Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tráser László

Cédulák (104.)

− Már évezredek óta mindannyian késve érkezünk. Mire megjöttél erre a világra, már megvolt a nagy csoport, település, nép, aminek tagja lettél, ott általában kisebb közösségekbe kerültél, család, csoport, ahol megtanultad az anyanyelved, ahogy cseperedtél belenőttél környezeted hitébe, 

cedulak_szepia.jpghelyed lett a közösségben, melynek osztoztál sorsában. Ha nemzeted háborúba ment, még száz éve is, szégyen lett volna kimaradni, mert helytállni férfidolog! Tömeges sors volt elfogadni, folytatni az elődök szokásait étkezésben, öltözködésben, születés, szerelem, gyász – adott volt már minden, a később jötteknek, csak mentek tovább az elődök útján. A második világháború után, a kelet-európai szovjet diktatúrákban másféle parancsok szabályozták az életeket, születéstől a kivégzésig. Az a köznapi szabadság, amely ma talpadtól a hajadig nyúlik, azt eszel-iszol, öltözöl, utazol, ott vállalsz munkát vagy eltartatod magad szülővel, állammal, valakikkel – ez pontosan úgy szakadt erre a mi kis se nem szoci, se nem kapitalista, kádári világunkra, mint derült égből a mennykő. Azt csinálsz, amit akarsz, lehet és tudsz – végre nem késtél el! Az Ausztriában élő, már saját akaratából oda került magyar menedzser és katalán feleségének gyereke még az anyanyelvétől is szabad – mondhatni nincs neki. Élj, amint tudsz, szerezz barátokat, valami rokonok ugyan vannak pár száz kilométerre, de különben nincs fogódzód! Orvos lettél Szegeden, de hogy a világ melyik országában fogsz gyógyítani, ha egyáltalán azt teszed és nem mész el Szingapúrba (kiváló középkorú magyarok dolgoznak ott menedzserként) jól fizetett gyógyszer-forgalmazónak… Majd eldöntöd, majd kiforogja magát… Apád, anyád persze itt lesz beteg, ha te nem is, de gyógyítják majd valaki mások őket is… Új világ csapott le ránk, mint a vihar. Meneküljünk? Innen, hová? 

− Ezer évvel ezelőtt, 1017-ben viszonylag könnyű volt megmondani, milyen lesz Európa 1050-ben. Persze kihalhattak dinasztiák, ismeretlen hordák támadhattak a térségre, lesújthattak az országokra természeti katasztrófák, de a jövő látható volt: királyok és a pápa uralkodik továbbra is, a kontinens lakói alapvetően földművelésből élnek, nekik szegénység lesz és nyomor, járványok, az emberek sokat szenvednek e földi siralomvölgyben, de az államrend marad, a királyok uralkodnak. Ezzel szemben most, 2017-ben a józan ítéletű társadalom-kutatóknak fogalmuk sincs, milyen lesz Európa 2050-re. Nem látható előre, milyen politikai rendszer lesz az uralkodó, milyen szakmák szerint tagozódik a munkaerőpiac, (ha lesz még hely a robotoktól) de még azt sem tudni, milyen teste lesz kontinensünk lakóinak… olvasható Y. Noah Harari: Homo Deus című félelmetes könyvében

− Eddig csak szülei karjában láttam, vagy kocsiban, olyan háromkerekű, hosszantiban, ahol kényelmesen feküdt, de mégis jelen volt a világban. Most először történt, hangos nevetéssel szaladt ki a liftből, kicsit abban bíztam, felém röpül, de anyukája fél kézzel megfogta, másikkal a babakocsi-tároló ajtaját nyitotta és Lea Sára kisasszony hangos tiltakozása ellenére – beültette őt a kocsiba. A biztonsági övet végképpen nem akarta, kiabálását egy hirtelen fölbukkanó fehér kutya akasztotta meg, az jobban érdekelte. Amint az eb elvonult, kiáltozása hevesebbé vált, meglepetésemre anyukája különösebben föl sem emelte hangját, összeszokott párosként alakították szerepeiket. A leányzó okos enged alapon elfogadta az istrángot, majd következett a csoda: álomfelhő szállt szemére és egyetlen pillanat átmenet nélkül, kiabálásból álomra váltott. Még nyitott szemét már álom felhőzi. A költő bámul, na de ilyet, láss csodát – anyuka szokott hangon mondja, hajnali négykor kelt, most, a legszebb délelőttön, aludni tér… Oly egyszerű ez, ekkorka korban, lázadsz, majd elpihensz – szégyen nélkül. De hisz te is így voltál, csak akkor… most béke van és némi remény… 

