Erdő Erika Ida nem melankolikus búcsúja
Nem szuicid. Csak önazonos. Mondjuk mától.
Felszámolok egy nem létező egzisztenciát.
Megszüntetem én ezt az Erdő Erika Idát.
Magától is kimúlt már régen, szerettem pedig nagyon.
Nem megölöm vagy eltemetem, nem száműzöm, dehogy.
Önazonosságot hirdetek. Vele. Nem sajtóhibát.
Nem leleplezést, minek, nehogy.
Csak tudatom, amin eddig mindenki tépelődött, elméjét
agyonaszalva reménytelen, napra nap, éjre éj feszt érdeklődött,
hogy eztán már ne tessenek itt önmarcangolva tudásvágyat
(hogy ki ez a csaj, vajon) tanúsítani,
mert a hölgy sose létezett, csak az én habzó vajon
érlelt fantáziamagom, bár akár (ezt illik bevallani)
megszülethetett volna valahol, valamint felhők és hegyek is
születnek tudtunk híján, egész bizarrul, sőt, leginkább úgy.
De Erikánk s Idánk itt nekünk nem volt soha, kitalálva
könnyebb, mint világra tolva el, tova, így tehát a fikciót,
bitangul bár, (fájdalmatokra, tudom) kitálalom! Én vagyok, ki
Erdő is, meg Erika, sőt Ida. Kukac Péter és Te, Mónika,
elköszönni illik az Ida-arctól, ki nektek versezetet ötölt-hatolt,
és drága barátom, Gyeviki János, a Te igézet-fotóid margón
zümmögő Titokid-ája se Erdő, csupán Fa.
BuLYa. Szerettem, hogy elfogadtatok!