„Mindig megújulni, minden esés után újra felállni.”
7 kérdés Horváth Istvánhoz
Szent Genéziusz színész Kr. u. 300 körül halt vértanúhalált, mert nem volt hajlandó a színpadon kigúnyolni a kereszténységet. Ő a színészek és a színházi szakma védőszentje, akit komédiásként szoktak ábrázolni, amint a színpadon áll, angyaloktól övezve. 2012 őszén Genéziusz nevét választotta magának egy szegedi színtársulat, amely az elmúlt években vígjátéktól tragédiáig, klasszikusoktól kortárs szerzők darabjaiig számos előadást állított színpadra. – A társulat vezetőjét, Horváth Istvánt kérdeztük.
SzegediLap: A Genéziusz Színház fiatal színészekből áll, mégis számos bemutatót és előadást tudhattok a hátatok mögött. Mivel, mikor és hogyan kezdődött a társulat története?
Horváth István: Néhányan, akik itt a szegedi színitanodában végeztünk, elhatároztuk, ha másképp nem, a magunk erejéből játszani fogunk. Közös terveket szövögettünk, aztán jött is egy lehetőség 2011 szeptemberében, amikor is (még Impro Stúdió néven, mert az Impro Művészeti és Oktatási Egyesülethez tartoztunk) a Szegedi Pinceszínházba kerültünk. Ekkorra már csak hárman maradtunk a végzős színészosztályból, ezért további tagokat verbuváltunk, majd decemberben bemutattuk első előadásunkat, a Rejtő Jenő kabaréjeleneteiből összeállított Tévedések összjátékát. Hirtelen rengeteg nézőnk lett, és jó volt látni, hogy élvezik az előadást. Ösztönzés volt a siker, a játék pedig életet adott. 2012 szeptemberében vettük föl a Genéziusz Színház nevet. A csapat persze folyamatosan változott, formálódott. Az eredeti Rejtő-szereposztásból már csak ketten vagyunk Üllei Kovács Gizellával, mégis ez az a darab, amit a mai napig sikerrel játszunk. Most, a negyedik évadban már 14 különböző előadást hagytunk magunk mögött.
SzegediLap: Ki szabja meg a művészeti irányvonalat, azaz ki választ darabokat, s milyen szempontok szerint?
Horváth István: A csapat nagyon sokszínű, így nehéz bármilyen irányvonalat belőni, és nem is akarok. Ráadásul én sem szeretek egyfélét játszani. Úgy vélem, nem éri meg bekategorizálni magunkat egy műfajba, és felesleges is lenne. A darabokat főként én választom ki, de előfordult már, hogy a tagok hoztak egy-egy darabot, amit szerettek volna játszani vagy rendezni. Márpedig ha a lehetőség adott, miért ne!? Így került bemutatásra a Dorian Gray tükörképe és a Blám is. Vannak olyan terveink a jövőben is, amelyekben a csapat hozta darabot valósítjuk meg. Úgy gondolom, a Genéziusz Színház nem egy személy, hanem sok, gondolkodó és érző egyén. A hitvallásunk viszont közös: „Szórakoztatni, tanítani, elgondolkodtatni.” És ebbe, szerintem, nagyon sok minden belefér.
Hubay Miklós: Elnémulás (Üllei Kovács Gizella, Horváth István)
(Fotó: http://geneziusz.webnode.hu/)
Hubay Miklós: Elnémulás (Hajdú Róbert, Horváth István)
(Fotó: http://geneziusz.webnode.hu/)
SzegediLap: Hogyan alakul ki egy-egy produkció? Társulatvezetőként, rendezőként mennyire adsz szabad kezet a színészeknek? Előre alaposan megtervezett és kiszámított minden mozdulat, gesztus, hangsúly, vagy a próbafolyamatok során a játékosok intuíciója is alakítja a végeredményt?
Horváth István: Nem szeretem a színházban a matematikát, csak ha elengedhetetlenül szükséges. Ha mindent a kezükbe és a szájukba adnék, elvenném tőlük az alkotás örömét. A kezdeti „térképészetet” felvázolom, aztán lényegében csak a bemutató előtt néhány héttel szólok bele a folyamatokba. Addig csak terelem őket a megoldás felé, s közben hagyom, hogy a kincses ládát ők találják meg. Ez fontos. Nem akarom megölni a kreativitásukat. Így a siker valóban közös. Sajnos, sokszor dolgoztam együtt olyan rendezővel, aki megszabta, hogy három lépést kell mennem előre, aztán négyet balra, holott nem ez lett volna a lényeges. Úgy éreztem magam, mint egy gép. Nem volt jó. Ezért matematikát csak a technikai részeknél használok. Ahol baleset lehet, vagy valami félrecsúszás. Külön örömet okoz, amikor kortárs (csúnya kifejezéssel: még élő) szerzővel dolgozhatunk együtt. Paudits Zoltán és Kőhalmi Ildikó műveinek színpadra állításakor a szerzőktől teljesen szabad kezet kaptunk, így szabadon nyúlhattunk a témához. Megtiszteltetés volt, hogy eljöttek, megnéztek minket és öröm, hogy teljesen elégedetten távoztak. Akad azonban, akikkel nem ilyen könnyű. Korlátok közé zárnak és megfojtanak. Ilyenkor, bármennyire is izgalmas a téma, inkább elállunk a bemutatás lehetőségétől. Azért játszunk, mert attól teljesedünk ki. De hogyan szárnyalhatnánk, ha megcsonkítják a szárnyainkat?