− Isten először megformálta Ádámot, majd látván, hogy unatkozik – oldalbordájából Évát alkotta meg. Tudatlan kérdés: vajon ez volt Ádám első meglepő alakítása Teremtője számára?  Manapság aztán egyvégtében feszegetjük határainkat – ebben is. Felszabadult, okos nő, tavasszal még formás, egy szem lánykájával éltek kettesben. Gyönyörű kapcsolat, talán ideális is, otthon minden csupa szép női holmi, két érzékeny lélek, ide fölösleges is a durva férfitest. Ám mostanában amint látom, szép anyuka egyre ducisabb és nincs mosoly! Hasonló élethelyzetben élő szomszédja szintúgy, neveli kislányát – magányosan. Nála is ritka vendég a mosoly. Mintha föltűnt volna valami fiatalember, de kevés idő múlva ismét csak a magány. Életük legszebb évei telnek el egyedül, pártalan. Persze nagyon nehéz ismerkedni, még a ’netten sem egyszerű és utána az érkezőnek beépülni egy már „kész” helyzetbe, mindegyikőjüknek elfogadni a másik kettőt, de a bizalom, a föltétlen bizalom sem jön magától, annak is ára van és nem szavakban… Tantestületek, különféle hivatalok, intézetek – magányos nők várai. Miközben a házasodó korú férfiak is egyedül vagy bandában, sőt otthon! Mama főz, kiszolgál, nem sürget semmi, hátha egyszer még rátalál a nagy érzés, mert ő ugyan egy lépést nem tesz utána… Mint mondják, Európa is ilyen. És akkor még nem is ért ide a gender! Még férfinak nevelik a fiút, nőnek a lányt.  Meddig?  

− A népfelség magasztos eszménye! Hallja kend Táncsics, meg ilyenek. Kik érted haltak, szent Világszabadság! Petőfi és a 19. század szívünkig érő romantikája, amiben hittek milliók, a költők kivált – mára a közvélemény kutatók száraz munkaasztala. Mit akar hallani az istenadta? Mert ha kívánságukat pontosan „belőjük” akkor már csak ügyesen el kell adni jelöltünket halőrnek, elnöknek egyre megy. Mint olvasom, a németek most leginkább a klímaváltozásra érzékenyek – nosza! Egy megbízható, hiteles, komoly zöld jelölt aranyat ér. Szájhősök kíméljenek, de a mi jelöltünk nem is ilyen új fiú, kacsintanak össze az agytröszt kipróbált tagjai, kik már csak önérdekből is – biztosra mennek. Hasonlón nálunk is: hosszú szöveg az egyik babérra törő pártvezértől a lapban: még nem jött be, még várat magára az átütő siker, de egyre több a bizonytalan, majd csak rákapnak a mienkre, oda kell menni közéjük, és úgy mondani, megértsék! Lángoló érzemények, megverselt értékek – csak kiinduló hangulat- és vágy, a lényeg a pontos térkép! Tudjuk, meg mit akarnak és azt mennyire komolyan. Nem kell névre szólón, ugyan, utcákra bontva is elég… miként majdnem bejött Amerikában. Pontos szakmai munka és illő munkadíj – ennyit a demokratikus választásról.         

− Túl sokan vagyunk – csökkenteni kell a létszámot, mondja Csaba, aki nálunk takarítja a lépcsőházat és nemrég jutott túl, Kissinger vaskos memoár kötetén. Az egyre eszelősebb atom-fenyegetés miatt döbbent kérdésemre válaszolt így, szokott reggeli beszélgetésünkkor. Szavait rémisztőn cinikus megközelítésnek tartom, nem veszem komolyan. Egy őrült lapul az egyébként is ijesztő arc mögött, hallom mástól, az észak-koreai diktátorról, aki kétségtelen atomfegyverrel fenyegeti a világhatalmat, csakhogy a mi bőrünkre. Túlszennyezett világunknak más sem hiányzik még, csak egy újabb atom-csapás, Hirosima és Nagaszaki után. És a háttérben ott a szörnyű kérdés: hogyan kerülhet egy őrült atomrakéták(!) birtokába, amelyeket végül is kénye-kedve szerint használhat… A vaksors micsoda megveszekedett tréfája, hogy az emberi történelem magát emelkedetnek álcázó szakaszában – a vadember bunkója utolér? Ennyire távolodtunk el a kőbarlangtól, a dinóktól, indulásunk sötét titkaitól? A kérdések kajánul sorjáznak, az őrült vigyorogva fenyeget tovább. 

