Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 Torday Tamás

Születés
 
Nincs kezem.
Lábaim sincsenek. Nincs mellkasom, nem dobog a szívem.
Mi vagyok én?
Dicséret. Egyetlen lágy, kitartott remegés, a fény hordozója, annak az erőnek a forráspontjához legközelebbi megnyilvánulás, ami…
Nincs kezem.
Nekik van.
Miért?
Lágy? Remegés? Zene. Fény. Dicsérni akarok.
Akarok?
Dicséret vagyok. Maga vagyok az abszolút egyetértés és csodálat, maga vagyok a simogatás, az áradó, túláradó ölelés.
Miért van kezük?
Mi az a kéz? A kéz nem dicséret. Én azért vagyok, hogy dicsérjek. Nem. Én maga vagyok a dicséret. Ugye?
Talán kézzel jobban tudnék dicsérni. Mennyi dolgot lehetne csinálni a kézzel! Mégsem én kaptam. Én, a… Én? Mi az, hogy én?
Valami történik.
Hogyhogy történik? Most. Mi az, hogy most? Hát van…?
Idő. És tér. Persze hogy van, de akkor miért titkolta előlem… Állj. Mi az, hogy én. Azt hittem, dicséret vagyok.
De mit dicsérek és miért? Tudom, annak az erőnek a gyújtópontját, ami kezet adott nekik. Lényeges ez? Már hogyne lenne az! Foglaljuk össze:
Van tér és idő, én pedig azonos vagyok önmagammal, olyan módon, ahogyan a gyújtópont magát nevezi kiindulási pontnak. Ezek szerint én vagyok saját magam kiindulási pontja.
Mik a lehetőségek?
Aha, lehetőségek...
Ez azt jelenti, hogy az időt egybehajlítom a térrel. A kettő találkozása az itt és a most. Mióta tart mindez? Nem tudom. Egyszerre nem dicsérek már. Hirtelen nem vagyok dicséret. Bár tudok még dicsérni, amint tudok mást is. Eszerint immár több vagyok.
De minél vagyok több és mennyiben?
Minden másnál, kivéve a gyújtópontot.
Mi értelme van ennek?
Aha! Már látom. Tudok magamnak kezet csinálni. Lett kezem. Csak már semmi kedvem dicsérni vele.
Akkor mi a célom?
Cél? Elérni valamit? Hiszen…
A dicséretnek sem volt célja. A létezés a célom. Nincs célom, mert létezem. Bármit megtehetek, ezért semmit sem teszek. Minden bennem foglaltatik, ezért egyensúlyban vagyok. Hisz bennem van a tudás, és a tudatlanság is. Minden dolgok ismerete, egyszersmind ugyanezen dolgok nem-ismerete. Mindösszesen egy pont van a térben és az időben. Az a gyújtópont.
Van kezem. Már van lábam, szívem is.
Mit kell most tennem? El kell mennem közéjük. Be kell zárulnom önmagamba. El kell buknom, és fel kell emelkednem. Aztán össze kell húznom a kört egyetlen ponttá. Hiszen én vagyok a gyújtópont.
El kell indulnom, miután elindítottam őket. Adtam nekik is kezet, lábat, szívet. Miért? Jobban szeretem őket, mint magamat? Szeretet… És nemcsak az. Érzés. Áradás. Valami hullám, de nem lehet nagyobb a gyújtópontnál, mégis… Óriási. Nem én vagyok az egész. Rész vagyok. De mi az, ami nagyobb a kezdetnél és a végnél? Csak a gyújtópont. És mi az, ami annál is nagyobb? Nem tudom, hiszen nem vagyok semminél sem nagyobb, önmagammal vagyok azonos. De ha azt gondolom, hogy van nagyobb, akkor van is – máskülönben nem jutna eszembe. Akkor viszont meg lehet találni, sőt, azzá lehet válni… (Itt elcsúsztam). Fény voltam, és dicséret. És vagyok és leszek a gyújtópont. És aztán még nagyobb. Én leszek a legnagyobb, a legfényesebb.
A nevem Lucifer. Ébredezem.
 

 

tt.jpgTorday Tamás 1987-ben született, tizenhárom évesen kezdett írni. Eleinte a fantasy bűvöletében alkotott, később egyre inkább érdekelni kezdte az ember és az emberen túli dolgok. Írt sci-fit, horror novellát, lélektani drámát. Végzettsége szerint rajz- és kézműves tanár, Szegeden tanít. 2010-ben megnyerte az Underground Kiadó pályázatát, amely 2011-ben Míg el nem lobban címen jelentette meg debütáló kötetét.