Tráser László
Cédulák (96-97.)
– dátum szerint úgy két és fél ezredévvel ezelőtt, tehát a réges-régmúltban, Szolón a 7 görög bölcs egyike, Platón, aki ezt a történetet elmesélte, szerinte a legbölcsebb görög, szóval e férfiú látogatóban járt Egyiptomban, a papoknál. Platón megnevezi a templomot is, ahol Szolón vendégeskedett, amikor 
egy igen-igen öreg ottani pap megjegyezte neki, ti görögök olyanok vagytok, mint a gyermekek, mivel nem jegyeztétek föl, ami korábban történt elődeitekkel, így nem is tanultatok semmit a múltból. Ezért mindig újrakezdődik számotokra a világ, ami korábban volt, utóbb elveszett… Várkonyi Nándor máig rejtélyes, Szíriát oszlopai c könyvében írja le ezt a históriát s miközben olvasom, korunkra gondolok. Ha a régi görögök gyermekek voltak tudatlanságukban, vajon mi mai európaiak mik lennénk? Van írásunk, ismerjük a betűt nagyon is, folyvást „ráírunk” egymásra mobilon, facebookkon, @-en, még sincs tudásunk semmi a múltról. Legföljebb nagyszüleinkig látunk vissza, de már ott is, leginkább csak a neveket ismerjük, életdarabkákat, a régmúlt mélységeiről semmit nem tudunk. Ha az egyiptomi papok valóban őrizői voltak népük közös tudás-kincsének, s azt gondozva-ápolva gyakran felidézve használták, akkor csak irigykedhetünk. Nálunk nincs ilyen kaszt, senki nem őrzi a tudást, különféle adattárolókban őrizzünk, annak egy része hozzáférhető, más titkosított, s mivel a tudományok ezernyi részre szakadtak, azok tovább töredeztek, nincs ember, aki összefoglal-hatná szellemi-tárgyi örökségünket. Valóban nem ember, gépek őrzik ami maradandó, de annak beépítése az Egészbe – ezáltal megformálva – mindez ideig elmaradt. A mai Bábel-tornyát képzik tudásunk halmazai – amik gyarapodásukkal távolodnak az Egésztől. Ady 100 éve jelezte: minden egész eltörött – végzetesen. Emberen kívül s belül egyaránt. És ha a hajdani egyiptomiaknál „világképet” formált ismeretük, nálunk manapság a vélemény-formálók, leginkább a média, a politika, ezt ők hivatásként (leginkább ön- és párt-érdekből) teszik. Az internetes felületek és a maradék lapok számára azonban az szenzáció, ha Lady Gaga megvillantja szoknya alatti gyönyörűségét, múltunk felhalmozott kincsei az utcán – aligha hoznak izgalomba bárkit is… Sodródó hajókon élünk, olykor végtelen távolságban a tegnaptól s ismeretlen messzeség választ el a holnaptól. Tapasztalatunk szerint nem tudjuk honnan s hová… Mint a gyermekek, mondták az egyiptomi papok a hajdani görögökre, ami ránk tudatlanság képében igaz. Fohászkodjunk, nehogy történjen valami végzetes, amihez szükség lenne az a hajdani tapasztalás, ami elveszett, s mára emlékét is megtagadtuk…
– döbbenten olvasom: ha Merkel magyar kormányfő lenne, ő falat épített volna, állítja Boris Kalnoky, ismert német újságíró… majd hozzáteszi: de Németországban több százezer munkahely betöltetlen! Akkor most a politika mennyire erkölcsi kérdés és mennyire rideg érdekszolgálat? Másként mondva: milyen áron lehet önérdekét követnie egy országnak? A formát most ne is említsük, mert modern nyugati demokráciát tanuló tudatlan kelet-európaiként az emberben fölötlik, mielőtt talán kétmillió jobbára ismeretlen, dokumentumok nélkül érkező embert beengednek, sőt talán félreérthető módon, de bátorítanak egy ország vezetői, jó lett volna megkérdezni a népet, a Népfenséget… de legalább a választott testületet… Legújabb fordulatként, a német kancellár bejelentette: Európa nem készült föl a migráció kezelésére! Brávó! Ki döntött felőlük készületlenül? És hogyan tovább náluk és Európában??
