Mikházy Bence
Hargitai vérbosszú
A tavaszi ártér olajozatlan talicska nyikorgásától volt hangos. Noha már három napja nem esett, az erdei ösvény még mindig igen sarasan kanyargott a fák között. A nap a végéhez közeledett: vörös és arany színekben pompázó sugarai el-elvakították Ciklámen Pétert, amint nagy erőlködések közepette taszigálta talicskáját a dagonyában. Egyszerűbb dolga lett volna, ha ledobja szállítmányát a rekettyésbe, tudta jól, mégis tolta maga előtt a rozsdás tákolmányt.
Sietnie kellett. Úgy tolta a talicskát, mintha az élete függött volna tőle − minthogy tényleg erről is volt szó. Néha mégis meg kellett állnia és fejszéjével gallyakat vagdosni, hogy aztán keresztbe fektetve őket a vastag dágványon valamiféle hidat eszkábáljon súlyos szállítmányának. Időközben vissza-visszapillantgatott az egyre sötétedő erdőben, olykor meg is állt és kócsagtollas kalapját levéve veszedelmes neszek után kutatott hatalmas, vadászatra szakosodott füleivel. Ám az erdő csöndes volt. Sehol egy szárnyrebbenés vagy terméskoppanás, még csak szél se rezzentette meg a hargitai égerfák rügyező ágait. Ciklámen Péter lelkében hideg rémület ébredt: a nyugtalanító csöndben megkettőzött erővel rakosgatta előre sártól duzzadó lábait.
Igyekezett nem belenézni a talicskába, de szeme sarkából így is észlelte a rakományt, amitől egyre csak fokozódott az izgalma. Tagjai már remegtek a megerőltetéstől: legalább négy órája tolhatta azt az átkozott, guruló kádat. Egyre jobban közeledett kálváriájának célja felé, s nem állt szándékában elbukni.
A sors fintora, hogy midőn erre gondolt, felbukott egy vastag gyökérben. A talicska rúdjába kapaszkodott, de a lendület átrepítette fölötte. Annyi lélekjelenléte még maradt, hogy testét oldalra csavarja, legalább az arcát megmentve ezzel egy kiadós sárfürdőtől, ám a felboruló talicska kizúduló tartalma gondoskodott arról, hogy szinte az egész felsőtestét maga alá temesse.
Ciklámen Péter elfojtott egy rekedt sikoltást, majd leplezetlen undorral és remegő kezekkel ledobálta magáról a hullákat. Kitörölte a vért a szeméből, köpött egyet, azután ólmos fáradtsággal elkezdte visszapakolni a tetemeket a talicskába. Szíve, mintha csak egy harkály dolgozna rajta, szabálytalanul vert. Mikor elkészült, lerogyott a talicska mellé és szaggatott sóhajokkal próbálta megnyugtatni lelke zivataros világát. Egy-két percet várt még, azután megújult erővel felállt, hogy folytassa mocskos munkáját.
A szerencsétlen esés és az ölelkezés a halottakkal csak még nyugtalanabbá tették Ciklámen Pétert. Ötvenéves vadásztapasztalata azt súgta neki: ez a terebélyes csönd rossz előjel. Ennek ellenére folytatta útját, szemét idegesen villogtatva hol jobbra, hol pedig balra. Az egyre sűrűsödő árnyékok rémalakokként bontakoztak ki az ösvény körül; tudta, ha követi valaki, meglepetésszerűen fog rátámadni, s minthogy mindkét keze foglalt, igen valószínűtlen, hogy puskáját időben elő tudja majd rántani görnyedt hátára rögzített tokjából.
Szörnyű gondolatoktól terhes fejében újra lejátszotta tervét, amint felvánszorgott egy kisebbfajta emelkedőre. Mikor visszaér a háza előtti tisztáshoz, leteszi a hullákat, hogy a hold fénye jól megvilágítsa őket; maga pedig behúzódik a házba és a konyhaablak biztonságából, puskája fölé hajolva fogja kivárni, mi történik. Feltéve, ha eljut addig. Tisztában volt vele, hogy percei egyre fogynak és hogy most ő a vad, neki kell menekülnie.
Gondolatai felgyorsították a lépéseit, szinte kocogott a talicskával. Tudta, ha túléli ezt az éjszakát, másnap alig bír majd lábra állni. Egy hetvennégy éves öregember ne futkorásszon, főleg ne egy nagyjából százhúsz kilós talicskával. De nem tehetett mást, a bosszú kívánta így. A bosszú, ami a legnemesebb szíveket is piszkos vérrel tölti fel, hogy megfizethessék a tartozást.