− Elhull a virág, eliramlik az élet… Kosztolányi szerint ez a magyar irodalom legszebb verssora. Köznapian szólva persze a virág lehull, mint ahogy a napokban is láttam egy elnyílt, nagy fehér tölcsért lehullni, de nem merném így mondani, tőlem olyan veszélyesen „költői” lenne. Különben a forróságban kőre hullott virágot sajnáltam kidobni, kegyelettel a földre tettem, új hajtásai mellé – kezdet és vég. Petőfi ismerete az eliramló életről – magyarázhatatlan tudás. A vers írásakor még nem élt negyedszázadot sem, mégis tudta: az Élet rohanvást múlik. Többünk húszas évei vége felé már attól szenvedett még mindig nem 30! Vártuk az Időt, ami majd felnőtté tesz. Folyvást állni érezve éveink múlását, fel nem merült, lassulhat futásuk… Petőfinek ama szeptember után még két év sem adatott. Érezte volna? Mi köznapiak többnyire vidáman túléltük ifjúságunk, már akinek így rendeltetett. Villon, Puskin, Ady, József Attila, nem öregedtek meg. A zseni ára? Egyszer, majd visszanézel s szívedbe nyilallnak mulasztásaid. De már késő, aranyad annyi maradt, amit megéltél – bánkódni, kapkodni régvolt mosolyok után, mivégre? Lám hull a Virág - iramlik az Élet...

− Majd megszokjuk. London főpolgármestere, a legutóbbi ottani muszlim gyilkosságok után, elsőre annyit bírt mondani a városi népnek: manapság ilyen a modern nagyvárosi élet. Azután ezt kimagyarázták, de mégis ez maradt a lényeg. Most, a Barcelonában történt iszonyat után Európa nagyjai a régi szöveget nyomják: nem engedjük, hogy a terror térdre kényszerítsen, mindennek ellenére sem fogunk félni. A lakosok tengernyi virágot hordanak, gyertyát gyújtanak a gyilkosságok színhelyén – ennyi. Nyugat-Európában több tízezer terrorcselekményre kapható ember él, sokuk ottani állampolgárként, hivatalos papírjaik rendben! Mivel semmi érdemi változást nem hoz életükben a holnapi nap sem, miként a hónap  – vélhetőn marad minden a régiben, csak nem félnek. A titkos gyilkosok közül valakik majd eldöntik, hol követik el a következő iszonyatot és fölkészülnek. Mások még nem tartják alkalmasnak az időt, kivárnak. Mi szörnyülködünk, a média a vérre és nem a történtek társadalmi, földalatti, politikai összefüggéseire fókuszálva – nyomatja! Európa urai, kiket  hadseregnyi személyzet véd – folytatják  következő választási győzelmük előkészítését… Mi meg nem félünk. Megszokjuk.

− Félév előtti újsághír „Több százezren tüntettek szombaton, 2017. február 19.-én a bevándorlás mellett Barcelonában. A katalán civilek által szervezett demonstráció résztvevői azt követelik a spanyol és brüsszeli vezetéstől, hogy fogadjanak be több háborús menekültet.” Ki érti ezt? Akik kitervelték ezt a mostani szörnyűséget, azok már elfelejtették ezt? És a nyomasztó kérdés újra: miért gyilkolnak Barcelonában, Turkuban, Párizsban, Londonban? Valami titok lappang itt, vagy csak nem értik egymást befogadók és érkezettek? Európa tényleg a vesztébe jótékonykodik, vagy egészen másról van szó? Munkaerőről nem, mert az érkezettek zöme nem állásba készül. Csak simán megfejik a gazdagokat      védelmükért?

− Tegnap este egy hosszú teherautóval meghozták a szemközti kisbolt elé a „részeg fiatalok” által minap éjjel elvitt utcai gyümölcstartó állványt. A „részeg fiatalok” azon éjszakán valami gyűlést tarthattak itt az alanti teraszon, egyikük arról beszélt, szesztől és érzelemtől bicsakló hangon, mindig is élete álma volt így összetartani egy közösséget, ami most sikerült. Közben mindenki boldogan tapsolt, vélhetőn egymás vállát szorítva, saját és partnere talpon maradását biztosítva. Ezután következhetett a gyümölcsös állvány elcipelése, de ahogy fölriadtam a szónok szavaira, úgy vissza-pilledtem az éjszakai közéleti fórum második felére, pedig akkor következhettek a tettek. Akarom mondani egy, bár az nehéz lehetett, a cipelés… Ennyi. Viszont örültem, hogy most visszahozták az állványt. Nálunk olyan ritkán zárulnak happy enddel a fórumok. Most viszont ez lett! Vivát! Piszkos Frednél ilyenkor az úri közönség tapsol. Meg valaki véletlenből lelövi a cipekedőket – utóbb.  