– az Isten áldotta tehetség tör-zúz, tombol, olykor elviselhetetlen feszültségben él, régen ivott, ma narkós, kombinálja és gyógyszerre iszik, fölrúg családot, rendezett életet – mert alkot. Színész, zenész, képzőművész, amihez szenvedélyes szerelme köti, így lehet éppen hobby kerekes is. A megszállott alkotó ebben, ezért él. Nincs ereje még a magán életét is rendben tartani, illeszkedni, figyelni, hogy a gyereknek jön a foga, venni kéne egy mosogatógépet, mert a férje már nem győzi a mosogatást, s ha most megint szerelmes lesz, férje elengedi a kezét, nincs tovább ereje követni barátai sorát, ami viszont neki elengedhetetlen, színpadi karakterei megformálásához, Különben zseniális színész, ezért nem tehet róla, neki ez kell a szerephez. Nem tud úgy szerelmes tekintetet festeni, a sorozatban alakítani, hogy ne élné át. Igen, sokadjára, 52 évesen! Egy tinivel, a nagylánya ennél idősebb, de neki muszáj, ha egyszer meg akarja ismerni, most már felnőtt fejjel, mit éreznek az emberek, különben nem tudja megírni, már pedig ez kell a dalszöveghez! Térjenek ki, húzódjanak le az útról, ő nem tud fékezni. Belehal, megszakad a szíve, de halála előtt még megírja a szonett koszorút, megfesti azt a nőt, aki tényleg, igazi érzésekkel a szemében kileheli lelkét szerelmes fájdalmában… Sors, nyiss nekem tért, vidd utamból a normális középszerűt!
– és erre mit mondtál neki? – Kértem, vagy inkább kérleltem: beszélje meg Istennel. – Komolyan kérdeztem, mondja az asszony. - Tényleg ezt javasoltam, beszélje meg Istennel. – Nem hagyott ott? – Avval jött, hogy ő szokott imádkozni és néha templomba jár. Azt mondtam neki, ne a hivatalos szöveggel, szóval ne az imát mondja fel, hanem a saját szavaival fogalmazza meg, ahogy ő látja, és őszintén mondja el, mi fáj… – Szerinted ez a megoldás? Nem inkább be kéne adni a válópert? - Attól félnek, sokba kerül és nincs annyi pénzük. – Inkább így élnek, igazából külön, de papíron együtt? – Én sem tudom, hogy alakul az életük, ezért tanácsoltam neki, beszélje meg Istennel… – itt leszálltak, párbeszédük félbemaradt.
– néhány emlékképed varázsa nem írható le szavakkal, mint titkos kert sugárzik lelkedben. Kivételes adomány, őrizd is mint kincset, talán magaddal viheted a túlpartra, bizonyítékul ezt is, mit kaptál útravalóul. Halálos betegséged is viheted, rád szakadt mindjárt az indulásnál, amit néha afféle jelzésként tekintettél, jelölésnek, íme tudunk rólad… Miért történt valójában, hogy a járvány kiválasztottja lett – nincs felelet, de mára már kérdés sem hangzik. Ami történt, cipeljük vagy szárnyalunk tőle – de velünk marad. Akkoriban még tündér-szárnyon röpült időd, nem félted lejáratát, úgy tudtad végtelen az Élet előtted… különben is az imént mentett meg az Angyal! Akkoriban nyaranta olykor a mamánál lehettél, a háború utáni rettenetes szegénységet észre sem vetted, mögötted volt már a kórházi halálfélelem, a végletekig feszült szenvedés, s most itt a napsütötte házfalnál, néhány soros téglajárdán, melletted kert a nyári csöndben és te ott a ház mögött, egyedül a nyári csöndben. Akkor még nagynak láttad azt a kertes házat, hol kegyelem-kenyéren lakott a mama, de ezt is csak utóbb értetted meg. Lehet, ha csatakos hideg napon jársz ott, meg sem jegyzed azt a ház mögötti titkos járdát, hol rajtad kívül tán’ meg sem fordult más – de kegyesen sütött rád a nap és még gyógyulóban lévő kis tested élvezte az Életet. Nem tudtad ezt sem, csak valami csodát éreztél, mintha összetartoznál a világ szépséges ragyogásával, részese lehetsz – már nem is vagy egyedül. Egy pillanat volt csupán, amíg ott megálltál a piros téglákon, vagy vékony, bizonytalan kis lábaid miatt inkább leültél, hátad otthonosan a házfalnak vetve – aligha merészeltél ilyet tenni. Tudtad, vendég vagy csak, olyan nagyon nem is hívtak, nem is hiányzol senkinek, de a napsütötte házfal, a téglajárda, arrébb a kert, valaki tán azt súgta, összetartoztok, bekerültél te is a Világba – becsüld meg magad. Ha eszednél voltál, ezt tetted világ életedben, igyekeztél idetartozni, Sokáig irigyelted a többieket, akik oly biztos két lábbal gyökereztek ide, csak késve sejtetted meg – az is jelzés, hogy itt lehetsz! Igen, mindig a küszöbön, olyan nagyon belül csak alkalmilag. de kívülről nézni s vágyakozni, ez is adomány… neked.
