Marton Árpád
Giccs mán a király – avagy Alföldi szado-mazója Erkellel
A Szent István eltorzított politikájával evett meg bennünket a fészkes fene.
A fenti mondatot nem én fogalmaztam. Szabó Dezsőtől való, a jobboldal kultikus regényírójától, aki a tomboló Horthy-korszak közepén, 1925-ben vetette papírra Segítség! című regénye 365. oldalán.
Hogy értekezésem elejére biggyesztettem, annak két oka is van. Az egyik: a művelt polgári világban nem kötelező Szent Istvánt ajnározni. A másik: nem olyan nagy találmány ledönteni a szobrát. 88 éve megtette már Szabó Dezső. Ha tehát Alföldi polgárokat akart pukkasztani, késett 88 esztendőt. Ha pukkaszt, nem polgári minőségemben pukkadok.
Most tehát óvatosan a szikével!
Az Istvánról szemlét írni kockázatos feladat. A mű ugyanis alapjában és egészében véve nem esztétikai fenomén. Több is, kevesebb is annál.
Ezidén kiváltképpen. Kétoldali nemzeti tabutéma rendszerváltó rockidolokkal – a múmiákat lestoppolta a Fekete ház –, háta mögött egy kísértő színházi etalonnal, mindehhez egy javában forrongó Nemzeti státuszháborúvá duzzasztott trafikosváltás. Különben is jubileumot ülünk állítólag, noha azt senki énnekem eddig meg nem magyarázta, mitől jubileumi szám a harmincas. A negyedszázados jubileum ötéves évfordulóját ünnepeljük? Vagy úgy! Egyszóval: több hisztériából, mint amennyi históriából. Hisztéria est magistra vitae.
Vagy mégsem?
A magam részéről több intelligenciát föltételeztem Alföldi Róbertról. Egyetlenegy mentsége van. Ha netán azt vette fejébe, hogy bebizonyítja: ő is képes olyan émelyítő lenni, mint Vidnyánszky a tavalyi Máriával. Kár volt a (vér)gőzért, inkább elhittük volna látatlanban. De nézzük csak szép sorjában!
Úgy általában rendesen megcsinált előadás ez. Épp annyi színházi ötlet van benne, mint az alapműben. Nem sok, az ellenben világos. Mint a Hold. Csillagok, fényességet! Ím egy esztétikai értelemben erőteljesen meghatározó játéktér: rozsdás Szent Koronát involváló vastraverz – á’la Iglódi & Csikós, A. D. 2000 –, amely látványként legalábbis igénytelen, ám ha mindenképp akarjuk, az emeletén helyet foglaló zenekarral felidézhet bizonyos orfeumi közeget (de a Barocaldi Cirkusz belvilágát éppúgy, erről később bővebben. Elég az hozzá: az orfeumba / alternatív klubba szorított jelenetek jó része elvész a térben, megálmodá Menczel Róbert. Kialakítottak viszont egy praktikus gyermekpancsolót. Multifunkcionális. Lehet benne vérfürdőzni, máskor meg sír, hol nemzet süllyed el.) Orfeum, cirkusz, pancsoló kislányok: a színpad mindenképp konferált, idézőjeles olvasatot kínál. Az alapmű koncertopera jellegének is jól megfelel, dekódoltam, veni lumen, Alleluja. Nincs is rémesebb színházi félreértés, mint egy történelmi operának szcenírozott István. A koreográfia (Vári Bertalan jegyzi) még áthallásosabb. Ment' minden illusztratív szándéktól. Határozott gesztussal a mába szögezi le az előadást, népit és napit elegyítve ötletes és beszédes eklektikában.
Ami elég is lenne eklektikából. De a java csak eztán jön. Az eszmei síkon, úgymond.
Alföldi Istvánjának sommázata: Angela Merkel Bundeswehrje kispapnak szegődött verőlegényekkel vállvetve védi Istvánt, aki látensen az önmagát megtapsoló-megtapsoltató Orbán Viktor, és akit hatalommániás anyja kerget országa krisztianizálásának mocsarába, hisztérikus Jezabelként. A történelmi machináció porondmestere a karmesterénél is magasabb polcra emelt Asztrik apát, aki pogánykeresztelési buzgalmában valóságos Keresztapaként mozgatja a szálakat: még a gátlástalan oligarchiává lelepleződött Árpád-ház és a szolgálatában álló multinacionális management is neki paríroz. A német hadsereg is. Csapatépítő tréning a nép feje fölött. Jaj, de rémes egy vircsaft ez, Istenkém!
