„Ha az ember nem látszik a tévében, akkor nincs.”
7 kérdés Gálvölgyi Jánoshoz
A 2014-es Szegedi Szabadtéri Játékokon parádés szereposztással mutatták be Kodály Zoltán Háry János című daljátékát. Az előadásban Gálvölgyi Jánost is láthatta a nagyérdemű: Ebelasztin báró szerepében. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel Lukács Máté beszélgetett.
Lukács Máté: Először is magáról a városról szeretném kérdezni, milyen a kapcsolata Szegeddel és a Szabadtéri Játékokkal?
Gálvölgyi János: A lehető legjobb, nagyon jó a kapcsolatom a várossal. Hét éve voltam először a Macskákkal Szegeden, és akkor én teljesen beleszerelmesedtem a városba. Nagyon jó volt a hangulat, és nagyon jó volt a társaság. Odaát laktuk a Forrásban, és együtt voltunk egész nap. Én Szegedet akkor fedeztem fel magamnak. Azután jött a My Fair Lady, majd egy olyan év, amikor ugyan nem játszottam itt, viszont lejöttünk ide nyaralni. Szóval mi teljesen Szeged-pártiak vagyunk a nejemmel. Imádjuk a várost, imádom az étkezőhelyeit, a hangulatát, az embereket, a Kárász utcát, a Reök-palotát. Egyszóval én nagyon szeretem Szegedet.
Lukács Máté: Ennyi év tapasztalat után mennyire jelent Önnek nehézséget felkészülni, ráhangolódni egy szerepre?
Gálvölgyi János: Ugyan minden szerep más, de a felelőség valahogy ugyanakkora. Akkor is, ha csak egy szobában lép fel az ember. Habár itt fellépni 4500 ember előtt, az valami egészen más, fantasztikus érzés. Amikor a Macskáknál én annak idején megálltam itt ezen a színpadon, és felnéztem, azt mondtam magamnak, hogy édes Istenem, hát ez valami csodálatos. Este viszont az ember nem látja ezt a 4500 embert, olyankor ugyan olyan a színpad, mint bárhol a világon, a Madách Színházban vagy a Játékszínben, ahol én egyébként a legtöbbször megfordulok. A szerepet pedig ugyan úgy el kell játszani, mint bárhol, bármelyik színházban. Valahol minden szerep nehéz, és ahogy öregszik az ember, egyre nehezebb lesz, mert egyre nagyobb a felelősség. A Háry Jánosban én például Ebelasztin bárót játszom, akinek a karaktere ugyan nem áll közel hozzám, de mégis nagyon jópofa, úgymond negatív szerep, ami mindig izgalmasabb, mint pozitív szereplőt játszani. Én Háry János nem lehetek, bizonyos alkati és egyéb okok miatt - nem mintha el tudnám énekelni, például. Amit Bodrogi Gyuszi, tisztelt, szeretett, imádott kollégám játszik, az például sokkal jobb szerep. Az embernek azzal is tisztában kell lenni, hogy van olyan szerep, amelyik hálás, és van kevésbé hálás. Ez a szerep az utóbbiak közé tartozik, de mégis nagyon nagy öröm, hogy megkaptam, és eljátszhatom.
Lukács Máté: Hogyan kapta a felkérést erre a munkára?
Gálvölgyi János: Felhívtak januárban, hogy lenne ez az előadás Szegeden a Dóm téren, és aztán elmondták, hogy miről is van szó, és legfőképp, hogy kikkel! Amikor én főiskolás voltam, azt mondták nekem, hogy vidéken van két csodaszínész. Varga Gyula Miskolcon, és Király Levente Szegeden. Ez történt negyven valahány éve. És három évvel ezelőtt sétáltam itt Szegeden a Kárász utcában, és ment előttem egy bácsi. Elmentem mellette, és azt mondtam a nejemnek, szívem, ez Király Levente volt. Megfordultam – én előtte még életemben nem találkoztam vele személyesen – megálltunk, és azt mondtam: Király Levente! Megöleltük egymást, és én úgy bőgtem, mint a kutya, annyira meg voltam hatva attól, hogy a Király Leventével találkoztam. Az, hogy az ember most találkozhat itt Szegeden, egy színpadon a Király Leventével, Bodrogi Gyulával, Bede Fazekas Csabával – persze, nem akarok kihagyni senkit – az nagyon nagy érzés. Gérard Depardieu-vel is találkoztam, és nagyon kedves pali, de semmi közünk egymáshoz, szóval én személy szerint sokkal jobban meg voltam hatva a mi magyar nagyjainktól.