– tudatlanságunkat emelt fővel hordozzuk, úgy véljük, amit már megoldott a „Tudomány” azzal minek foglalkozni. A közvélemény mindenesetre ilyen szellemben nevelkedett és ez így folytatódik – változatlanul. Az állat- és növény-fajták kialakulása, sokfélesége, közülük az ember kinövése már nem igényel semmiféle további magyarázatot, Darwin megmondta a tutit, a többin kár lenne szívózni, új kérdés nincs, tanuld meg ezt. Ha netán mégis olvasnál régieket, akik még merészeltek kérdezni s nem leltek választ, lásd Várkonyi Nándor korszakos munkáját, Szíriát oszlopai – ha ilyet olvasnál, netán a réges-régi egyiptomiak felől, akik bizony soha nem építettek piramisokat (!) vagy a vízözön (netán vízözönök!) a világ minden részén bekövetkezett, s az emberi nemzedékek emlékezetében megmaradt tragédiáiról – régi fecsegés, felejtsd el! Ha nem tudsz a régmúltról, nem zavarnak a kételyek – ami nagy előny! Marad a békés lubickolás, tanár-diák örömére, hiszen már majd mindent fölfedeztek. Ismét igazolódik a régi tétel, ha kínzó kíváncsiság nem gyötri nemzedékeink ifjúságát múltunk iránt – az békésen elenyészik tudatlanságunk tengerében, a „szakemberekkel” szembeni kiszolgáltatottságunk mértéke pedig vészesen megnő! Rettegek, ha elromlik a számítógépem, a mobilom, zúg a vezetékes telefon, nincs villany, elzárják a vizet, a gázt… a kislámpa agyonvághat, a nyomtatót sem tudom megjavítani, a tv távirányítói (!) egy rossz mozdulattól elzárják előlem a kilátást, dühítőn magamra maradok, nincs mit nézzek, nem szól hozzám senki, szívem szerint segítségért kiáltanék! Cserében, ha minden működik, gyönyör… csak magammal ne kelljen foglalkozzak, mert még beleveszek a Sötétségbe… ennél a kütyük uralma is jobb! Az a hajdani Tudás veszett el, amit induláshoz kapott a Teremtett ember, s amivel eljutott eddig, s ha erősen odafigyelt, nem félt, s meghallotta üzenetét a szíve felől…
– valami okos ember, Ungvári Tamás idézi, egyszer azt találta mondani, de ennek akkor is hosszú előzménye volt, még ha egyszerre pattant is ki a koponyából, hogy a pókot nem önmagából lehet megérteni, hanem hálója felől. Mondjuk így: alkotása, munkája rá vall! Mondtad: vagyok, aki vagyok, s Teremtésedben olykor megmutatkozol – ha kívánod. Fölfoghatatlan így is, lévén ugyan milyen következtetést lehet tenni Teremtőnkre alkotásából? Fenséges, méltóságos, végtelen hatalmú… Hajók ezek a szavak a végtelen tengereken, kifejezni a megnevezhetetlent. Különben is minden akarata szerint történik, amiért az Imában fohászkodunk, de akkor viszont miként magyarázható a szörnyűségek véget nem érő tengere, az ember. ember általi szenvedése, hiszen teremtményei lennénk! Miért, hogy egyszerre méltóságos, önállóságra törő, függetlenedő az ember Teremtőjétől, miközben saját gonoszsága legfőbb ellenfele! Arra teremtettünk, próbálni, vajon képesek vagyunk-e fékezni a bennünk tenyésző szörnyeket? Aligha szólhatunk többet, mint kérdéseket, de kinek tehetünk föl ilyeneket? És ki másra számíthatunk a válasszal, mint Teremtő Atyánkra? A kérdés visszajut kiindulásához: értelmünk nem segít, ezért mondja főparancsolata, hogy teljes szívedből, egész lelkeddel imádd Őt, hozzá fohászkodjál, mást ne szolgálj! Egyetlen fonál, de hozzá vezet: köznapian szólva, szeresd Őt. Szereteted majd útbaigazít. Rejtélyes történet, ha felfedezni vágyod Teremtő uralmát – egyszerű, mint a víz, ha szereted…