Jó kis koncepció, épp csak nem az István, a királyé. Lehet, hogy a prózai alapmű, az Ezredforduló katartikusan hatna ebben az olvasatban. A magam részéről legalábbis már húsz éve sem értettem, hogyan lett a történelmi esélyekre vakmerőn rákérdező, drámai számvetésből Hivatalos Államalapítási Rockopera. De az lett. A zenés változatban márpedig többé szó sincs vitatható pozíciókról. Így hát amikor 2013-ban Géza fejedelem temetésén és István fejedelemmé választásán a klerikális maffia Gyurcsány rendőrségének stílusában terrorizálja Kyriézni meg éljenezni az áldott magyar népet, akkor a rendezői szándék egész egyszerűen tudomást sem vesz a mű sajnálatos mód harminc esztendeje adott zeneiségéről. Ami olyan, amilyen. Egyenes vonalvezetésű, mint egy skandináv szekrény. Legtöbbnyire naiv, de minden esetben nagy gesztusokban fogalmazó, már-már kliséket mozgató. Szereld össze magad. A Felke-elt a napunk című örömóda például az én megítélésem szerint sem nagyívűbb a Bújj, bújj, zöldágnál. De fura mód épp ezért hat erőszakoltnak bármiféle rendezői aspektust erőltetni rá. Lássuk csak a gyakorlat mérlegén! Ha a színen fetrengő kétszáz résztvevőt épp gyomrozzák, honnan árad a nyájas alleluja? Külső kar csak az Aidában volt, míg ki nem húzta a partitúrából egy menedzserszemléletű igazgató. És ha mégis visszavették őket, a bent szenvedők hogyhogy nem jajveszékelnek? (Különben mind a mai napig úgy tudtam sajtónyilatkozataikból, hogy a szerzők megtagadták a playbackes gyökereket.) Úgyhogy – elismerve Alföldi rendezői erényeit, és még Szent István kultuszát sem kérve számon sem rajta, sem a darabon – az a fölvetésem: szereztessen zenét valami vállalkozó szellemű komponistával ehhez a jóllehet izgalmas, ám a darabtól tökéletesen idegen konstrukcióhoz. Tőlem ugyan Szörényit is megveheti, ha futja még közmondásos wagneri ihletéből. Vagy Beethovent. Úgyis ingyen játsszák a nyitányát évek óta, holott a címén kívül semmi köze nincs királyunkhoz.
Mindez szigorúan esztétikai kérelem. Nem ideológiai, nem történészi, nem rajongói. Ha ideológiai alapra helyezkednék, meg kellene jegyeznem, hogy ennyire antiklerikális előadást még Major Tamás sem rendezett volna. Börtönviselt egyháztörténet-professzorom, Istenben boldogult Lotz Anti bácsi mondogatta: az egyháznak mindig jót tesz egy kis üldözés. Ez esetben Alföldi az egyházat szolgálja, és épp a legjobbkor teszi, ez vitathatatlan. Vissza tehát a művészet templomába. A keresztvíz leszedésére ott is akad elég alkalmunk.
A zenés darabok előadása annál izgalmasabb, minél több olvasatát tárják elénk időről időre az alapműnek. Csakhogy kultikus rockoperánknak egész egyszerűen nincsenek olvasatai. Az egész szerzemény olyan zseniálisan letisztult, egy-értelmű, hogy mindennemű magyarázkodást ledob magáról. Ennyire áttetsző partitúrát és dramaturgiát semmi értelme fejtegetni, mert egyetlen mozdulat, és darabjaira hull az egész patetikus tünemény. Aminek pátoszát eredetileg is az ősbemutatót körülvevő társadalmi légkör táplálta nagyrészt, nem pedig a mű mint olyan. Tudomásul kell venni, hogy bizonyos alkotások elválaszthatatlanok a köréjük kerekedett kultusztól. Erre a jelenségre éppen az István a legjobb példa.
