(Intermezzo No.3: Szeretem Kerót)
Ezennel nem színpadi intermezzóról szól az ének. Magánjellegű, ámde nagy érdeklődésre számot tartó közjáték késztet írásra. Egy hete üldöz fátumként, szabadulnom kell a lelkifurdalástól.
Kerényi Miklós Gábor valahogy fejébe vette, hogy én őt nem szeretem. Igaz, mindezt csak áttételes csatornák révén engedte sejtenem, hetedik napja panaszolva föl nagy bánatát szerkesztőknek meg minden rendű és rangú színházi közszolgáknak. Mindebből kitetszik: nem holmi kósza gyanú, futó bánat ez, ha szakadatlanul mardossa a copyrightos mester szívét. Egy teljes hete vagyok az esete. Hét nap a világ teremtésére is elég. Ma, a nyolcadikon úgy éreztem: sürgősen tisztáznom kell ezt a dolgot.
Egyszerűbb lett volna persze, ha mindjárt az elején, szemtől szembe megvallja: a szeretetem hiányzik neki. A telefonszámomat nem lett volna nehezebb fölkutatnia, mint a temességi magyar szórványban barangoló főszerkesztőmét. Ha meg attól félt, hogy megeszem reggelire, épp a legjobbkor keresett volna föl. Erre a hétre már úgyis jóllaktam egy másik direktorral, egy hangmérnökkel és egy egész szimfonikus zenekarral, tokkal meg vonóval (Intermezzo 2.). Kero azonban szolid, szemérmes ember. Nem akart rám ijeszteni bizalmas vallomással. Ezért is kényszerülök a színvallás eme nyilvános módjára. Szeretem Kerót.
Mindenekelőtt az embert.
Két évtizede tartom szemmel jellegzetes, eredeti figuráját. Kétségtelen, hogy a legérdekesebb egyéniségek egyike, akiket valaha ismertem. Bármint számlálgatom is, csupán egyvalakit tudok még, aki hasonló megszállottsággal, fogyhatatlan ügybuzgalommal szorgoskodik a közhangulat földerítésén. Az illető érdemdús cirkuszigazgató márpedig atyai jó barátom, a párhuzam így hát mindenképp megtisztelő.
Kerót, a rendezőt is kedveltem olykor. (Óvatosan differenciálok a szeretet és a kedvelés fogalmak közt – írásunk alaptémája, Kero iránti szeretetem és kritikusi véleményem szigorúan elválasztandó pszichológiai területek!) Életem egyik leginkább maradandó színházi élményét éppenséggel Kerónak köszönhetem, és a rendelkezésemre álló adatok értelmében még abban is volt némi szerepem, hogy az Utazás című rockoperát rögzítette és műsorára tűzte a köztévé. Ennek nyoma is lehet az MTVA levéltárában – ld. művészeti igazgatói fond.
Ebből aztán napnál is világosabb, hogy ha valamely produkciójáról negatív kritikát fogalmazok meg, az nem gyűlölet és szeretet dolga. Hisz ha így lenne, mekkora szeretet kellett volna ahhoz, hogy egy előadását műsorra tűzessem a tévében? Miféle érzelmeket tulajdonít akkori önmagamnak? Jobb bele sem gondolni – még magam leszek kénytelen elégtételt követelni. Netán azonosul ama szőke ciklon álláspontjával, aki álneves bloggerként Alföldi tollnokának nevez, csak mert elégedett voltam a Mágnás Miskával? Kero ennél biztosan többre tartja magát. Akkor pedig jól tudja, hogy mindaz, amit működéséről írásba foglaltam, színikritikusi sommázat. Nem érzelmi, hanem esztétikai nézetkülönbségek látlelete. A tény és a vélemény megkülönböztetésének kérdéskörét különben hét esztendőn át oktattam két egyetemi fakultás három szakán. Azt pedig mindannyian tudjuk: de gustibus non est disputandum.