– bepillantás a világ bugyraiba: a palesztin –izraeli konfliktus elmélyülése előtti időkről beszél börtönélményeiről, egy keresztény aktivista, mondván, az első intifáda idején börtönbe került muszlimokkal együtt, ami a ’80-as évek vége, ’90-es évek elején történt. A cellába alkalmanként behoztak egy-egy láda almát, afféle csemegeként. Az alma ott, magyarázza, olyan kivételes gyümölcs, mint nálunk a banán. Az almát letették, a muszlim és keresztény rabok, arabok és palesztinok azonban nem rontottak rá az almára, hanem azon igyekeztek, hogy a másik oldal kapja, nekik maradjon a szebb gyümölcs. Így, a kölcsönös udvariasság jegyében fogyasztották az almát. A második intifáda idején, ami a 1900-es évek végén kezdődött, ez az ember megint börtönbe került, ismét muszlimokkal egy helyre. Ismét hoztak a cellába almát a zsidó őrök. De most már senki nem udvariaskodott, mindenki igyekezett a legtöbb és legszebb almákat kivenni a ládákból…
– a cyclopsok szemésze maga is fél kétszeműnek lenni… fura kijelentés, talán arra utal, a hasonulás törvénye mindent előz, még a többiek megsegítését is. Másfelől nézve: nem kell segítség egy idegentől, ne szánakozzanak rajtam.
– a kendóban, ha rendesen odateszed magad, megmutatkozik, ki vagy, nem tudsz hazudni… Igaz lehet, de ehhez nem kell föltétlen ezt a japán küzdősportot űzni, ha valami rendkívüli helyzetbe kerülsz, meglátszik ki vagy. Ez lehet szerelmi konfliktus csak úgy, mint utcai baleset, netán alig fékezhető harag vagy lebírhatatlan vágyakozás. Mert kívül szokottan úgy viselkedünk, ha jól neveltek vagyunk, amint azt elvárják tőlünk. Ha azonban valami kihoz a sodrodból – könnyen fölrobbanhatsz! Eldurrant az agya – mondják ilyenkor. És tényleg, kibújik leplei alól valódi énünk, a talán csak pillanatnyi rövidzár kiváltotta őszinte énünk. Jó-e vagy rossz? Sokszor megkönnyebbülést okoz, ha lehullik az álarc, bár az elme irányítása alól kiszabadult, érzelmek vezérelte Én, olykor életveszélyes helyzetet okozhat… a valamit-valamiért alapigazsága itt is megmutatkozik: lehetsz őszinte bárkivel, de te fizeted az árát!
– a Jövő nem végleges, még alakulhat másként, mint várjuk. Keresztény felfogás szerint, Isten jelen van a világban, dönthet ránk nézvést kedvezően is, miként minden bizonnyal tette ezt már az eddigiekben is számtalanszor, így elkerülhettük a hidegháború idején az atomháborút. Fékeződhet Földanyánk emberi pusztítása, valami csoda folytán túllépünk a totális értetlenségen, ami gyötri az embert, hasonló fordulat révén uralomra juthat a Szeretet, Isten valami olyat cselekszik, amitől egyszeriben más pályára tér sorsunk. Megkegyelmezhet, megmentheti teremtményeit. Különben – a Semmi közelít… A mából levont következtetés szerint, ez meg ez következik a Jövőben, de lehetséges, egészen más lesz!