A darab politikával megterhelt előéletét tekintve óriási balszerencse, hogy Alföldi – ha helyesen értelmeztem a didaktikusan a nézőtér álláspontjává verklizett refrént, és mit is lehetne ezen félreértenem – unja a politikát. Unalmában politizál hát két teljes felvonáson keresztül. Muszáj neki, ha már a szerzők mindjárt a legelején nekiszegezik a kérdést: „Mondd, te kit választanál?” „Én aztán egyiket sem” – mond Alföldi. A lezser felelet legnagyobb bravúrja, hogy egyszerre fosztja meg idoljaitól a nemzet mindkét fertályát: az eredetiben is kétes glóriájú István után immár Koppánya sincs a méltatlan utókornak. Csak annyit kérdezek a válaszra várva: akkor meg mi marad a darabból?
Papi önkény. És rendezői. Láss csodát: Asztrik figurája megtévesztésig hasonlít Alföldire. Sekély e kény.
Feke Pál engedelmesen követi anyja és rendezője utasításait korunk Istvánjának szerepében. Ha kell, négykézláb is meg hason csúszva – mindezek Réka utáni epedésből esnek, szerencsére jő a szünet, az epedés látványosabb csúcsra futtatására nincs mód. A papa elvesztése után mindenesetre egy darabig azt hiszi, saját lábára állhat. De nem, hisz miközben azt énekli: „ím, hát itt fekszik előttem jó atyám”, az eltávozott végig ott heverész – a háta mögött. Így aztán a végén megadón hagyja, hogy palástba gyömöszöljék túltáplált úrfiságát. Hangi tekintetben király. Az meg fejedelmi gesztus, ahogy visszavesz, valahányszor Koppánnyal áll szemtől szemben. Visszavesz, akinek van miből – ezt hívják a zenében formálásnak. Csak hát operai műfajban az erőegyensúlyoknak zenei alakot kell ölteniök. Stohl András derekasan megszenvedett nyíltszíni énekleckéinél viszont csak az kínosabb, hogy színészi létezését belefojtják valami nőcskék bálványa, Elvis-hasonmás szerencsétlen flótásba, aki mereven téblábol államalapítás és ellenszegülés zenedrámájában, lemerült akkumulátorú terminátor gyanánt. Három visítozó liba rittyenti össze az egész Koppány-kampányt. Annak idején sokan elégedetlenkedtek: István túlontúl vértelen, teszetosza figurának sikerült. Ajvé: íme a bénázó Koppány is! Nem alternatíva, csak alternatív díva. Lázadozása tízóraizó művezetők hőbörgésére emlékeztet. Fölnégyelés helyett ki is küldik közibénk épp azon a lépcsőn, ahol egy éve a lovászlegény, Miska képében besétált: Koppány köztetek él, ti vagytok. Na, szépen köszönjük. Klasszikus karakterszerep volna egyébiránt (az Istvánban minden szerep ilynemű különben: jellemfejlődésnek nyomát se keressük. Zenedramaturgiai értelemben báboperával van dolgunk. Színészet itt akkor sem igen segít, ha a színészt nem öntik bávatag Szabadság-szoborba. Kivált a hangi eredők híján).
Az István érzéseire pályázó mindkét hősnő rokonszenves. Tompos Kátya Rékája ízléssel penderít pár csoda finom népi hajlítást, de nem parodizál népieskedő dudahangot. A hangja a szívemhez szól. Azt olvasom egyik kritikusnál, hogy Radnay Csilláról találóan azt írta tavaly egy másik kritikus: „mög köll veszni érte”. Mög is, bár ez most nem az a fajta szerep, amiért mög löhet veszni. Ha ellenben tudatos szereposztási üzenet, hogy Réka és Gizella képében két egyívású naiva lézeng a színen bámulatosan hasonlatos hangalakban, a csel bravúrosan sikerült. Nincsen két ily csoda Gizella-termet! Az illető másik kritikus tehát ím továbbfűzheti forrásértékű mondatát: „össze löhet téveszteni őket”. Míg csak az ember meg nem fejti a jellemeket: a Koppány-lány a szemetet szedi föl, a Henrik-lány meg a német katonákat. Szemenyei János Laborca, Novák Péter táltosa kiemelkedik az énekesi mezőnyből, de ettől azért ne bízzák el magukat túlságosan. Udvaros Dorottyát nagy bánatomra megfosztották annak lehetőségétől, hogy a mintegy kulisszákon kívüli kettősben anyai arcát is megmutathassa. Pedig érzem, hangilag benne volna a hatalmi játszmába sodródott István iránti aggódás – azaz a karakterből való kitörés vágya. Egyféle magyar Mater Dolorosa. De nem szabad felszínre engednie, ártana a kitalációnak, így aztán egyetlen, tétova simogatást kivéve hozza a saját rafinériáiba is belefásult, gátlástalan macskanőt. Blaskó Péter nyílt színen levetve Géza fejedelem halotti lepleit – csalódottan otthagyva csapot-papot, az egész félresikerült államalapítást – nemcsak a testvérmészárlás, de már-már az előadás rémlátásainak is józan ellenpontja, amikor Krónikásként visszatér.