Kero is tudatában lehet, hogy méltán kiérdemelt szakmai tekintélyét tenné súlytalanná, ha kölcsönös magyarázkodást kezdeményezne nyilvános fórumokon. Nem is teszi. Inkább gyűlölettel vádol. Az indulatátvitel klasszikus esete (vö. C. G. Jung: A pszichoterápia gyakorlata, 283.§). Hisz válaszul olyasmiket üzenget: kukkoló vagyok, paparazzo, aki lopakodva ír szakmaiatlan kritikákat.
No, ez már szakmai kérdés!
Mivel legalább másfél évtizede ismerjük egymást, Kero is láthat, ha megjelenek a Dóm téri próbákon. Nem húzok a fejemre popcornos staniclit, testi valóm sem predesztinál összetévesztésre a láthatatlan emberrel. Hogy fölismer, sejthető is, mert hisz ha nem tudná, hogy jelen voltam, nem venné fejébe ama képtelen ötletet, hogy próbák alapján írok előadáskritikának álcázott beszámolókat.
Tudom én jól, honnan fú a szél. Egy esetben ugyanis csakugyan írtam szemlét főpróba alapján. Tavaly történt a főben járó eset. Napokon át hiába vártam, hogy a Játékok illetékese – annak rendje s módja szerint – válaszoljon kérelmemre, amelyet sajtójegy igénylésének tárgyában intéztem hozzá. Se válasz, se jegy. Kénytelen voltam főpróba láttán ítélni a Jekyll és Hyde című produkcióról, és eme tényt becsülettel föl is tüntettem az írásmű élén.
Azóta üldöz a vád, hogy próbák, futó benyomások talaján szerzem terjedelmes eszmefuttatásaimat. Ami tulajdonképpen megtisztelő. Nem is egyéb az vidéki skriblernél, aki látatlanban is ne volna képes húszoldalas kritikát írni bármiről, és nekem ez a babér már gimnazista koromban meg is adatott egynémely fölvágatlan kötelező olvasmányok vonatkozásában. Nosza, be is vezettek a tiszteletemre egy igen bölcs szankciót: főpróbára csak fotós és operatőr teheti be a lábát. Tudvalévő, hogy aki fotóapparátot lobogtat vagy kamerát himbál, az képtelen összeütni egy fogalmazást. Logikus. (Azóta működik három-négyszáz fotóriporter Szegeden, főpróba-napokon legalábbis.)
De ne sodródjunk csak az elfújt szelekkel. Olvasóim megnyugtatására, büntetőjogi felelősségem tudatában ezennel kijelentem, hogy szemléimet minden esetben azt követően véglegesítem és továbbítom megjelenésre, hogy elcsöndesedett a premier végi taps. Szerénytelenség nélkül állíthatom: rendre megelőzve a konkurens fórumokat. Ami kitetszik gondolataim búvópatak gyanánt való fel-felbukkanásából is imitt-amott. És ha már ilyen fontos helyeken, a legnevesebb redakciókban olvasgatnak? Hisz ez felelősséget ró reám! Ugyan botor dolog is volna holmi prekoncepciót tennem közzé! Megállapítom mondjuk, hogy a főpróbán a darabnak nem volt értékelhető muzsikája. Aztán a premierre sebtében megembereli magát a komponista, és nagy hirtelen-hamarjában megszégyeníti Puccinit. Ritka dolog az ilyen! Nem is méltó a tollforgató névre, aki másoknak hagyná az első híradás sanszát.
