Tráser László
Cédulák (98-99-100.)
– mit mondhat manapság egy politikus – választás előtt? Természetesen mindent. Ígérhet, ami eszébe jut. A nagy kérdés: igaz-e még egy hajdani, pár évvel ezelőtti napilap főszerkesztő álláspontja, miszerint az olvasót (bár nem tette hozzá lapunk olvasóit!) nem lehet eléggé lebecsülni. Igaz, 
manapság már nem az olvasó tartja el a lapot, hanem a hirdető, akkor – nosza, írj, amit akarsz, úgyis megveszik. Ha ez azért pőtyög, kockázatos, akkor ügyelj lazán, nagy ellenérzést ne kelts írásoddal, de különben jöhet amit gondolsz, leközöljük. Ezt alapul véve, a politikus ígérhet templomtornyot nagyharanggal, mondhatja, mennyire sajnálja a szegényeket és különben is ellensége a szegénységnek (talán még emlékezünk J. A. szóképére: szívére veszi terhünk, vállára venni nem bolond!) majd megeszik ezt is. Elhiszik neki, mennyire ellenzi a szegénységet, netán a szegényeket is… Ha netán mégse jön be szövege, nagy a világ, majd mond mást… végül is rólunk van szó, tudatlan hiszékenységünk a tét. Mindezek alapján érthetően felemelő érzés olvasónak lenni, általában hír fogyasztónak.
– Isten léte felől töprenkedni nem istentelen cselekvés. Ő éppen azáltal van hozzánk közel, ha gondolkodunk felőle, keressük Őt, aki mindenütt jelen van, de köznapian még sincs sehol. Jelenlétéről tudni, hozzá fohászkodni adomány, melyet talán kiérdemelni sem lehet, csak ajándékként megkapni. Isten a Teremtő, de hallj csodát: fohászkodhatsz hozzá, csodálhatod művét, a Világot, melynek embertől érintetlen paradicsomi állapotát nem ismerjük. Megítélni ez emberi világot, melyben élnünk adatot – sokféle összetevő számbavételét követelné. Mi tettük ilyenné, Isten lehetőségeink határain belül szabadkezet adott teremtményének, kezdetektől jelenvolt körünkben a Gonosz, tulajdon gyöngeségünknek engedve csúsztunk rossz irányba, mindig is könnyebb volt elnyomni lelkünk „súgott parancsait” (Kant) utána elégedetten számolni a hasznot, a szaporodjatok, népesítsétek be a Földet útravaló egyszerűen meghaladta a jó élet lehetőségeit és ölni, rabolni kényszerített – ki tud itt mértéket szabni? Parancs: szeresd felebarátod, mint tenmagad. De ki a felebarátom? Minden ember, éljen bárhol a Földön, vagy az értelmes törvények hagyománya rendet tesz a korlát nélküli élet csábítása ellenében… A süllyedő Titanic fedélzetén rendet tartottak a mentőcsónakok használatában. Aligha meglepő, de hasonló helyzetben vagyunk Európában.
– isa pur és homu vogymuk – látjátok feleim, szemetekkel, mik vagyunk, bizony por és hamu. Ezt manapság a temetőkben úgy értelmezik, mondja egy bennfentes, ha nem készül el időben, a megrendelt urna,akkor beletöltünk más, éppen kéznél lévő halotti port, elvégre – bizony egyformán por és homu vogymuk… Nincs ebben semmi szörnyű, ma rád jutott a sor, lehet este már én következem… Az ember addig fiatal, amíg föl sem ötlik gondolatai, érzései mögül az elmúlás. Maradjon is így sokáig, ne töprenkedjünk a rokon urnája portartalmáról… egyre megy. Jobb nem tudni felőle.