− őszi széltől zúgnak a fák / vitorlaleveleik jajongva úsznak / tegnapi napfény messzire szállt / lelkünkre döbbenet / már itt vége nyarunknak? / még, még nem volt elég, / várjon a halál! / 

− Túlélte a százat! Ó, hányan fohászkodnak, bár csak én is! Élni, élni még – van-e gyakoribb kívánság… Munkásasszonyként dolgozott, futószalag mellett, majd évtizedeken át volt kisnyugdíjas. Sokat olvasott regényeket, 90 fölött még oldalakat idézett kedvenc költőitől. Tv-t nem igen nézett, újságot nem járatott, de ha úri kedve úgy diktálta, egy-két napot egybeszabott és falta a regényeket. Akár többször is ugyanazt, soha meg nem unta. Havonta egyszer fodrászhoz járt, utóbb, sok éve már, taxival. Picike, töpörödött mama. Minap elesett, kórházban várja a megváltó halált. Elméje elborult, szörnyű indulatok rázzák. Fohászunk száll, véred kiontott harmatával, ó irgalmazz nékünk Jézus herceg, s ne adj szenvedő halált! De milyet kívánhatnánk félelmünkben? Nem halni meg soha? Szavunk gyermeké, reményünk gyertyaláng, sötét szélben hajlong… adj erőt Uram elviselni!   

− Hajnali 4 óra 5 perckor tündéri lányhang éneke száll a sötét fölé. Egy igyekvő fiú is kíséri kissé hamisan, de a segítő szándék feledteti elmaradozását. Újszegedről jöhetnek, a SZIN zenei fesztivál fölszabadultsága, a „még nem érhet véget” hangulatában. Nyár végi sötét van már a lámpák alatt is, hiába volt néhány hete, akár még július elején is hajnali derengés ilyen tájt. Májusban egyenesen világosodott 4 körül… bár ketten is éneklik, nem értem a szöveget, talán annyira még nincsenek közel, így nem is hallani tisztán, csak hogy egy lány és kísérője énekel. Aztán egyszeriben kitisztulnak a szavak és itt a dal, ami így hajnalhasadtával oly varázsosan hangzik fiatal szívekből: Boldogság, gyere haza… Meglepődve hallgatom, hiszen másra készültem, zavarodott világunk nem ilyen régi divatot követ. De nem csalás, nem ámítás, egy szép hangú lány és kísérője dalolja: Boldogság, gyere haza… örömmel tölt el. Bizonyosan azok vannak kevesebben, akik ilyet énekelnek egy átdübörgött éjszaka után, talán maguk sem tudják, mit művelnek, csak úgy rájuk ragadt így hajnaltájt – akár hogy is, olyan jó érzés hallani, annyi szörnyű éjszakai szöveg után, boldogság gyere haza… Nekik talán sikerül, ábrándozik egy vénülő hallgatójuk.         

− Rajk László (építész) beszél egy dokumentumfilmben a „kérdezés nélküli létről”. Meglepő kifejezés, jóllehet tapasztalom ezt a múltnélküli életet, de mégis meglepő. Régen, többekre hivatkozva azt tanították, ha egy nép elfelejti a múltját – elveszíti a jövőt. Ma ez világméretekben történik. Nem nézünk vissza, előre meg hiába is tennénk, csak jön ránk az Idő…  nem is kérdezünk régiektől, minek? Tán ők sem értették, ami történt velük.     