Késő most már mindezt újra átgondolni, kényszerpályán a darab.
Alföldi, a sértődött titán úgy határozott, leveti az álarcot. Hajszálpontosan tudta, hogy most aztán bármit megcsinálhat. Aki csak egy szót is szól, mártírkoszorúját gyarapítja egy-egy aranyágacskával. Hősi gesztusához lelkes ministránsra lelt Szörényiben, a durcás félistenben, aki évek óta nem érti, miért nem egészen az. Ha az István Alföldi mártírkoszorúja, Szörényi a bokréta rajta. Személyes sértettségük gyümölcse ez az émelyítő, magamutogató és giccses István, a király. Giccs pedig ott lészen belőle, ahol az előadás leválik a darabról, ürüggyé téve a művet és annak morális státuszát. A látszat ellenére senki se higgye, hogy mindez bátor színházi tett. Inkább hajcihőzés. Gizella németül mutatja be magát, majd sebtében dalra fakad a legékesebb magyar versben. Kisbabacsinálás iránt kifejtett kokettériája a német lovaggal – az ember már nem tudja, kit is akar? – éppoly távoli viszonyban áll a darabbal, mint az Oly távol vagy tőlem kezdetű kettős repríze, amely a vers tökéletes meg nem értéséről és az imádságos lelkület ismeretének hiányáról adva számot, Isten helyett a hitvestársat szólongatja. A profanizálásnak van is némi alapja, hisz a boldog Gizella két perce mászott rá újfent a nemzeti földalapból dúsan kistafírozott Vecellin vitézre. Az a kép azonban, hogy „Mondd, mennyit ér, ki érted véled szállna szembe”, házastársi viszonylatban kissé elvont ahhoz mérten, amennyit a darab István és Gizella privát közlekedéséből láttat. Ha továbbá egy családi fészkében némiképp kakukktojás maffiózócsemete ajkán szólal meg, hogy „Uram, te ismered a lelkem titkait”, az nemcsak vallási kontextusából esik ki, de a darab logikájából is. Hasonló példák százszámra sorolhatók. Alighogy István derekasan elküldi a haszonlesőket melegebb éghajlatra, Alföldi nyomatékosan kikérdez arra a kórusra, miszerint az uralkodó „bölcs és igazságos”. A fogás se nem bölcs, se nem igazságos. Öncélú okoskodás. Ahhoz sem kell álomlátónak lennünk, hogy értsük a varkocsánál fogva előcibált olvasatot: a Nap fénye világosságot...! pogány szertartásával egyetemben az egész magyar hitvilág (ó és új) a szeres utazások ködébe utaltatik. Ahhoz, hogy Tordából, a táltosból drogfutárt kreáljunk, a regősökből pedig – az eredeti bemutató hőseiből (Varga Miklós és Nagy Feró, hisz ezúttal, jubileumi koncertoperáról lévén szó, ez is nyomatékkal esik latba) – vidéki atyafinak maszkírozott TSZ-párttitkárokat a Felvonulók kértékből – átaludták a rendszerváltozást –, nem bátorság kell, csupán nyegleség és beképzeltség. Szerzői térfélen is! A nyolcvanas évek publikumánál csak Szörényi lehetett boldogabb, hogy fenségesen áradozhat a latin egyházi himnuszok tónusában. Most pedig? Koppány megtért leánya látványosan elfordul a kereszttől, mert ugye az is csak egy vérvörös diktatúra jelképe, lásd nemzetközi vörös kereszt. Rendben, de az Istvánt utólag úgy állítani be, mint történelemfilozófiai nézőpontok sokaságát hordozó, árnyalt nagyoperát, esztétikai szempontból aránytévesztés, morális szemszögből meg egész egyszerűen gusztustalan erkölcsi nyerészkedés. Egyedül a temetési és a csatajelenetben találni zenei nyomát a pogány és a keresztény világ konfliktusának, de a kotta ott is jóval ízlésesebben fogalmaz a mostani színpadnál. A művészetben márpedig minden viszonyulás az eredetire irányul. Vagy kiteljesíti, vagy pervertálja. A Goldberg-variációk sem azzal kezdődik, hogy Bach megöli a témát. Mindenfelé olvastuk, hogy meghökkentő tempókra számíthatunk. Mitől lennének meghökkentők, ha nem arra játszanának, hogy fejünkben az eredeti? Ím a hatásvadászat játékszabálya. Egyszóval: az évfordulós komponista lerombolhatja darabja kultuszát, csak hát ez esetben terhelő vallomást tesz saját pörénél, folytatólagosan és visszaesőként elkövetett tisztességtelen haszonszerzés ügykörében. Alföldi pedig ezalatt nagy parádésan szilánkokra töri egy mozsárban Szörényiék Stephanus Rex-vésetű családi zsebóráját. Aztán kiborítja a törmeléket, és a képünkbe mosolyog: aranypor. Szörényiék tapsolnak. Lelkük rajta. Csak hát abban az aranyórában egy nemzet szíve dobogott.
Az agy elborult, és árván maradt sok leány.
Az a fajta előadás ez, amely elsőre hergel, másodjára röhejes. Ami nem azt jelenti, hogy bárkit is arra biztatnék: egyszer is megnézze. Ez már nem is posztmodern, hanem post mortem. A darab halt bele. Érdekből vagy számításból? Mellékes, ha mellélő. Mint amikor Alföldi fesztivállakó ifjakból toborozza ökölrázó szabadcsapatát a szemforgató hamis papok ellen. (Igaz, a szereposztás ezúttal meglepő hűséggel vág a szöveghez. László Zsolt Asztrikja a második tekintetben nem hagy maga után kívánnivalót. Hogy a szemét forgatja-e, messziről nem látni.) Észrevételeim szerint a Sziget-nemzedéket nem a hamis papok, hanem a médiaguruk szemforgatásától lenne időszerű megoltalmazni, de akkor hogy jönne össze a közvetítés az RTL Klubon? (Úgy várom, jöjjön! Már az éjjel!)
Tény, hogy a mai tiniknek fogalmuk sincs nemhogy Kádár-korról, de István és Koppány konfliktusáról sem. Ez azonban senkit sem jogosít föl arra, hogy bármire bármit ráerőltessen. Főleg énrám nem. Azt meg kiváltképp nem, hogy hagyjam magamat froclizni. Azzal okosítani ki, hogy Alföldié csupán egy lehetséges olvasat klérusról, Gyurcsányról, Orbánról, szenteskedőkről, ősmagyarkodókról, az egész rendszerváltozásról, pláne, hogy az István, a király című, 1983-ban bemutatott rockoperáról. Fajról meg műfajról. Különben meg: ha olyan nagy legény, miért nem vitte végig következetesen forradalmi ötleteit? Elvártam volna például, hogy a haszonleső német lovagok trafikjogot kapjanak, Asztrik meg arany focilabdát vehessen át a királytól. Fittyet hányni nem lehet ingyenbe’! Úgyhogy most jöhet is az a mondat, amire Alföldi várva vár (hosszú és agyafúrt mondat lesz, nyugodtan át lehet ugorni): „Kíváncsi lennék, akad-e ország a föld kerekén, amely tétlenül nézné végig, amint államalapító királyának ünnepnapján Ku-Klux Klánnak álcázott vatikáni gerillák – vigyázat, feszületek feszültség alatt! – neoncsöves, vörös keresztekkel öldöklik eleit és eleinek eszményeit legjelentősebb színpadán, amelynek immár börtönhíddá minősült magasában smasszerként ámenez a pápa küldötte, betetőztetvén az est Erkel Himnuszának frivol parafrazeálásával, mialatt a nemzet (parafraze)állva ünnepelheti meg, hogy színpadi mását fogságba ejti a cirkuszi oroszlánketrecként reázáruló Szent Korona?”
