Weiner Sennyey Tibor
Magyar Gólem
17.
A hétvége pokoli lassúsággal telt el. Különösen meleg tavaszi napok voltak ezek, és Ármin egyszerűen képtelen volt nem gondolni arra, hogy a rabbi a bádogtető alatt van. Feleségével nem beszélt arról, hogy hol látta legkisebb fiukat, s minden idejét a szerkesztőségben töltötte. Egyre tehetetlenebbnek és feleslegesebbnek érezte magát, és amire eddig sohasem gondolt: öregnek.
Hétfőn végre megérkezett Szegedre Baracs, Löw Loránt ügyvéddel, majd az ügyész jelenlétében találkozhattak a rabbival, aki mosolyogva megszorította Ármin kezét:
– Úgy látszik, ez hiányzott a biográfiámból – Ármin az elmúlt napok gondjaitól egy pillanatra felsóhajtott, aztán a főügyész kezdte el kérdezgetni a rabbit, aki természetesen tagadta a neki tulajdonított valótlan kijelentéseket. Mire Harsányi így válaszolt:
– Ugyan, hogy mondhatja ezt, amikor két tanú is állítja az ellenkezőjét!
– Igen, két tanú, de zsurnaliszták – felelte Löw. Ekkor Harsányi két őrt hátrahagyva kiment az irodából, Löw odafordult Balassa és Baracs felé, s halkan ezt mondta: – Tudják, kedves barátaim, talán tudják a béketárgyalásokról, Apponyi jelentéseiből biztosan, hogy sokkal nagyobb területeket kaphattunk volna, ha a közelmúlt fehérterrorjának vérengzései, zsidóüldözései nem történnek meg. Most bizonyítaniuk kellett, hogy a külföldiek által védett zsidóság valójában gonosz és a nemzet ellensége. Miután a pesti főrabbi, Kohn Sámuel meghalt, íme, rajtam kell bemutatni a magyar zsidóság gonoszságát, s most itt vagyok.
Ekkor visszaért a terembe Harsányival Zombory János vizsgálóbíró, aki egyébként egy régi szegedi családból származott, majd megkérte a rabbit és az ügyvédeket, hogy kövessék. A kis, izzadós bírót a fogda alatti emeleten lévő szobájába kísérték, ahol Zombory leültette őket, majd dadogósan, még jobban izzadva, megszólalt:
– Bocsánatot kérek, főtisztelendő uram, hogy idefárasztottam, de az ügyésztől azt az utasítást kaptam, hogy kérdezném már meg Öntől, hogy az ország mely részét mely antanthatalomnak mennyiért adta el? – majd nagyot nyelt a vizsgálóbíró.
– Van jobb dolga az antantnak, mint vidéki rabbinustól földet vásárolni – felelte Löw. Ármin az elmúlt nyomasztó napok után ekkor nevetett fel először.
18.
A Löw elleni vádirat néhány nap alatt elkészült, s a két újságíró, akiknek közben nevük is kiderült – George Nyples és Alexander Hollósy, az Allgemeen Handelsblat és Maasbode munkatársai –, a vádat megerősítették.
Balassa mindent feljegyzett, minden nevet és minden szót. Kis fekete füzete egyre gyorsabban telt az ügy részleteivel. Kihallgattak többeket, például báró Szterényit is, akit mint parlamenti képviselőt keresett meg a két újságíró. Szterényi báró elmondta, hogy szerinte ezek provokátorok, s ő egyszerűen elzavarta őket. Aztán Kosztolányi Dezsőt is beidézték, aki szerint a Nemzeti Újságban a cikket „kiszínezték a főrabbi rovására”.
Végül felállt Harsányi és ezt mondta:
– A bíróság meghallgatta a tanúkat és a szegedi ügyészség vádat emelt Löw Immánuel ellen felségsértés bűntette, nyomtatvány útján elkövetett osztály, nemzetiség és hitfelekezet elleni gyűlöletre izgatás bűntette, és Magyarország kormányzója ellen elkövetett sértés miatt.
19.
Balassa Ármin, miután lerakta az aktákat a Széchenyi tér 13. sz. alatti ügyvédi irodájában, mely a Barcsay gyógyszertár mellett lévő Grün–féle ház első emeletén volt, végső elhatározásra jutott, hogy az egész ügyet, Müllerestől, megérzéseivel együtt megírja és kiadja, lesz, ami lesz. Úgy érezte, hogy soha ennyire nyomasztó történettel nem találta eddig szembe magát, pedig nem egy krimibe illő ügyet oldott már meg. Úgy érezte, hogy valami sokkal mélyebbről és sokkal megrázóbbról van itt szó. Gyilkosok és ártatlanok, hamis vádak és igaz védelem valójában semmit sem számítanak. Úgy érezte, hogy valami eltörik benne, s ennek a törésnek a hangja, ez a reccsenés betölt mindent.