Megint más kérdés, hogy elfelejtheti-e a szemleíró magával hozott benyomásait. Nem kívánom sajtóműfaji, sem szövegkritikai részletekkel terhelni kitartó olvasóimat, de tény, hogy Dóm téri kritikáim jó kilencven százaléka nem az adott este pillanatnyi változóiról szól – hogy tudniillik berekedt-e a főhős, hasra esett-e a primadonna és lelkes volt-e a fogadtatás –, hanem koncepcionális, a darab világát és Dóm téri létjogosultságát érintő esszéisztikus elemzés. Kettős elkötelezettség okán. Részint a Játékok tradícióinak tartozom ezzel, amelyeknek mindig is alakító tényezőjük volt a sajtó tanácsadó figyelme – furcsa is lenne, ha másként volna annál a színi intézménynél, amelyet egy Juhász Gyula-tárca hívott életre és egész sajtódiskurzus dajkált. Másik kötelezettségemet 1998-ban megjelent Musical Kalauzom rója rám: a magyar nyelvű szakirodalom szerény, mégis hiánypótló kötetének szerzőjeként nem okozhatok csalódást ama hű keveseknek, akik elvárják tőlem az újabb darabok elemző bemutatását.
Ily szabású disszertációkat márpedig csakugyan bajos egy estés élményekre alapozni. Az lenne csak szakmaiatlan! Indulatot vegyít hát a vitába, aki azzal vádol, hogy előzetes benyomásokat teszek meg napi kritikává. Ki állítja ugyanis, hogy napi kritikát írok? Pironkodva hívom föl a figyelmet, hogy ez itt nyilvánvalóan folyóirat! Nem is szólva arról az ismeretelméleti tényről, melynek értelmében minden befogadó minden befogadásba magával hozza előzetes szempontjait, diszpozícióit, értelmezési apparátusát. Ha például Fáy Miklós azt állítja, fölismert egy Verdi-dallamot az Elfújta a szélben, nem kárhoztatható amiatt, mert ismeri a Verdi-irodalmat! Mért is nem ült be inkább vakon, süketen és teljes tudatlanságban? Nem elég, hogy a nézőről ezt föltételezzük? Ugyan marasztaljuk már el a kritikust, amiért nem kiáltja világgá nagy szenzációképpen, miszerint a Fogadalmi templomnak két tornya van, nem pedig három. Csak nem számolta meg tavaly is már? A cudar.
Ami pedig voyeuristának való titulálásomat illeti? A kukkoló nem jelenik meg önvalójában! A kukkoló statisztának áll. Nyugalmazott öltöztetőnőnek adja ki magát. Politikusözvegynek. Zenélőóra-hangolónak. Bejut, aztán álnéven kommentel. Esetleg be sem jut. Állong a kerékpárúton. Egyetemi ablakpárkányon lóbálja lábát. Hovatovább: ki sem megy a Térre. Hallomásból irkál, előítéletekből ítél és ítél el ő. Egy-egy próbafolyamatnál két-háromszáz ember van jelen, aki mobiltelefonnal, infrakamerával, játékhelikopterre erősített műholddal meg Isten tudja, miféle szerkezetekkel részletes és mindenre kiterjedő beszámolókat juttathat ki a médiatérbe. Hamis látszatokat, senkire sem tartozó munkahelyi intimitásokat. Aminőket magam, nagy diszkréten, sosem foglalnék írásba, noha tanújuk valék Kero Dóm téri évtizedei alatt. Téves ítéleteket is akár. Mindezt névtelenül. Fontolóra véve az elmondottakat ostobaság kukkolónak nevezni a közírót, aki arcát és nevét adja véleményéhez. Így válik kölcsönössé a felelősség: az alkotók az alkotással, a kritikus az elemzéssel kockáztat (a Carment vagy a Traviatát például megbuktatták egyesek. Amivel ők buktak meg). Úgyhogy azt javaslom: egyezzünk ki abban, hogy nem írom újra a kritikákat. Sem az ideit, sem a tavalit.