– A „szempont korlátozás nélküli Tudás” amint régen a filozófiát értelmezték, a globális térben leértékelődött, miként művelői is. Áthelyeződött, más fórumokat talált a véleményformálás, ha TGM belemondja a képernyőbe, mint tette minap: mi is fogadjuk be a rászorulókat, adjunk nekik egy-egy szobát s szelet kenyeret – aligha különbözik javaslata bárki megszólalótól, észre sem veszik. A Facebook ma véleményformálók Hyde-parkja és látszatra sokkalta demokratikusabb, egyenlősdit takar, mint a képernyőre hívott kiválasztottak. Az értelmiségi elit szakember, neurológus, matematikus, társadalomismerete többnyire esetleges. És különben is, mit akarsz tudni? Milyen eligazítást kérsz? A fiatalok tömegei nem kérnek tanácsot – ha igen, nem a hajdani elittől, hiszen az előttük járó nemzedékek tagjainak többsége (ha beismer!) maga is tanácstalan. A tudás áttörte a nemzedéki falat – ezt Marx György magyar elméleti fizikus fejtegette a 70-es évek közepén! A kíváncsiság meghatározó szerepéről beszélt, ami, ha halványul, az Ember nagy bajba kerül. Isten iránti érdeklődésünk és az univerzum iránti közöny (M. Gy. ettől tartott) terjed, mint a ragály. Végre jól akarunk élni és ehhez nem kérünk lelki jó tanácsot. Szelényi-Konrád hajdani könyve nem az értelmiség társadalmi vezető szerepét áhította (Platón államát a királyok és filozófusok irányítanák) hanem az értelmiség beépülését a hatalomba… Antall parlamentje erre volt példa, meg ha ügynökök tömegei ültek is a bársonyszékekben. P mestertől nem tudom milyen tanácsokat kérhettek és kik… Jövőnkről még mindig az a leginkább megragadó kijelentés számomra, hogy „nincs eldöntve” … márpedig ez nyomasztó kérdésünk, miként a Világ keletkezése (nekem Teremtés) és az Ember létezésének értelme… ha ezek nem kérdések, tisztelettel félreállok, de nem kérdezem felőlük hazánk elit értelmiségét, miért is tenném?
– társadalomkutatók szerint az angol tinik számára terrortámadással ér fel, ha elhagyják, ellopják, elrabolják tőlük mobiljukat. Mert a mobil mindenható társ, nélküle olyan vagy, mint a házatlan csiga – védtelen. Hűséges társad, minden titkod tudója, kapcsolataid biztosítéka, jelzőlámpád, hányszor rád törő magányod olvasztója és még ki tudja milyen bizalmasod… Felnőttkorodba is elkísérő rokonod. Élettársad – vele élsz. Mit tud, ami pótolhatatlan? Megértő, titoktartó, csak neked szolgál, veled van bárki ellen. Érzéseid azon része, mely korábbi nemzedékek esetében embertársaidra szállt, ma a mobilod kapja. Egy gép.
– ismerősöm képet posztolt Peruból, egy piacról, ahol a nap és eső ellen is védelmező ponyvák árnyékában söröznek. Kettesben egy bizonytalan küllemű fazonnal, a képaláírás szerint kínai származású idegenvezető. A doktor szegedi volt valamikor, aki mára valamit nagyon tud a röntgen gépek legeslegújabb nemzedékeiről, mert szerte-szana utazik a világban, Stockholmban éppen úgy meghívják, mint akárhová, most éppen Peruba. Képét a globalizáció bizonyítékának szánta, nálam bejött.