Fiaira gondolt. Mind a háromra, s próbálta őket megérteni. Aztán a háborúra, ami éppen csak elmúlt. Elmúlt? Valóban elmúlt? Véget ér–e valaha is a háború? Mi történik ezzel a néppel? Valóban csak egy háborút vesztettünk el, vagy önmagunkat is? Vissza lehet–e nyerni valaha is bármily csekély részét annak a nemességnek és szépségnek, amely a magyarságban benne lakozik? Vagy mindig is ezek az erők voltak nagyobbak? Mi történik velünk?
Fekete noteszét újra előkotorta, és néhány tétova sort rótt le: „Ma itt áll előttünk a hamvadó Világ–máglya üszkösödő romjai közt a Világ–rejtély megoldatlanul, a dualisztikus és monisztikus világ–szemlélet viaskodó misztikumával, a francia forradalom méhéből kinőtt individualista társadalom vérző teteme a történelmi materializmus ős–állati erejétől eltiportan...” – és ekkor megcsörrent az ügyvédi irodában a telefon.
– Igen, Balassa Ármin vagyok.
– Balassa úr, a szerkesztőségből hívom... – és Ármin újságíró kollégájának kétségbeesett hangjából előre megsejtette, mi történt.
20.
A szétvert nyomdagépek és feldúlt íróasztalok között sétálva tudta, hogy nem lesz ereje még egyszer, annyi megtorpanás és annyi újjászületés után ismét felépíteni a Szeged és Vidékét. Egy nagy álmának, az újságnak romjai között sétált, és a legkülönösebb az volt, hogy az elmúlt napok feszültsége után valami különös bánatot és nyugalmat érzett. Tudta, hogy már nem az a tét, hogy bíróság elé tudja–e állítani a bűnösöket. Tudta, hogy már nem is arról van szó, hogy mindezt pontosan, akárha riportot írna, megírja. Tudta, hogy azt a törést, azt a zsigerekig ható reccsenést kell neki megragadnia, amely ezután mindent befolyásolhat, amely bizalmatlanná és rettegővé teszi az embereket. A szerkesztőséget úgy, ahogy volt, romos és feldúlt állapotában bezáratta, lapját aznap megszüntette, és lassan hazasétált. Mikor hazaért, arra gondolt, hogy mennyit teszünk az életben hazánkért, aztán meg milyen keveset vagyunk otthon. Megcsókolta a feleségét, aki mondott neki valamit, de szinte semmit sem hallott meg belőle. Bezárkózott.
Az asztalra tette fekete noteszét és revolverét. Előbb megtöltötte a pisztolyt, aztán valami angyal leheletétől vezérelve még egyszer, utoljára kinyitotta a noteszét. Írni kezdett. Írni, ami életének talán legfontosabb szegmense volt. Figyelte, ahogy a fekete tinta szinte önmagától válik mondatokká: „Nem lehetsz hűtlen a korhoz, csak azért, mert történetének intézői sokszor tévedtek, talán sokat mulasztottak és talán nagyokat bűnöztek is. A korszak, amelyhez gyermekkorom, ifjúságom, férfikorom emlékei, viharos nekilendülései, szemlélődő megállapodásai fűznek, annyi harmatos örömet és üdvösséges bánatot takar, hogy a küszöbön innen csak a múlt kárhoztatása nélkül szabad az új világ felé tekintenem. És kétségek között vergődve lépem át a küszöböt és hajlok meg előttetek, a viruló ifjúság és a tetterő képviselői előtt, akikre a világtörténelemmel együtt haladó hazai történelmünk soha nem képzelt terheket rakott. Kétségek között azért, mert az új világ eszembe juttatja azt a nagy, szenzációs mozi–drámát, amelynek hőse nem anyától született, hanem sárból és szavakból készült gólem volt. Férfikorát elérve meghasonlott önmagával, mert rettenetes fizikai ereje nem találta meg a szívét, és a szeretet nélküli valóságában az egész világot le akarta rombolni. A világ erősebb volt, és őt maga alá temetve összezúzta. Ilyen sárból és szavakból készített gólemnek látszik az új világ. Szívtelen, érzéstelen, amelynek ereje máris félelmetes, de mintha maga is rettegne erejétől, és keresné a szívét, hogy szeretni tudjon.”