Mivelhogy nincs is mit újraírnom rajtuk. Tételezzük föl például, hogy független (az meg milyen is?) szakértői bizottság jelenti ki, hogy az Elfújta a szél korszakos remekmű, az előadás forradalmasította a világ színjátszását. Azt akkor sem mondhatják nekem tollba, hogy ez a forradalom megfelelt a gusztusomnak! Aztán meg nem is igen módosítgathatok már, hisz a tavalyi dolgozat, a Parasztvakítás azóta nyomtatásban is napvilágot látott a Szeged folyóirat 2012. szeptemberi számában, és senki más, mint maga a leváltott fesztiváligazgató értesített arról, hogy ez a tény közrejátszhatott az igazgatóváltásban is. Gondoljunk csak bele, micsoda fölfordulást idézne elő a hivatali rendben és az önkormányzatiságban, ha Keró ijesztgetésére birnix-dirnix fölülírnék egy ítéletet, amely – állítólag – igazgatói fejek lehullását és felbukkanását idézte elő. Nem, efféle rebellis magaviseletre józan ember nem kényszeríthet.
S hogy miért tartottam halaszthatatlannak mindezek közzétételét? Kero – ama kényszerképzet hatása alatt, miszerint gyűlölöm őt – sajtópörrel fenyegetőzik. Szegény Kero, Kero! Minthogy a magyar jogrend gyűlölet és szeretet kérdésében legföljebb is a családjogi törvény hatálya alá eső perpatvarokban ítél, az én és Kero lelki viszonya e hivatkozott jogszabály körébe nem tartozván, célravezetőbbnek láttam e módon nyilvánítani ki Kero iránti szeretetemet annak fönntartásával, hogy műítészi attitűdömben és abbéli igyekezetemben, hogy körültekintő és alapos kritikusként szolgáljam a közízlést, személyes vonzalmaim kevéssé befolyásolhatnak. Érzelmeim eme nyílt megvallására is csak az késztetett, hogy Kero szomorúságának adott hangot tévesen nekem tulajdonított szívbéli indulatok miatt. Látatlanban is biztosítom róla, hogy – amennyiben kétségek közt őrlődő lelke ettől visszanyerheti elveszett érzelmi egyensúlyát – szerkesztőségünk készségesen fogadja közlésre további szempontjait. Jobb is, ha látják a népek: bár eltérő nézőpontú, ámde megfontolt férfiúk között igenis fönnállhat kölcsönös nagyrabecsülés. Az ilyen világló példa civilizálhatja közéletünket, fejlesztheti nemzeti vitakultúránkat. (Nézetem szerint gáláns ajánlat. Ahogy elnézem, számottevő fórumokon nemigen nyílik már mód a Presgurvic-musical fölmagasztalására.) Kritikus pályatársaimat pedig ímhol arra buzdítom: ha biztosítani kívánják maguknak a véleménynyilvánítás szabadságát, de nem e nagyérdemű színházi alkotó érzelmi harmóniája árán, nyilvánítsák ők is rokonszenvüket. Esetleg köröztessünk ívet szemleírói berkekben „Szeretünk, Kero” szózattal. Ím, a memorandum első aláírójául jelentkezem.
Úgy tetszhetik, tán fölösen is időztem ennél az érzelmes ügynél. De hát a párbajkódexet – Istennek hála – hatályon kívül helyezte a haladó korszellem. Csakis abban bízhatom, hogy hosszas érvelésem mindenkit megnyugtat: legalábbis bolond dolog volna, ha gyűlöletből koptattam volna ennyit a pennám csak úgy, egy intermezzo kapcsán. S ha mégis sajtópör lesz a dologból? Nem is való az a magyar sajtótörténetbe, akinek sajtópöre ne lett volna! Ady Endre még ingyen ebédeket is kapott a legelőkelőbb váradi vendéglősöktől, mikor a fölbőszült kanonokok tömlöcbe csukatták. Nem bízom én már a civil kurázsiban, így potya kosztról nem is álmodozom. De ha Kero egy pörrel be talál protezsálni a halhatatlanságba, a végén nemcsak szeretni fogom, de még lekötelezettje is leszek…
Kiváló tisztelettel:
Marton Árpád
Szeged, 2013, augusztus 4.