Fabulya Andrea
Furán
Egy katicabogárról mesélek
a gyereknek mostanában.
Kozmoszt rakok köré, de
vasalatlan, tökéletlen formában.
Érezze: a teljesség nem a hibátlanság,
hanem a dibdáb, hibás létezés maga.
Persze, most magyarázhatnám:
mindezt nem okoskodásból teszem.
Hanem mert egy elhibázott lépések
sorából álló nap végén, mikor az eszem
az alváson tud járni csupán,
és rosszkedvű vagyok és morcos,
olyan jó: meglapogatja a vállam sután.
Hozzám bújik és megvigasztal:
anya, nemcsak te viselkedsz bután.
Látod, a katica sem okosabb.
Mégis így szeretjük: furán.
Ma is majd
Egy idő óta hajnalban kelek.
Más perspektívában telnek a reggelek.
Nézem a halvány profilt:
álmodik épp, szundít még a gyerek.
Alszanak a feladataim is –
megelőzve őket, előttük ébredek.
Így utánam kullogva:
már mégsem verhetetlenek.
Aztán dél körül bennem véget ér a nap:
az idő kockás takarója lassan beborít.
Élénkebb az étel tegnapi színe.
Lepereg a csokimáz.
Konyhámban mímeskedik a fény:
a piros bútorlap naplementét figuráz.
A bögrékbe felhő költözik,
a ledizzó pölyhösködik –
csillagra sandít, pirul. Szerelmet szimulál.
Alkonyodik közben a fűszerek íze.
Csomósodik a fényben az árnyék.
Megyek az oviba érte: vár a gyerek.
Szalad, ideér, picit piros a szeme –
látom, ma is majd mindent megbocsát.