Várnai-Vígh Adrienn Erzsébet
Szeged-létem
Hatodik emeleti erkélyünkről tanúja voltam az ABC betonból-születésének. Ez volt az önnön kérészéletével tisztában lévő buszbolt halála – így aztán első, felelősséget hordozó bevásárlásaim tanúja már nem lehetett ő. Az óvoda még nem kötött ide; napjaimat a belvárosban töltöttem – a Dómhoz közel –, s reggel és este között hol régi Ikaruson zötykölődtem, hol kerékpár csomagtartóján ábrándoztam. Emlékszem, egyszer emiatt a küllők közé szorult a lábam. Kiscsizma volt a jutalmam. (Szegény szüleim, később is néha frászt kaptak hajmeresztő tevékenységeim miatt. Pedig azt még csak nem is látták, ahogy az aszfaltozott játszótér vasrúdjairól fejjel lefelé lógtunk, „kéz nélkül”.) A buszokat aztán fölváltották az első trolibuszok, de ekkor már iskolás voltam, s egymással versengtünk, ki mennyit utazott már Trolin. Az iskola néhány százméternyire volt, a tízemeletes tömbök előtti aszfaltutakon könnyedén megközelíthető. Ám izgalmasabb volt átvágni a téren, ahol az építkezésről ottfelejtett bódék árválkodtak, s szétszórt építési törmelék, huzalok, üvegcserepek hevertek a magas gazban. Egyszer siklót is láttam benne. Átjáró-ösvényünk szélén nagydarab kő terpeszkedett a bozótban – erős huzalon ingott, rugózott. Nem kabalából, csak-úgy ráálltunk. Játszani. Radnótit nem ismertük még. Vadregénynek azonban nemcsak ez a veszélyeket is rejtő dzsumbuj szolgált, hanem a Kiserdő. Órákat, napokat, heteket és hónapokat bolyongtunk úttalan útjain, mégis soha el nem tévedve, semmitől sem félve. S ha regényeinkből kilépve a tornaóra valóságában hosszútávfutás időmérő terepévé változott át (hja, a sporttagozatos lét szépségei), akkor is cinkosaink voltak bokrai, fái. Az iskola formája a lakótelephez igazodott: nem szép. Ám esztétikája hidegen hagyott minket: büszkék voltunk, hogy elsőként kezdhettük ott az Elsőt, s büszkén viseltük – ígéret szép szó – a kisdobos, majd úttörő nevet. Az épület ma is ugyanaz, az intézmény nem. Gyermekkorom első oktatási közege néhány éve végelegyengülésben kimúlt. Béke poraira.
A hetvenes évek új városrészei újdonságban felül, szépségben alulmúlták a tizenkilencedik század vége óta Újnak nevezett Szegedet. Nagyszüleim betelepülőkként itt emeltek házat egy poros utcakezdemény déli oldalán. Itt vette kezdetét Szeged-létem, kitérők után ide tért vissza, s a kiindulópont – most úgy hiszem – mindörökre ez marad. Csak innét érthetem meg (például) a töltés lényegét. A töltését, mely elválaszt és oltalmaz – amelynek tetejéről aljáig száguldottunk szánkóinkkal vagy biciklivel, bámultuk az aljában növekvő folyót, átkeltünk rajta az ártéri vadonban kószálni, kavicsokat dobálni a medrébe tért Folyóba vagy fülledt nyári ég alatt megmerítkezni akkor-még-tisztábbnak-hitt vizében. Soha-meg-nem-unt világmegváltó sétákon tetejéről próbáltunk messzelátni, majd távolból egybelátni a Várost vagy külön-külön meghatározni épületeit, melyeket fogyhatatlan bőkezűségben keretezett arannyal a varázsos Alkonyi Ég.
Amikor először elhagytam az Újat, az újabb kedvéért, a régi Híd volt utam tanúja. Mikor először visszatértem, már a híd is új volt. Életem azóta a két part között ível saját harmadik hídként.
Az évek távlatában most ismerem föl, hogy utam egyre csak a Dómhoz vezet – naponta kétszer (olykor többször is) –, s összefonódik benne hitem és szegediségem. Éppen harminc éve, az első balatoni tábor után, karcsú tornyai köszöntöttek már messziről, s azóta is tőlük tudom: itthon vagyok. Közel harminc év óta a szomszéd-könyvtár olvasójaként merengek el-el barna tégláin és csipkedíszein. Több mint húsz éve énekeltünk előtte először, a sötétségbe borult Téren a múlt állandóságának képzetét üresen kiabáló nézőtérnek. (A szeminárium lakóit talán nem zavartuk, más meg nemigen hallhatta. Nem voltunk kihangosítva.) Még nincs húsz éve, hogy utoljára ültem vele szemben a tiszai széltől átfútt, majdnem üres, ám a gyorsuló idő ritmusát már felvevő egynyári nézőtéren, valamelyik előadás próbáján. Még tizenöt éve is húsz perc alatt értem gyalog a féltizenkettesre. S mindig nyitott kapuján akárhányszor betérve, most odabent énekelek.
Nem hiszek az eleve elrendelésben. De ami rám vár, azt megtalálom, s ahová tartozom, odaérek. Mint a Várost, a Dómot, vagy az érettségin Radnótit a Radnótiban, itt, Szegeden. Most érkeztem meg Szegedre. Sokszori, nem hűtlen, de elhagyás után lettem övé, s így adhatom tovább a lakótelep-létet, a töltés szabadságát, Radnótit, a Dómot és a Teret. S másodgenerációs értelmiségiként, tán távoli ősöktől örökül hagyott forradalmár-lelkülettel az Első Szabad Március Tizenötödikét, mikor – bár nem emlékszem a Dóm téri versmondó fiúra (sajnos), de tizenhat éves voltam (majdnem), s még nem féltem, hogy mi lesz ebből – végigjártam a megemlékezés útját.
Várnai-Vígh Adrienn Erzsébet Szegeden született, 1973-ban. Általános és középiskolai tanulmányait itt végezte, érettségit a Radnóti Miklós Gimnáziumban tett. Diplomát előbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán szerzett (1997, teológus), majd a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végzett informatikus könyvtárosként (2009). A Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtárában dolgozik, vallástudományi szakreferens és tájékoztató könyvtáros minőségben. Alapító tagja a PPKE HTK hallgatói lapjának, s helyi érdekű (katolikus egyházközségi és kisközösségi) lapok készítésében is feladatot vállalt. A kilencvenes évek második felében szerkesztőségi tagja volt A Szív című katolikus folyóiratnak. 2011-ben az Evangélikus Élet novellapályázatán megosztott harmadik díjat nyert (az 1-2. díjat nem osztották ki).