Két unokája veszett oda, mindkettőt ő maga nevelte. Az egyik négy volt, a másik hét. A tisztás szélén szedték a málnát, amikor egy sötét árny rájuk rontott a fák közül, elmetszette torkukat és felhasította lágy hasukat. Ciklámen Péter a kisebbik sikolyaira rontott elő a fészerből, puskájából vaktában lövöldözve. Még látta a gyilkos hátát, amint a fák között elrohan: vad külseje, testét borító, csimbókos szőrzete és a villanó, vérben forgó szempár meggyőzték róla, hogy az elkövetőből az értelem teljes mértékben hiányzik. Miután eltemette unokáit, betömhetetlen üresség támadt a lelkében. Érezte, hogy legalább tíz évet öregedett pár óra leforgása alatt. A szörnyű esemény minden érzést kiirtott belőle; fogta a puskáját, vadászkését és kopóját maga mellé füttyentve elindult az ámokfutó gyilkos nyomait kutatni. A menekülő eltéveszthetetlen nyomokat hagyott maga mögött, a kopó szimatára alig volt szükség a hajtóvadászat során. Ezt követően közel egy hónapon keresztül vizsgálta a gyilkos hajlékát, kitapasztalva szokásait. Megtudta azt is, hogy ennek az utolsó, véreskezű mészárosnak van két gyermeke. Elborult elméje azonnal, a legapróbb részletekig lefestette a vérbosszú förtelmes képét. Nem kellett mást tennie, mint megvárnia a következő teliholdat: a gyilkos ilyenkor hosszabb vadászatokra indult, védtelenül hagyta csemetéit. Ciklámen Péter kihasználta az első adandó alkalmat az igazságszolgáltatásra, kését, puskáját magához ragadva, nyikorgó talicskáját maga előtt tolva megindult, hogy véghezvigye, amit megkívánt unokáinak véres emléke. Azóta zakatol úgy a szíve, mióta belépett a gyilkos otthonába. A két kisgyermek szívet tépően sírt, mikor eléjük lépett hosszú késével. Keze úgy remegett, mint még soha, de elfojtotta egy hörgő sóhajjal, miközben megfogta először az egyik, majd a másik gyermek fejét és halkan pergő könnyei között végighúzta a pengét gyönge nyakuk fiatal húrjain. Még mindig fuldokoltak saját vérükben, mikor egy-egy utolsó vágással felnyitotta hasukat, bevégezve jogos bosszúját. Utána egy szegletbe rogyott és halkan zokogott, míg észhez nem tért valamennyire. Kiráncigálta a hullákat, felrakta őket a talicskára és megindult visszafelé, hogy tervének következő fázisát előkészítse.
Mindez most történt, alig pár órája. Már egy ideje úton volt, mikor a közeli bércek egy ordítás halk visszhangjait verték feléje – de az is lehet, csak képzelődött. Mindenesetre nyugtalansága újult erővel költözött vissza szívébe, és ez az állapot csak fokozódott úgy egy órája, mikor a félelmetes csönd, amit csak a talicska szüntelen nyikorgása szakít félbe precízen, kíméletlenül, beállt.
Felfokozott lelkiállapota, mint az olaj, hatalmas tűzzel lobbant fel a kimerültség szikrájától. Üres tekintete szokatlan fénnyel csillogott, maga elé szegeződött, de gondolatai nem itt jártak. Valamiféle felsőbb hatalom parancsára hirtelen hatalmas szél vágott végig a völgyön, földöntúli haraggal korbácsolta a fákat. A levelek, mint Írisz elszáradt koszorújának fenséges darabjai, kavarogtak körülötte. Ciklámen Péter most már teljesen biztos volt benne, hogy a vég a nyomában van.
Vakondtúrásokon bukdácsolva ért ki a tisztásra. Időközben beesteledett, a hold kísérteties fehér fénnyel világította meg a vidéket. Házának ablakai alig negyven méterre, mégis elérhetetlennek tűnő távolságban villogtak. Szaladt a tisztás közepére, hogy kiborítsa a holttesteket − azonban nem bírt ilyen kegyetlenül bánni velük. Szépen lefektette őket a harmatos fűre, saját unokáinak sírjai mellé, egy-egy könnyel adózva a piciny mártíroknak, utána felegyenesedett és lassú, kimért léptekkel elindult az épület felé.
Már csak pár lépés választotta el a küszöbtől – amikor halk surranás hallatszott, valami morgott, a holdat mintha felhők takarták volna el és a megforduló Ciklámen Péter a medve lesújtó mancsába temette zokogó arcát.
Mikházy Bence 1997-ben született Szegeden. A víz kisgyermek kora óta meghatározó szerepet tölt be életében; ötévesen kezdett el úszni, majd a vízilabdába is belekóstolt, amit több, mint tíz évig versenyszerűen űzött. Az olvasás megszállottja: szabadideje nagy részét könyvvel a kezében tölti. 2017-ben érettségizett a szegedi Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakgimnáziumban, amelynek magyar-spanyol kéttannyelvű szakára járt. 2017 szeptemberétől a budapesti Metropolitan Egyetem levelező szakos hallgatója.