– sajnos, a korszakokra kiható Einstein valójában nem volt képes (nem akarta) elfogadni a világot másként, mint amilyennek föltételezte. Pedig: Isten ugyan miért ne kockázhatott volna? Ki tilthatná meg neki? Miért ne férne bele rendszerébe a véletlen, ami a világ része, és nem a nekünk/általunk nem magyarázható jelenség értelmében? Ha a világ végtelen tér- és időbeli kiterjedésű (s ugyan mi tiltja, hogy ilyen legyen?) akkor, amit Einstein feltételezett (mert nem dokumentáltan bizonyította hipotéziseit!) az éppen lehetséges is, de ha egy kicsit csavarunk rajta, akkor a további, nála még csak föl sem vetődött jelenségek fölbukkanása még nyomatékosabban sürgeti a véletlen létezését, lásd az élő szervezetek viselkedését, de az elemi és szubelemi részecskékét is! Ennek elképesztő, kimeríthetetlen formái, amit tudatlanságunk leplezendő, öröklött tulajdonságoknak mondunk… Arról nem is szólva, lehetséges-e élő szervezetek tulajdonságait az élettelen világgal párhuzamba állítani… és ez ugyan az-e, mint fordítva? Einstein különben nagyon is mélyen emberi volt, pl. durván bánt első feleségével, fensőbbsége tudatában átlépett környezetén, és így tovább. Talán önmagát is megkísértette az ember fölötti ember érzése, hiszen végül is olyan hipotézisei támadtak, mint addig senkinek! Szilárd Leó ugyan legalább akkora kopoltyú volt, és az atombomba előállításában meghatározó befolyással bírt, szemben Einsteinnel, aki egy levelet írt mindössze Rooseveltnek, azt is Szilárd és tán Oppenheimer unszolására… Sztálin viszont magától utasította Kurcsatovot, igaz, előtte majdnem eltették láb alól… Különben az ugyan milyen törvényből következik, hogy a „Mars-lakók” az atombomba előállítóinak egy maréknyi csoportja tagjai budapesti magyar zsidók voltak, talán egyazon gimnáziumból? És miképpen magyarázzuk a fejlődés egyetemes eszméjével, hogy egy trópusi gombaféle kis szörny, spórái beférkőznek egy bizonyos hangyácskába, a szörnyecske növekedni kezd átveszi a hatalmat a hangya agya fölött, kifejlődik, fölküldi a hangyát egy bokor csúcsára, ott megáll szerencsétlen, kibújik belőle a gomba, mint csigaszarv, szétszórja spóráit és azok ismét levadásznak egy hangyát… Hol itt a fejlődés? Fölháborító föltételezés, hogy Isten egy angyala játszott ilyet egy hangyával, majd elillant… Mit tudunk mi a világról és mit pótolunk gyermekes dogmáinkkal…
– Laurent Ruquier műsorvezető és showman a France 2 egyik legnézettebb műsorában, a szombat esti On n'est pas couché címűben nyíltan és provokatívan arról beszélt, hogy szeretné, ha meghalna az amerikai elnök. Talán mégis csak valami nagy baj lehet Nyugat-Európában, ha ez előfordulhat. Jelzi ezt az is, hogy megtapsolták a jelenlévők, mintha csak végre szabadon, sőt felszabadultan mondanának véleményt. Holott csak nem tudják, mit cselekszenek. Más halálát kívánni, aki távol van, s mi úgy ítéljük, ártalmas lehet ránk és másokra… rémisztő magatartás, erkölcsi csőd, megtagadása annak, ami felvilágosult emberré tesz bennünket. Fájdalom, de éppen a franciák tesznek ilyet, Descartes, Rousseau, Voltaire egykori népe. Holnap (ma!) lehet ilyen javaslatot tenni Marie Le Pen ellen, elvégre jobboldali… A tudomány elszakadt, talán elfordult az emberektől, Istenben a modern ember nem hisz – magára maradt… Ez nem fasizmus, valami egészen más, talán éppen illiberalizmus, a szabadság torz tagadása, de félő a vége ugyan az lesz.