Dorian Gray tükörképe (Kun Áron)
(Fotó: http://geneziusz.webnode.hu/)
SzegediLap: Lehet olyan benyomása annak, aki kicsit hosszabb időt tölt veletek, hogy ez a csapat messze nem csak egy alkotó- vagy munkacsoport, akiket egymás mellé sodort az élet és a színpad szeretete, de valódi baráti közösség is. Valóban így van, s ha igen, mennyiben könnyíti (vagy éppen nehezíti) meg ez a közös munkálkodást?
Horváth István: Két mondat jutott hirtelen eszembe. Nem tudom, hogy ez máshol hogyan működik. Nem tudom, hogy ez máshogy hogyan működhetne. Egyébként tényleg közösségként működünk. Nagyon szeretem a csapatot, és jó látni, hogy ők is szeretik egymást, hiszen nem csak alkotás közben vagyunk együtt, hanem a hétköznapjainkban, a próbákon, előadásokon kívül is. Kikérjük egymás tanácsát az élet más területein is, segítünk, ha valaki költözik, vagy éppen felújít. Egyébként kifejezetten büszke vagyok a csapatra. Könnyen fogadja be az új tagokat, akik hamar otthon érezhetik magukat a társulatban. Sokkal könnyebb így a munka. (Bár, jut eszembe: hogyan lehet munkának hívni egy olyan időtöltést, amit egy jó csapatban, szórakozásból csinálsz?) A próbák ettől lesznek jó hangulatúak. Ennek nagyon örülök, mert így igazán jól tudunk haladni.
Brandon Thomas: Charley nénje az Algyői Faluház színpadán (Fotó: Papp Dániel)
SzegediLap: Meg tudjátok-e szólítani saját generációtokat? Tapasztalataid szerint a mai huszonévesek színházkedvelő emberek?
Horváth István: Ez jó kérdés – és nehéz rá a válasz. Bizonyos szempontból szerencsések vagyunk, hiszen egy egyetemi városban játszhatunk, ahol azért talán jobban összetömörülnek a színházkedvelő fiatalok, mint másutt. Mégis inkább azt érzem, hogy a kultúra – legalábbis bizonyos szinten – kizárólag a tömegkultúra formájában jelenik meg. Mármint a fiatalok oroszlánrészének körében. Nem áll jogomban bírálni őket, hiszen én is csak 28 vagyok, de ki kell mondjam, hogy ott, ahol a valóság show és a közhelyes facebook-idézetek jelentik a kultúrát, nagy a baj. Persze, senkitől nem várható el, hogy minden nap Csehovot olvasson, én sem teszem, ostobaság is lenne, de a gagyi napi fogyasztása rémisztő. Miközben remek kortárs szerzők vannak, remek kortárs darabok, amik a mai fiatalokhoz és róluk szólnak, mégsem élnek meg három előadásnál többet. Szinte felüdülés a számunkra, ha egy-egy színjátszó találkozóra megyünk. Kétszer voltunk Vasváron és egyszer Tiszaújvárosban. A nézőink között rengeteg fiatal van, és jó látni, hogy országszerte mennyien foglalkoznak színházzal. Amíg ezt látom, bizakodó vagyok.
Jean-Paul Sartre: Zárt tárgyalás a Pinceszínházban
(Horváth István, Simonits Andrea, Szabó Szilvia, Varga Norbert)
(Fotó: http://geneziusz.webnode.hu/)
SzegediLap: Egy időben a Zero Art Café volt az otthonotok, ám azon a helyen immár vegyes kereskedés található. Hol tudtok próbálni, van-e rendszeres játszóhelyetek?
Horváth István: 2013 szeptemberétől játszottunk a Zero Art Caféban. Egy évadot ért meg, és nagyon sajnáltuk, hogy bezárt. Ekkor már az Art-Tour Kortárs Összművészeti Egyesülethez tartoztunk (és tartozunk mind a mai napig), és Magony Gergely minden segítséget meg is adott, hogy működhessünk. A helyzet most, mióta a Zero bezárt, nehéz. Nem csak nekünk, másoknak is. Szerencsére, jó kapcsolatot sikerült kialakítanunk az Azték Színjátszó- és Tánccsoporttal, így amiben tudjuk, egymás munkáját is segítjük. Persze, vannak még lehetőségek, de igen csekély mértékben. Játszottunk az IH Rendezvényközpontban, Petőfi-telepen, Algyőn, Deszken. A Szegedi Miniszínház segítségével pedig messzebbre is eljutottunk már. Néhány potenciális új játszóhely érdeklődését sikerült felkeltenünk, így a közeljövőben játszhatunk például Kiskundorozsmán. A legtöbben azonban elutasítóak. Van, ahonnan többszöri megkeresésre sem hívtak vissza, és van, ahol közölték, nincs szükség ránk. Így nehéz. Jelenleg a hattyasi Összefogás Házában tudunk próbálni, de a zárt jeleneteket sokszor valakinél, lakásban kell megoldanunk. Próbálunk valamilyen hatásos megoldást találni, de nem könnyű.
A Halál meg a Többiek, avagy a Mumusok már a Spájzban vannak – Komikus lehetetlenség, két részben
(Fotó: http://geneziusz.webnode.hu/)
SzegediLap: Hogyan látod a jövőt? Független társulatként meddig lehet életben, köztudatban maradni?
Horváth István: Stephen King szavaival élve: „Az élet nem a művészet táptalaja. Fordítva működik.” Én hiszek ebben. Amíg játszunk, addig létezünk. Nehéz út, hiszen független társulatként, támogatás nélkül minden nap küzdeni kell az életben maradásért. Mindig megújulni, minden esés után újra felállni. Menni kell. Nehéz terhet vettünk a vállunkra, de boldog teher, ha általa segíthetünk. Mert segíteni kell. Ennyi az egész.
SzegediLap.hu