– rendkívüli lelkierő, vélhetőn küldetéstudat kellett a most 120 éves Hamvas Béla számára, vállalni a mellőzöttséget, az újságcikkben, könyvben való megjelenés hiányát – s mindeközben rezzenetlen dolgozni tovább. Kivételes lélek. Lefényképezteti magát raktárosként, festékes-malteros ruhában Tiszapalkonyán, a gyalulatlan deszkákból durván összerótt raktárajtó mellett. Tudta értékét annak amit alkotott és azt is: ha egyáltalán megjelenhet, az nem történik meg ebben a magyar világban, amiben neki élni adatott a II. világháború után, Rákosi, majd Kádár uralma alatt. Láthatta az írásokat a lapokban, talán könyvekben is, tudta mit érnek. Emlékszem, amikor a számomra mindmáig olvashatatlan Karneválját megvettem (1985 nyarán, zuhogó esőben, mindenre képtelen hótt szerelmesen) 121 forintért, akkor még volt az áraknál egy forintos, szóval valamiért tudtam, meg kell venni, de olvasni képtelen voltam… Ha veszteség, máig az. Nekem James Joyce Ulysses-e is csak mostani, második kiadásában vált valami olvasható, bájos őrültséggé (költői képek prózai megjelenítése) és persze Proustot idézi. De az Idő elhalad és mi kiesünk a nekünk rendelt állomásokon… Pedig jó lenne, ó milyen rettenetesen jó lenne még itt maradni, nem nyűgös betegen, inkább valami éteri lebegéssel, csak jelen lenni… környezetünk persze megőrülne az ilyen zombi-világban, mert az ember véges létre teremtetett, annyi könnyítéssel, hogy amíg meg nem érkezik, addig nem éli át a távozást. Mindez talán Hamvas raktárosnak is megadatott, ki munkahelyi asztalfiókjában egy szanszkrit/angol szótárt tartott. Érdekes, de kortársát, az ezerszer próbált 1919-es kommunistát, Lukács Györgyöt sem szerették Rákosiék, de Kádárék sem. Ahogy az idős Lukács göcögve mondogatta: se kiköpni, se lenyelni nem tudtak soha… Hamvast sem. Melyikük kerül be a jövőbeli Pantheonba, kinek lesznek olvasói? Ma még az is titok – lesz-e Jövő…
– végül is mi került mögénk a múló idővel? Hol éltünk mi valójában a Rákosi- Kádár-korban? Egy mondatos válasz nincs, mert mondhatni ki hol, mint talán így volt ez mindenkor is, az emberi élet mindenkor különbözött, rendjén valón. De már az, kik vezették ezt az országot, kik voltak hatalmon – ennek megítélése már egységesebb képet mutat. Már ha megtudjuk így utóbb, félmondatokból, ránk maradt adomákból – kik voltak ők, miként gondolkoztak valójában? Ám ezt megismerni távolról sem egyszerű feladat, lévén tegnapi, tegnapelőtti vezetőink valóságos arcát, fölkészültségét, s mi mindent még – sűrűn szőtt mesterséges homály fedi. Gondolnánk, majd az utókor, a túlélők elmondják – de nem mondják. Úgy szivárog ki vagy úgy se, csigalassúsággal s a múló idővel egyre ritkuló tanúktól, lásd pl. egy könyvtár, jelesül a Somogyi új épületének történetét, mi kiviláglik egykori magas rangú látogatói ott felejtett megjegyzéseiből. Eleve úgy kezdődött, hogy a könyvtár melletti utca is ugyanazt a nevet viseli, de nem a könyvtárát Szegednek adományozó esztergomi kanonokét, ellenben egy baloldali, tán’ bolsevik újságíróét. E kettősség feledése véget valaki javasolta is, maradjon le a keresztnév az utcanév tábláról – lassan elmosódik a névadó személye… nem olyan fontos az, ha már így hozta az élet, hogy találkoztak itt a