Lukács Máté: Milyen volt a darab rendezőjével, Béres Attilával együtt dolgozni?
Gálvölgyi János: Nagyon jó. Én életemben nem dolgoztam még Béres Attilával együtt, csak rendezését ismertem. Az olvasópróbán Attila elmondta nekem, amit elképzelt, és nagyon tetszett. Sőt, meg is kért minket, hogy segítségünk, ha eszünkbe jut valami humorban, ökörségben. Na, most egy ilyen rendező nagyon inspirálja az embert, és Attila az ötleteinket el is fogadta, beépítette a darabba. Nagyon sok minden van, ami tőlem, vagy Bodrogi Gyulától jött, szóval nagyon jó volt vele együtt dolgozni. Én remélem, hogy ennek lesz folytatása, bár ez rajta múlik, a színész ilyen helyzetben kiszolgáltatott, tehát én hiába akarnék Béressel együtt dolgozni, ha ő nem akar dolgozni velem.
Lukács Máté: Az Ön életét párhuzamosan kísérte végig a színház, a televízió és a film. Lehetséges ezek közül kiemelni egyet, amiben Ön a leginkább otthon érzi magát?
Gálvölgyi János: Én a színházat szeretem a legjobban. Magasan a színházat. A filmben én olyan sokat nem mozogtam, nem is vagyok én oda a filmezésért mint olyanért. Az, hogy az ember sétál Szegeden, és megsimogatják, megállítják, jó egészséget kívánnak, érdeklődnek, az pedig a tévének köszönhető. Ha az ember nem látszik a tévében, akkor nincs. Sajnos igen sok fiatal kollégám van, akik tehetségesek, de a televízióban nem őket látjuk, hanem dilettánsok mutogatják a feneküket, és egyéb testrészeiket. Nagyon nagy baj, és nagyon nagy bűn, hogy nem lehet a magyar színészeket látni a magyar televízióban.
Lukács Máté: Ha már színház, kivel szeretett külöösképpen együtt dolgozni?
Gálvölgyi János: Egész egyszerűen azzal, akivel jó együtt dolgozni. A színész azzal dolgozik együtt, akit a rendező kiválaszt. Nekem szerencsém van a Madáchban, mert olyan színészekkel játszom az elmúlt 20-25 évben, akikkel nem azért dolgoztam együtt, mert muszáj vagy kötelező volt, hanem mert jó volt velük együtt dolgozni. Szóval ennyi előnye van az öregkornak, ha ennél többet nem is tudok mondani az öregkor szépségéről.
Lukács Máté: Beszélhetünk olyan produkcióról, amelyet kiemelne azok közül, amelyekben részt vett; olyanról amire a legbüszkébb?
Gálvölgyi János: Nem mondhatnám. Én 43 év alatt eljátszottam száz-valahány szerepet. Az ember mindig a jelenre koncentrál. Énnekem most a legfontosabb a Háry János és Ebelasztin. Szeptembertől majd hét darabban játszom Pesten, ebből három megy a Madách Színházban és négy a Játékszínben. És mindig az a fontos, amelyiket akkor este játszom. De most azokra nem gondolok, most itt van Ebelasztin. Aztán pedig tavasszal kezdek el próbálni még egy darabot, ez egy olyan produkció, amelyre körülbelül 30 éve készülök, de még nem biztos, hogy összejön, szóval erről nem is akarok egyelőre ennél többet mondani. Tervezni... És tudja, ember tervez, Isten végez. Remélem, együtt vagyunk.
Lukács Máté
Fotók: Szegedi Szabadtéri Játékok, Lukács Máté
Lukács Máté 1994-ben született Hódmezővásárhelyen. A Szegedi Tudományegyetem anglisztika szakos hallgatója. Évek óta érdeklődik a média és a kultúra iránt, manapság legszívesebben videó rögzítéssel és vágással foglalkozik, képriportokat készít.
A szerző korábbi írása a SzegediLapon: 7 kérdés a Depresszió zenekar basszusgitárosához