De ezt a mondatot nem írjuk le. Különben is csak egy hosszú és agyafúrt kérdés, a színház dolga meg az, hogy kérdésekre sarkalljon. Azt a két szót sem mondjuk ki, hogy „húscafat” meg „tökfödő”. Dúdoljam azt, hogy: „Meddig kell még tűrnöm ezt az arcátlan gyalázkodást?” Ó, nem! Édes fiam, rejtsd jobban el nyugtalan érzéseid! Maradjunk esztétikai síkon. A Himnusz épp a darab fogadtatása okán tapadt a rockoperához, a rendszerváltás megittasult, már-már vallási áhítatának kézjegyeképpen. Bevonása a sajátosan értelmezett előadásba attól válik a manipulálás csúcsteljesítményévé, mivel nem-esztétikai hatásra alapoz. Kiúsztatott zenekarával nem rákérdez és rákérdeztet, hanem – deszakralizál. A másodízben visszatérő Géza-Krónikással túlrezoníroz. Miután a darab során úgy tapicskolt minden nemes és nemtelen szimbólumban, akár a harci lázba lovallt Koppány, immár műlovar a plasztikparipa nyakából kibugyogó paradicsomlében – echte alt-ungarische Spezialität –, Alföldi, az ikonikus jelkép-romboló, búcsúzóban szépen ránk is keni gusztusos főzetét. Kilóg a műlóláb: ez maga a bulvár receptje. És a rokon szakmabeli, szado-mazo szolgáltatást kínáló prostiké. Leköplek, csak fizess.
Ismételten jelzem: ez alapjában véve színházesztétikai és -etikai, nem pedig politikai kérdés. A királyostul a Szent Korona csapdájába ejtett nemzet víziója egy képzavarba sűríti a kényes rockopera egész mondvacsinált átértelmezését. Ezer éve speciel nem a kereszténység szigetelt el minket Európa más nemzeteitől. Ma meg aztán főleg nem. Mit van mit tenni. Szent Istvánt majd megvédik Orbán gépfegyveres csuhásai és nemzeti dohányboltosai. Himnuszunkat a Btk. Mi csak azt mondjuk: a darab harmincadik esztendejében, szerzői segédlettel, látványosan szertefoszlik egy rendszerváltó legenda. Sehol egyebütt, mint ott, ahol fölépült: a Fogadalmi templom tövében. (Harminc méterre Szent Gellért kegyhelyétől. Uram, irgalmazz, az ideológia Bakonyába tévedtem. Bujdokolhatok vezeklő remetének.) Nyilvános elismerést egyesegyedül Vikidál Gyula érdemel, amiért hősiesen nemet mondott hülyévé tételére. A becsület mindennél többet ér! Magam is azzal fordítok hátat az egész hagymázas borzalomnak: veletek, uraim, de nélkülem.
PS. Szezonvégi kinyilatkoztatás: Szeretem Alföldit. Több Intermezzóra nem lévén kilátás az idén, szükségesnek láttam előrelátóan kinyilvánítani. Alföldivel legalább jókat lehet vitatkozni. Néha.
A fotók forrása (miután a producer kitiltotta a sajtót a próbákról):
a Játékok Facebook-oldala
Marton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp., 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp., 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp., 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp., 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Holtszezon; Verismo negro...; Zene, fülemnek; (Intermezzo No. 2...); Belepte a nyál...; Alpesi Alhambra; A Madách Szníház fantomja...; Libaleárazás, dámabutik, pipipiac; 7 kérdés Herczeg Tamáshoz és Harangozó Gyulához; Szeged Tabánja; Tápai színvázlat; Ha szabad maradok!; Negyedik este Boldog Elréddel; 7 kérdés Fekete Gizihez; Graciőz gráciák; Költészetnapi variációk; A nyomra-vezető; Az én pálymunkám; Tűzben égők; Trio D'Arco Angelico; Hódolat lovaknak s lovasaiknak; Így vigalom, úgy unalom; Jézusmária!; Viva la opera!; Parasztvakítás; Hegyén-hátán lakodalom; Debil és fád; „Színház! Pompázó hazugság”; Nagy Anikó életmű-albuma, szegedi szerző művészportréjával; A gép öl, a lélek éltet (Tóth Pálról); A szólásszabadság határai; A cirkusz metafizikája; Krisztus négy megkísértése; Chopin