sarkon, véletlen… A könyvtárház ablakai egyfelől a mögé költözött hotelre néznek (kölcsönös belátással az ablakokon) más oldalról pedig a város jelképét is adó Fogadalmi templomra, mit a régi szögediek emeltek, árvíztől szabadulásuk, túlélésük emlékére. A templom áll, kétségtelen, kettős tornyával ott magasodik szépséges terén, hol mára oly otthonossá lett a Dóm-téri játékok, mintha mindig is így álmodták volna tervezői. Valami kis zavar ugyan fölbukkant a teret övező árkádok alatt, lévén a szoborrá lett személyek között országos és helyi egyként sorjázik, meg terjeszkedne is – de ez afféle filosz aggályoskodás, majd elmúlik. Nagyobb gondot okozott rendszerváltás előtti vezetőink számára (a ’80-as években!) a könyvtár templom-szomszédsága! Hová is jutunk így, az egyház Voltaire által megálmodott sorsától, nevezetesen amikor is a neves bölcselő arra utasította híveit, tiporjátok el a gyalázatost! Mármint a Római Katolikus Egyházat ítélte eme sorsra, nemes lelke… Felszólítása 1945 és ’89 között termékeny talajra hullt bölcs al- és fővezéreink körében, mint a szegedi esetekben is igazolódott. Nevezetesen Komócsin Mihály, az akkor uralkodó egypárt-rendszer Csongrád-megyei első embere utasításba adta (éberen, előrelátón még időben) nehogy kereszt alakot formázzanak ott a Dóm-téren a könyvtár ablakai! Nehogy! Sőt, az eredeti terv szerint tükörüvegből lettek volna a Dóm felőli nyiladékok, amik megakadályozták volna a két épület közötti ki-belátást! Sajna ez nem valósulhatott meg, noha igény az volt rá, mert elfogyott a pénz! (Éberség hiány!) Hasonló, mit hasonló, megegyező nézeten volt Korom Mihály belügyminiszter, aki valami okból betévedt a könyvesházba (a látottak hatására utóbb ki is tért onnan) ahol is nem akart hinni a szemének, tapasztalván: a sétáló utca túloldalán egy templom áll! (ide fölkiáltó jelek százai illenék) A derék belügyér (ismételjük,a ’80-as évek közepén!!!) vészjósló nyugalommal kérdezte: a tudomány palotája mellett a klerikális reakció bástyája áll? A kérdés máig hatón komoly! Együtt, egymás mellett e kettő? Egyiket le kéne bontani, fölrobbantani, elhurcolni, de nyilván nem a Tudomány bástyája lenne ez! Hogy le nem szakad az Ég! Azután leszakadt, de nem az ég, hanem a Kreml uralma, s jött a kínos ébredés, mely sokaknak máig tart…
– gyerekkoromban egy akkoriban kirobbant járvány áldozatául estem. Háború volt, minden összevissza, bejöttek az oroszok, apám arca elfehéredett a félelemtől, el is vitték hídépítésre, csak jó sorsának köszönhette és mi is, hogy megúszta Szibériát, mert ez akkoriban könnyen ment. Anyám ki sem mozdult a lakásból, ott is sötét rongyokban járt, a sparhelt alá bújt, bekormozta az arcát, csak hogy ne fiatal nőnek nézzék a felszabadítók. Nem sok öröm jutott akkoriban a gyereknek sem. Amint kiengedtek a gyermekklinikáról, ahol semmit sem tudtak kezdeni testem általános bénulásával, otthon lábadoztam, a földbeásott óvóhelyen, az angol-amerikai bombázók elől „bujkálva” jól lehet egyébként tréfás ötlet föld alá bújni, világosban… Nappal üres volt az utcánk, s mert közel volt az állomás, a népek a pincét választották fedezékül… De a kék égen szálló ezüstrepülők, V betűt formázva, szerencsére pontosan céloztak, s bennünket