− Eper, Eprecske (még gyerekkorában ragadt rá a név) otthoni sütéshez dagasztja a kenyértésztát, de egy kézzel, ujjai ökölbe szorultak, amit nem tud többé kinyitni. Másik karja ernyedten lóg az oldalán – előrehaladt SM beteg. Így is megtanulta használni a számítógépet, ökle középső ujjának bütykével nyomkodja a billentyűket, már egész csinos bőrkeményedése nőtt. Egy férfivel él együtt, szerelemben. Gabi még nincs 30 és már csak beszélni tud, különben egész teste lebénult, jelenleg egy elfekvő osztályon él. Korábban volt barátja, de nagyon szegényen éltek, állapota gyorsan romlott, ekkor avatkoztak be szülei és azóta egy ágy számára az élettér. Eszter több nyelven beszélő tanárnő, jelenleg kerekes székkel jár, olykor rázuhan a sötétség, kivált, ha számba veszi, mit vett el tőle az SM, mely jelenleg gyógyíthatatlan. Ahogy föltörnek szavai, olykor könnyeivel küzd, de legyőzi a sírást. Kerekes széke ingatag jármű, apró utcai gödrök, a járda szintkülönbségei is megrázzák. Eszterék az első emeleten laknak, a korláton húzza föl magát minden nap. SM-betegek valamennyien, fiatal nők, több sorstársuk szülés után betegszik meg. Sokan titkolják betegségüket, félnek az állásvesztéstől, mások, hogy elhagyja őket a párjuk, elfekvőbe kerülnek… mi többiek igyekszünk úgy tenni, mintha normálisan élnénk.   

− Szeresd felebarátod, mint tenmagad! Bibliai parancs, évezredek távolából. De a legújabb kor egyik legfőbb mutatója a magányos ember. Egyedül járok a világban, mert jó társ vagyok magamnak. Egyedül akarom bejárni a világot, megismerni idegen földeket, mert a másik csak zavarna. Ne szólj bele az életembe, mert az enyém! Én tudom, mit akarok, én tartozom felelősséggel magamért, én mondom meg mit teszek és nem más! Ha én lánynak érzem magam, akkor az vagyok és nem érdekel milyennek születtem. Egyedül vagyok és maradok! Ne kritizálj, ne akarj fegyelmezni, mert holnap itt hagylak, mintha sosem lettem volna itt! Á, nem járnak ezek együtt, csak dugnak. Pedig még Robinson is azt a törvényt követte, amit közösségi életében megismert. Az egyén másokkal és másoknak teremtetett, másokhoz tartozunk a kezdetektől. Bulgakov úgy írja le Pilátust, mint akinek egyetlen barátja egy hatalmas kutya – de az embernek igenis egy másik ember lehet a barátja, nem egy kutya –mondja a regény utolsó lapjain. A másik ember nem adatik magától, barátodért, szerelmedért, társadért tenned kell. Ó, milyen régi szavak, miért tagadtuk meg? Mi hozta ránk e ragályt s miért hittünk neki?    

− Jó lenne, ó nagyon jó lenne, egyenesen szuper volna egy normális, rendezett világban élni! Tudnád, ha ezt meg ezt megteszed – jön a jó! Mi több „jó dolgok várnak” (miközben ezt írom, hallom ez azokra sem igaz, akik hirdetik) A Világ, nem ez a kis ország, ahol élünk – elromlott. Nem csak az atomrakétás fenyegetéstől, nem a hurrikánoktól, nem is a szennyezéstől – az Isten tudja csak mitől, de mindenfelé nyöszörögnek az emberek. Állítólag a dánok nem, de ez az ő bajuk. A németek féltik a robotoktól munkájukat, a bevándorlóktól biztonságukat (!) Istenem, az nekünk mikor volt? Az egész világ tele van szorongással, a gazdagok képmutatásával, kik szívükre veszik terhünk – vállára venni nem bolond! Ígér – az mindig ingyen volt. Te meg csak szorongsz, mi lesz velem, ha leesek a lábamról, mondja a vén. Mi lesz, ha nem kapok munkát, honnan lesz lakásunk, ki segít, ha bajba kerülök, kitől kapok kölcsönt, ami nem átverés – így a fiatal. Meddig tudom eltitkolni, hogy beteg, vagyok, mi lesz, ha kiderül, hogy babát várok? Miből fizetem a törlesztést, ha kirúgnak? Annak a „régi jó világnak”, amiben felnőttünk, s utóbb hallottunk csak a velünk élő szörnyekről, szóval az elmúlt, vissza sem jön! Baj van elég, kiút? Ha Isten megkönyörül, mondja a hívő. Addig is szeresd, aki elfogad, örülj, hogy olykor rád süt a Nap, légy óvatos vágyaidban…            