– nincs apokalipszis, nem is lesz, ráutaló jelek sincsenek – mindezt idegesen mondta egy méretre is hatalmas megmondó ember. Történik ez egy tv-beszélgetésben, ahol akár megengedő módban is lehetne értelmezni a fölvetést, de nem, csak kijelentő/parancsolóban értjük egymást. Nincs ilyen, mert nincs. Tudom. Pedig az Apokalipszis a keresztény vallás egyik alapvetése, s természetesen hitbéli kérdés. Miért, hogy millimétert sem mozdult el emberek világképe, a kereszténység, a világvallások tanításai ellenére sem? Miért élünk makacsul, tömegesen több világokban, jottányi közeledés nélkül? Tömegek számára ismeretlenek Jézus tanításainak még körvonalai is, mintha el sem hangzottak volna, mintha soha nem is hallott volna róluk. Keserves, de hinni kell: talán mégsem reménytelen az ember…
– a születetlen, mondta a rabbi s elsőre nem is értettem, csak a különös szó ütötte meg a fülem. Azután valami tiszteletlenséget éreztem, miért nem gondoltam az Istenre így korábban? Valóban, nem született és nem hal meg – örökéletű, örökkévaló, általa van a Kezdet, mindig is így volt, nem Ő kezdődött, általa született a Világ, megteremtette. Mózesnek mondta, az égő csipkebokor: vagyok, aki vagyok. Kérdezhetsz, lázadhatsz, de csak egyet tehetsz – elfogadod. Ő az Isten. Valójában, amennyit tudunk róla, amennyit elárult a Szentháromságról is. Ám nem kell gyötrődni megértésével, ránk ennyi tartozik a Titokból, fölöttünk vannak. Fölháborító, ha tetszik, de akkor sincs több válasz: mi emberek vagyunk, teremtményei. Általa vagyunk itt, általuk, nyelvtani szabályaink szerint. De mindig is hirdettük – Egy az Isten! Hitünk szent titka, kántál a pap az Oltárnál. És megnevezi a lényeget. Megkísérelni a Titkok mögé nézni? Istenhez a szeretet vezet – erővel titkot fejteni, ostobák útja.
– éppen sorba álltam mosóporért, amikor egy férfi odarohant hozzánk és már messziről ordította: elmenekült Ceaușescu! Megbukott a diktátor! Rendkívül izgatottan viselkedett, folyt róla a veríték, pedig tél volt. Amint a sor mellé ért és még mindig kiabált Ceaușescu bukásáról, két ember kiugrott közülünk, megragadták és befogták a száját! Elvisz a secu, te őrült, morogták és szorították szerencsétlent. Mi hallgattunk a sorban, és mindenki azt gondolta, a Ceaușescu végét hirdető fazon őrült, amit kiabál lehetetlen. Akkor voltam 12 éves, meséli az emlékező és én megindultan hallgatom. Előtolakszik a sokadszorra felötlő kérdést: képes lenne ezt megérteni egy angol, amerikai vagy francia? Nekünk persze itthon nem kellett sorba állni ’89-ben mosóporért, már ’59-ben sem. De attól még jobban hasonlítottak viszonyaink a románokéhoz, mint a Nyugathoz. És most?
– gyönyörű név, amint gyönyörű ifjú viselője is: Afrodita. Görög eredetű női név, az ógörög mitológiában szépség és szerelem istennője. Természetesen ilyen elnevezéssel működnek illatszer boltok és szépségszalonok is. A dallamos hangzású női névből képződött az afrodiziákum kifejezés, mely azokat a nem vágyat erősítő szereket, illatanyagokat, teákat, izgató szereket jelöli, amelyeket a régi idők asszonyai, férfiai használtak – csáberejük fokozása érdekében. Egyszóval ez a máig tartó hajdani csoda, melynek egy szépséges elnevezettjét társnői Afiként emlegetnek… Amikor szóvá teszem e fenséges név lebutított változatát – a mesélő kissé értetlenül néz rám, mi a gond ezzel? Minek a hosszú keresztnév, ha lerövidíthető…