Balassa Ármin itt megállt egy pillanatra, és letette a tollat a revolver mellé. Aztán valami különös megfontolásból elkezdett visszafelé lapozni saját jegyzetei között fekete noteszéban, s így mintha az időben is visszafelé haladt volna. Az átélt események keveredtek, újságcikkekkel, saját jegyzetei nevekkel és bejegyzésekkel. Végül elért a legutolsó, imént írott bejegyzéséhez, és hangosan felolvasta magának: „Nem lehetsz hűtlen a korhoz, csak azért, mert történetének intézői sokszor tévedtek, talán sokat mulasztottak és talán nagyokat bűnöztek is...” – ekkor bekopogott felesége. Ármin kinyitotta az ajtót, az asszony meglátta a férfi asztalán a fekete noteszt és a revolvert egymás mellett, köztük a tollal.
– Ármin... – borult nyakába sírva – Árminom... a rabbit hazaengedték.
21.
Löw Immanuelt végül tizenhárom hónap házi őrizet után, jelentős nemzetközi nyomásra, kormányzói kegyelemmel felmentették. Ez idő alatt hozták meg az első magyarországi zsidótörvényt, amely szabályozta a felsőoktatási intézményekben tanuló zsidó származású diákok arányát. Tizenhárom hónap után a szegedi zsinagógába Löw saját kérésére Balassa Árminnal vonult be az ünneplő szegedi zsidóság körében.
– Akkor most vége, rabbi? – kérdezte halkan Balassa Ármin.
– Attól tartok, hogy csak most kezdődik – szorította meg barátja kezét a rabbi, majd fellépett az emelvényre. A szegedi új zsinagóga teli volt hívőkkel, a rabbi felemelte kezét, megvárta a csöndet. Árminra nézett és elmosolyodott, majd elkezdte beszédét: „Tizenhárom hosszú hónap kelletlen pihenésének szomorú szakában, bús elnémulásban, fojtó hallgatásban idevágyott lelkem. Szomorú esztendő volt, amelyből a tavasz kiesett, amelyből kiesett a tavaszi hajnal varázsa, ébresztő madárdala, tavaszi estének lassú, méla alkonyodása, amikor a diófák megújuló lombja felett lomha szárnnyal suhan el a bagoly és suhogva csapong a denevérek raja. Tőletek elrekesztve is éreztem a ragaszkodó szeretet melegét, és mély megindulással adok hálát minden könnyért, amely érettem hullott, minden imádságért, amely érettem fogantatott, minden böjtért, amely érettem sanyargatott, minden gondért, amely érettem álmatlankodott.
És íme, most újból látlak benneteket, visszatértem – s ha merő aggastyánul is, de itt állok boldogan, hálát adni Istennek, hirdetni újból igéjét.
És íme, újból itt állok, ahova szívem vágyott és ajkam szól a próféta igéjével: ne ujjongj, meghurcoló, ellenem, ha elbuktatni akartál is, fölkeltem, ha sötétségben ültem is, Isten az én világosságom. Őt dicsérem a zsoltár végszavával: Istenem, Uram! Boldog , akinek Tebenned vagyon bizodalma, boldog, akiben az edzett idegzet tűzpróbáján gúzsba köti a kételyt a Beléd vetett bizodalom. Boldog, aki Benned bízik, mikor a zárka ajtaján csappan a csapózár, csikorog a tolóretesz, nyikorogva fordul a porkoláb kulcsa – aki akkor is, ott is a megadás hitével szól: világító napom és védő pajzsom az Úr! Ámen.”
Weiner Sennyey Tibor Egerben született 1981. május 10.-én. Költő, író. Szegedi egyetemi évei alatt két évig irodalmi- és tervezőszerkesztője volt a szegedi bölcsészkar Bölcső, majd további másfél évig a Szabad Ötletek című lapjának. Négy éven át a Győrből indult, Szabadka-Szeged-Győr háromszögében működött periodikának, a Drót-nak alapító alkotójaként is szerepelt. A Déltenger antológia szerkesztője. Békássy Ferenc szövegeit gyűjtötte össze, gondozta, szerkesztette és adta ki. A kötet utószavaként jelent meg az első, teljes Békássy-életrajz. Verseit, esszéit magyarországi és erdélyi lapok mellett közölték, különböző külföldi folyóiratok is, többek között Olaszországban, Törökországban, Finnországban, Mongóliában és Koreában. Több verses és prózakötete jelent meg. A Drót.hu főszerkesztője. 2005-ben Gérecz Attila-díjat kapott. Békássy Ferencről szóló, Költő és huszár című tanulmánya 2009-ben Nívó-díjat kapott a Honvédelmi Minisztériumtól és a Magyar Írószövetségtől.