− Kép nélkül nem hallgat szöveget – mondja a 18 éves magától értetődőn. Autóban, azt elfogadja, vannak, akik ott szívesen hallgatnak rádiót, különben az utcasarkon is tud videót nézni, a megállóban és a buszon is. Megengedőn hozzáteszi, a nagyapja korosztálya az igen, így nőttek föl, így éltek – ők még rádióznak. Lehet, vannak a szülei korúak között is hallgatók, de az ő világában, a haverjainál ez ismeretlen. Lesújtottan „hallgatnám”, ha nem lenne ismerős a szöveg. Hallottam már korábban is, nem lep meg véleménye. Azután eszembe jut az Avatár szépséges meséje. Pontosabban a filmben elmesélt történet nagyon ismerős, már-már megszokott, de az erdő, a virágok, a képek látványa lenyűgöző. Csak a történet, a mese, amit elmondtak már ezer alakban és mégis hat ma is. A jövőre választó korú ifiúr pont olyan önfeledten nézte haverjaival, mint a kisgyerek. 80 évvel ezelőtt állítólag így hallgatták Amerikában Orson Welles rádiójátékát a Világok harcáról, mert lenyűgözte őket a csoda – ami szól a dobozból! Ma mozifilmen mutatják ugyanezt a mobilodon, és nem a rádióból szól. A mese ugyanúgy hódít, az előadás formája változott. És remélem a doboz – megmarad!

− Ha már a tizenévesek rádiózásáról, akkor újságolvasási és tévézési vélekedéséről is vmit. Lapot természetesen ők nem járatnak, ha szüleik… akkor aligha néznek bele. Filmet zabálnak, ha tehetik reggeltől-reggelig, de nem a TV-műsorban, az nem jön szóba. „Letöltik” valahonnan és azt nézik akkor, amikor kedvező helyzetben vannak ehhez. Az a bizonyos közösségi média nagy tömegeiket nem ér el. A falu- város- netán a nemzet-közösségétől magányosan, zárt körben élnek, kívülről elérhetetlen. Nyilván ezernyi módon és formában, de többé - kevésbé megegyezőn: gyanakvó, bezárkózó világokban. Közülük a közélet iránti érdeklődő elit tud a világbeli, itthoni fontos, jelentős történésekről, dolgokról, de a maguk szűrőjén átengedve, tehát csoportjuk véleménye szerint értelmezve azt. Mivel modern európai, általában a Nyugati kultúrában a nemzeti és vallási kötődés aligha nagy tömegeket összeszövő erő, így jobbára egy-egy zenei irányzat, stíl, gigafesztivál rajongó táborához tartozás mentén lépik át a csoporthatárt. Ha legyintesz nyájas Olvasó, mondván így volt ez korábban is – mára megteremtődtek a „Magányos (fiatal) tömeg” létezésének kényelmes feltételei. Az erre készült okos kütyük szolgálják vágyaik s persze a könnyen beszerezhető drog, italok, a szülők széles rétegeinek jó pénzügyi kondíciói. Igen, a mindenféle társadalmi szakadékok befolyása rájuk is igaz. És még valami: jövőre ők is voksolnak – vagy nem. Rólad, rólunk, magukról.

− Kevés nap internet, tv és vezetékes telefon nélkül, az okos mobil talán használna, de nincs. Fura állapot, afféle elvonási tünetek, délután kis szorongás, mi lesz este – néhány ezer kötet könyv között. Vágyott állapotnak tűnik a korábban megszokott fotel, tv-kapcsolótábla a kézbe… este az internet, mániákusan tudni, mi történik a világban. Rádió, több mint szokott. Hiányzik a levelezés, ami egy fura ügy miatt most különösen fontos lenne. Front mentes napok, ősz közeliek, az aranyló napsütésben érezni, mennyire távol a nyár. Babits szavát hallod „ó jaj meg kell halni, meg kell halni” ha nézed a képernyőt – másra figyelsz… Az elektromos kapcsolat helyreállításakor beszélgetünk a fiatal műszaki szakemberrel, aki egyáltalán nem néz televíziót, csak az internet mert ott ő válogat, nem kész menüt fogyaszt. Rémüldözök. Kevés az emberi kommunikáció, ismétli többször is, amiből kihallik a magány. Egyetértünk. De a tv elől elmenekülni – mint Robinson, csak ő kényszerből tette. Első este újra képernyő előtt: ennek a világnak vége, a Nyugati kultúra szétesett, fejtegetik okosan. De mi jön utána, mi lesz helyette? Éjszakára figyelmeztetést adtak ki, heves szélviharok csapnak ránk…  

 

 
 
tl.jpgTráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.