Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Erdő Erika Ida nem melankolikus búcsúja

 

Nem szuicid. Csak önazonos. Mondjuk mától.

Felszámolok egy nem létező egzisztenciát.

Megszüntetem én ezt az Erdő Erika Idát.

Magától is kimúlt már régen, szerettem pedig nagyon.

Nem megölöm vagy eltemetem, nem száműzöm, dehogy. 

Önazonosságot hirdetek. Vele. Nem sajtóhibát.

Nem leleplezést, minek, nehogy.

Csak tudatom, amin eddig mindenki tépelődött, elméjét

agyonaszalva reménytelen, napra nap, éjre éj feszt érdeklődött,

hogy eztán már ne tessenek itt önmarcangolva tudásvágyat

(hogy ki ez a csaj, vajon) tanúsítani,

mert a hölgy sose létezett, csak az én habzó vajon

érlelt fantáziamagom, bár akár (ezt illik bevallani)

megszülethetett volna valahol, valamint felhők és hegyek is

születnek tudtunk híján, egész bizarrul, sőt, leginkább úgy.

De Erikánk s Idánk itt nekünk nem volt soha, kitalálva

könnyebb, mint világra tolva el, tova, így tehát a fikciót,

bitangul bár,  (fájdalmatokra, tudom) kitálalom! Én vagyok, ki

Erdő is, meg Erika,  sőt Ida. Kukac Péter és Te, Mónika,

elköszönni illik az Ida-arctól, ki nektek versezetet ötölt-hatolt,

és drága barátom, Gyeviki János, a Te igézet-fotóid margón

zümmögő Titokid-ája se Erdő, csupán Fa.

BuLYa. Szerettem, hogy elfogadtatok!

 

 

eei.jpg

Erdő Erika Ida titokzatos, talán költött költőnő, rejtőzködve él, talán egy erdő közepében, talán a nagyvárosi dzsungelben, talán mégis megtalál.