nem akartak megölni a hadurak. Utóbb megtudhattuk, Churchill és Sztálin ott a Kremlben, kótyagosan a vodkától, azon a darab cetlin, piros cerkával, hazánkat odasorolták az orosz birodalomhoz… így félig-meddig Ivánék tulajdonába kerültünk, ők meg az évszázados londoni-washingtoni demokráciák örök barátai lettek, egészen a koreai háborúig… Nekem is ilyenkor kellett indulnom az életnek, a bénulás miatt kis kitérővel, olyan időkben, amikor nem sok öröm jutott egy gyereknek sem. Voltam első áldozó a Fogadalmi templomban, de az apám varrta, életem egyetlen fehér zakóján kívül nem sokra emlékszem. A piaristákhoz jártam első elemiben, láttam Sík Sándor vetített képes előadását, hosszú bambusz pálcával mutogatott a vásznon, azután az egyetemnek adták az iskolát, a régi, árvíz előtti épületbe csak sok évvel később mentem újra. Mielőtt azonban egy újszegedi iskolába kerültem, történt egy találkozás, váratlanul, se előzménye, se következménye, de bennem megmaradt emléke – máig és most már maradék időmre is. Nagymamám a háború után, mint sokan nyugdíjas korú kortársai közül, alkalmi munkákból élt, szakácsnő volt, így olyan sokféle állás közül nem választhatott. Élelemért cserébe dolgozott ahol lehetett, a plébánián is, vagy egyedül csak ott, erről sem beszéltünk később. Néhányszor magával vitt a plébániára, ahol később vagy két hatalmas könyvet kaptam Ugi Géza plébános úrtól, mindkettő Föld körüli utazásról szólt, bámultam, olvastam, mint valami mesét. De ez már évekkel később volt, az említett találkozás idején még csak elsőbe jártam. Mindentől félve, a hatalmas épület és a folyosók, az osztálytermek idegenül, hidegen fogadtak. A tanító nénink fiatal, ideges benyomást keltő hölgy volt, gyermeket várt. Minden hideget sugárzott, kívül-belül egyaránt. Egy napon óra előtt talán, bejött az osztályba az ismerős plébános úr, nagy fekete reverendában, de különben nem volt félelmetes, a nagymamám révén ismertem is. Szólni nem mertem, hogyan is tehettem volna ilyet, nézni is csak akkor merészeltem, amikor nem kellett miatta forgatnom a fejem. És akkor egyszer csak, amint sétált a padok között, egyszeriben azt éreztem, hogy elhaladtában megsimította a fejem. Nem tudom elmondani azt az érzést. Ha valami kormánykitüntetést kaptam volna a Parlamentben, bár mint tudható, a kitüntetett előtte írásban megkérdezik: elfogadja-e? Engem nem kérdezett erről a Plébános úr. Az a barátságos mozdulat nekem mégis egy kitüntetéssel ért föl, és valami olyan mosollyal, mintha felhők közül tekintene rám (éppen rám!) az Angyal. Szerencsére nem pityeredtem el, de nem jártam tőle messze… Soha senkinek nem hoztam szóba e váratlan ajándékot, csak őriztem melegét, máig is. Így utam vége felé, ideje lenne megköszönni, de már réges-régen nincs kinek. Pityeregni sem szabad. Most elmondhattam, és ha a Plébános úr ezt valamiként megtudná odaföntről… fogadja hálás köszönetem. Nekem az mozdulat sokat jelentett. Abban a zavaros világban (később sem volt sokkal rendezettebb és a nagy pofon engem könnyen utolért mindig!) szóval ajándékot kaptam, kéretlen, váratlan érkezett ajándékot, mintha valami vidám gyermek lettem volna. Rám mosolygott az angyal, és magához emelt. Pedig csak egy mozdulat volt… Köszönöm.
