Wilhelm József
Napóleon, a mítoszgyártó
Mindenkiben ott él egy önmagáról alkotott kép. Vannak, akiknél ez reális, mások túl- vagy alábecsülik önmagukat. A saját önképünk úgy alakul ki, hogy az ember a környezetéhez viszonyítja magát, azaz az embertársaitól származó véleményekből és a belső világából építi fel a saját magáról alkotott képét. A legtöbb emberben ott él annak a vágya, hogy kissé jobb fényben tüntesse föl magát. Mai szóhasználattal élve, mindenki igyekszik az image-án javítani, és ehhez a „propaganda” eszközeihez nyúl akarva, akaratlanul.
A híres emberek becsvágya gyakran nagyobb az átlagnál. Sokkal tudatosabban dolgoznak a róluk kialakuló kép megformázásában. Ilyen ismert személyiség volt Napóleon Bonaparte, aki kitűnő érzékkel használta az elferdítés, meggyőzés, a vélemények befolyásolásának, a félelemkeltésnek az eszközeit, hogy kiépíthesse egyeduralmi rendszerét. Az előző mondatban felsoroltak a propaganda technikái közé tartoznak, és ezen eszközök közé sorolhatjuk még a nép nyelvén való retorikát, a sztereotipizálást, a jelmondatok (szlogenek) gyártását, a birkaszellem kialakítását stb. Ez utóbbiakat is szintén remekül használta a forradalom fia, Napóleon.
A propagandának, a népszerűsítésének a legismertebb formája a politikai és a háborús hírverés, ám ezen kívül létezik még kultúr-, sport-, állami-, reklámpropaganda is. A politikai propaganda célja, hogy meghatározott módon eszméket, személyeket, új társadalmi normákat tegyen közkedveltté. Lényege hogy lágyan, vagy diktatórikusan, de minél hatékonyabban hasson az emberek meggyőződésére, világképére.
Korábban a történészek nem nagyon tanulmányozták Napóleon propagandatevékenységét. Újabban azonban egyre többen foglalkoznak ezzel. E téma kutatói elsősorban azzal támasztják alá állításukat, hogy Napóleon rengetegszer, különféle diadalmas pózokban lerajzoltatta, megfestette magát, de nemcsak így, hanem az általa cenzúrázott újságokban is csupán olyan szövegek jelenhettek meg, amelyek kedvező képben tüntették fel. Sőt, a párizsi szalonokban róla terjedő mende-mondák hátterében is sokszor maga Napóleon álhatott. A mesterkélt póz, az egyszerű tábornoki egyenruha, az önmagáról alkotott jelmondatok mind-mind egy tudatos image kialakítására utalnak. Azt viszont nem lehet tudni, hogy már a kezdetektől fogva tudatosan alkalmazta-e a propaganda eszközeit, vagy csak ösztönösen érzet rá erre a lehetőségre a touloni diadala után, és, hogy csak ezt követően kezdte-e el személyes érdekeinek eszközéül használni?
David: Bonaparte átkel a Szent Bernát-hágón
Ahhoz, hogy a fenti felvetést átláthassuk, ahhoz ismernünk kell a francia forradalom korszakát, ami által megérthetjük, Napóleon semmi újat nem hozott azzal, hogy a propaganda eszközeihez nyúlt. A népszerűsítés eme demagóg, és néha erőszakos formája nagymértékben használatos volt ekkoriban, ugyanis a francia forradalom kitörése előtt teljesedett ki a felvilágosodás, az ész, a ráció korszaka, ami nagyban befolyásolta a hírverés tudatos használatát. Az újkor kezdetétől fogva, addigra igencsak megtépázódott az egyház helyzete, főleg a katolikusé. A XVIII. század végi Európában szinte mindenhol összefonódott az egyház az abszolutisztikus államformával. Ebből kifolyólag a forradalmi népharag nem csak a teljhatalmú uralkodók ellen irányult, hanem az egyházak és ezen egyházak kiemelkedő vezéregyéniségei, sőt maga a vallás ellen is. Csakhogy, amikor a forradalmakkal megfosztották a népet addigi isteneitől, akkor egy hatalmas és rémisztő űr keletkezett, amit ki kellett tölteni. A múlttal, s a múlt jelképeivel való szakítás új ideológiák és szimbólumrendszerek táptalaja lett, és beindult a propaganda. A megszokott igényeket illett mihamarabb kielégíteni, mert különben a tömeg maga kezd el valami új, és a hatalmasoknak nem tetsző ideák, istenek gyártásába. Így kerültek Isten helyére az ész, a szabadság, az egyenlőség, a testvériség. Ettől kezdődően már nem a királyban, hanem ezen eszmék abszolutizmusában kellett hinni. A francia forradalom idején folyamatosan váltakozó kormányoknak új, eszményíthető, a közimádatnak kitehető szimbólumokra volt szükségük a köztereken, a középületekben, hiszen az istenítés kivonult a templomokból a nép közé. Így lett a forradalmi új rend erényeinek megtestesítője a francia trikolórt szorongató és az Emberi Jogok okmányát kezében tartó Szabadságszobor. Ettől kezdődően dicsérik és imádják a szabadságot a vele összefonódó államformával a demokráciával együtt. A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség szimbolikus alakjai a forradalmi ünnepségekről nem hiányozhattak. Napóleon előbb ügyesen becsempészte magát ezen allegorikus személyek közé, amivel máris kisajátította a forradalom vívmányait, majd hamarosan fölébük emelkedett, pontosabban a személyével, az uralmával kapcsolta össze e fogalmakat.
Napóleon propagandájának talán a legjelentősebb „eredménye” az egyiptomi hadjárat vereségének eltussolása volt. Valószínűleg saját maga is meglepődhetett hírverésének sikerén, amikor 1799-ben kikötött a francia partoknál. Lehurrogható, leköphető vesztes helyett dicsőséges hősként ünnepelték Franciaország szerte, aminek köszönhetően megerősödhetett benne az elhatározás, hogy nem kell tovább várnia egyeduralmának kiépítésében.
A nagy armada vezére leginkább a képzőművészetet rendelte alá a saját image-ának növelésére, de az újságok cenzúrázásával is nagymértékben hatott a kortársaira, A Szent Ilona szigetén megírt emlékirataiban is igen ügyesen alkalmazta a torzítás, öndicséret eszközeit. Például az 1815-ös waterlooi csatát dicsőséges verességgé nyilvánította, önmagát pedig a szabadság bajnokának, a katonák egyszerű vezetőjének, valamint a szegények császárának mutatta be.
Delaroche: Napóleon Fontainebleau-ban, lemondása után
A XXI. században sokkal finomabban, lágyabban, észrevétlenebbül igyekeznek manipulálni bennünket. A szappanoperák, a bulvár, a valóságshow-k, az óriásplakátok, a blogok, a zeneszámok szövegei, a viccek, a színházi darabok stb. hatására sokan még azt is beveszik, hogy a citrom édes, mint ahogy azt a közmondás is tartja. Ha egy mítosz megszületik, akkor azt nehezen lehet reális megvilágításba helyezni, mint ahogy az a NAGY Napóleon esetében és manapság is így van. Nem arról van szó, hogy Napóleon nem lett volna jelentős hadvezér vagy államférfi, hanem arról, hogy nagyon ügyesen használta már kétszáz évvel ezelőtt a PR-t, vagyis a néppel való – kissé eltorzított – állandó kapcsolattartást! Ő a propaganda műfajában, a mítoszgyártásban is nagyágyú volt! Sokan tanultak tőle!