– Jób ült a szemétdombon, háza és minden vagyona, élete romjain és keservesen szenvedett. Nem bírta fölfogni, hogy amiért egész életében dolgozott, mindene elveszett. Fájt a feje és úgy érezte, az agya csak zakatol, mintha egy törött kerék lenne a helyén… Nem zokogott, egy férfi nem bőg nyilvánosan, még ilyen helyzetben sem, de időnként, ha sajnálni kezdte magát – könny szivárgott a szeméből. Mélységesen sajnálta önmagát, hiszen milyen buzgón imádta Urat, istenfélő módon élt, amennyire csak tudta, betartotta a Törvényeket, mindig igyekezett jóember lenni, gyakran imádkozott az Úrhoz, dicsérte művét és fohászkodott. Arra nem akart gondolni sem, miért történt ez vele? És kérlelni sem akarta az Urat, hogy adja vissza mindazt, amit elvett tőle, mert az már úgy sem lehet, például a gyümölcsfái is kitörtek a földből, azokat pedig kész csoda volna egyenként föltámasztani. És nem is akarta ilyenre kérni az Urat, mert ha ezt kéri, de nem teljesül, akkor tán’ az Úr szándéka ellen tenne! Ától pedig ments’ Isten! Elvégre az ima azt mondja, ő pedig éppen elégszer ismételte: legyen meg a Te akaratod – amiként a Mennyben, azonképpen itt a Földön is! Most akkor éppen ő lázadozzon Isten akarata ellen? Afelől nem volt kétsége: Isten tudtával történt mindaz, ami vele megesett, hiszen csak akkor történhetett, ha Isten így döntött… Nyilván okkal történt mindez, ha ne is képes rájönni, mit vétett? Vagy nem is vétett, csak valamiért rámérte balsorsa? Isten tudta, hogy is ne tudta volna, akkor most arra kérje, másítsa meg akaratát? Hányszor mondta imáiban: legyen meg a Te akaratod! Most akkor mégse? Isten végtelen jóságára, a Teremtő szeretetére sem nagyon merészelt gondolni, ha nyomorúságára indokot keresett. Egyáltalán, semerre sem merészelt elkalandozni töprengése, csak maradt a ténynél: milyen szörnyűség történt vele. Nem akarta elemezni, mindez miért? Az Írás szerint barátai tisztes távolból szemlélték és csak egymás között mertek suttogva sajnálkozni. Ez dühítette Jóbot, őt ne sajnálják, különben is arra gondolt, kajánságból nézik: mit tesz ilyen helyzetben egy oly példásan istenfélő férfiú? Mindeközben keservesen szégyenkezett is, mert akarata ellenére folyvást arra kalandoztak gondolatai: lássa már meg Isten végtelen figyelme, milyen szörnyű helyzetbe került és főképpen mentse ki! Hangosan, de még magának sem merészelte megfogalmazni kérését: legyen már vége ennek a szörnyűségnek – szabadítsa ki! Ez azonban nem történt meg. Közben amint múltak az órák, a napok, a hetek, türelme mind inkább fogyott és tehetetlen düh rázta lelkét. Eddig istenfélő jólétben élt, gonoszságtól megtartóztatva lelkét és háza népét, békeszerető emberként, ármányos aljasságtól ment maradt. Mindig is úgy érezte, ennek jutalma az égi dics, melyet olykor, mint áldott tavasz esőt, feléje permetezett Isten kegyessége… Mondta is, nem csak gondolta: ez jutalma Istennek tetsző életének. Példálózott is evvel, ajánlva másoknak: kövessétek utam és nem fogtok csalatkozni! Ha néha, elalvás előtt ezen eltűnődött, valami adok-kapok üzlet járt a fejében: jó vagyok, betartom Törvényeit s lám megjutalmaz érte az Úr. Kis pocakot is eresztett nagy elégedettségében Jób, aki köztiszteletben álló tagja volt falujának, ami megillette az erényes férfiút. És akkor tessék! Egyszeriben csúfos vége lett mindennek! De hiszen ez a Te szégyened is Uram, szaladt ki a száján és még jó, hogy sírástól elcsukló hangon, így kívüle nem hallották a bámészkodók. Amint így kifakadt, már bánta is, egyszeriben megrémülve az istenkáromlástól, mert szavait annak érezte… Amikor azután már ismét boldogan élt szerettei körében, mert az Úr gazdagon megjutalmazta, hogy szenvedésében sem pártolt el hívei közül – igyekezett feledni nyomorúságban töltött idejét. Maradt jóember, aki előtte volt. Soha nem riadt föl álmából félelmében, hogy egyszeriben elveszti mindenét. Az pedig soha meg nem fordult a fejében, hogy mindez hűsége próbatétele volt, amit Isten fogadásként ajánlott a Sátánnak: nagy ínségében is hű szolgám maradt nékem Jób! Olyan szavakat pedig egyenest csak egy gonosz démon súghatott volna felé, hogy Isten és a Sátán fölötte járnak az Embernek, nem köti őket parancs, sem piros öröm vagy sötét félelem…
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.