Tráser László
Cédulák (103.)
− maga számára is meglepőn. örömmel fogadta régi halottja fölbukkanását egy minapi beszélgetésben. Mintha lenne valami átjáróház, ötlött föl, pedig oly egyértelmű – itt vagyok én, ők nem. Mégis megjelent a régi halott, igaz csak nevével emlékeztek rá, de amikor kimondta, rögtön felmerült benne: kedves embere volt, segítette, nem bántotta. Most meg egyszeriben hírt adott magáról, emlékeztetett: egykor veletek éltem én is! Ki látta előre – ő elmegy én maradok… Amíg élt, kellemes természetű, demokratikus ember volt, nem is kevés hatalommal. Egy alkalommal megvallotta neki szerelmét, mely azokban az években kitöltötte az életét. Megdöbbenve hallotta válaszát: ismeri az érzést, fájdalmát is, átélte már… Fényes, meleg nyár van, nem emlékezni való idő. De a túlnaniak sosem az évszakhoz igazodnak. Ki tudhatná mihez…
− a kisfiú szülei szétköltöztek. Apja először másik városba ment tanítani, előbb buzgón hazajárt, majd összeköltözött egy 
ottani kolléganőjével. A minap megállt egy autó a ház előtt, kinyílt az ajtó és olyan lassan szállt ki a kisfiú, ami nem illik egy ilyen kislegényhez, aki őszre megy harmadik általánosba. Valami irkalapokat tartott maga elé, és csigalassan ment a kapuhoz. Ott megfordult és kicsit ügyetlenül integetett az autó felé. De a vezető vagy nem látta, mert nem nézett oda, vagy csak sietett, így mire a kisfiú a fehér papírokat áttette a másik kezébe és ezt meglengette – már nem volt kinek. Picit még állt ott, azután a kapuhoz fordult és csengetett. Van olyan, amikor az ember „fölösen van”. Durván szólva nem kell senkinek. És még csak nem is tehet róla, egyébként mindenki jót akar.
− apai nagyszüleimet nem ismertem, jóval hamarabb elmentek, mintsem megjöttem. Jó lett volna, persze, nagycsaládban indulni a világnak, de a háborúk, az utánuk következő nehéz idők mindent pusztítottak, a családokat leginkább. A mamáról egy kinagyított régi fénykép maradt, afféle százéves technika, hatalmas kalap alatt ül, amennyire emlékszem, halványan mosolyog, akkoriban a fényképezéssel járó kötelező merevség az arcán. És itt van a szobámba egy gyönyörűséges színes üvegkancsó is, anyámék úgy mondták, az övé volt. Mondják, a tárgy gazdájára vall, színe, alakja – mutatja vonzalmait. A gömbölyű, aranysárga kancsó, ha fény éri, zöldes színben játszik és olykor nagy, sötétpiros foltja is fölragyog. Most én őrzöm. Fájdalmamra soha nem hallottam róla, hogy került a Mamához. Egyszer repedést láttam oldalán, de később eltűnt valahogy. Nagyon fontos nekem. Úgy képzelem, a kancsóval kicsit a Mama is velem van.
− Nemes Nagy Ágnes négysorosa „Éjjel kezem föltartottam, / az égre Hozzád nyújtottam, / mi lesz helyetted, kérdeztem, / s Te mondtad, hogy a mozdulat.” Csak nézem a szavak sorát, értelmük keresve. Egy alkalommal azt sejtettem, talán a közelítő Télre utal, amely mindünkre vár. Máskor, a Teremtő mozdulatra. De ha túlságosan erőltetném, lehurrogom magam, elvégre Költemény, nem Titkosírás! Mint az Életünk. Ne akard kivilágítani minden zugát, még olyanra nyitsz, amiről jobb nem tudni – Neked! Nézd reggel a piros tölcsér megnyílását, elég lesz csodának napestig. Embernek formált téged is, ne feledd! Ha még ragyogsz, olykor virág helyett is…
− potom három évtized után kiderült, megtudtattuk mi is, ebben az országban élők, a budai Szikla-kórházban, a 80-as években a Szt. János kórház orvosai, ápolóinak egy csoportja rendszeresen gyakorlatozott, atombomba támadást szimulálva – miközben mi idekint, a szocializmus építőit alakítottuk. Igaz, az atombomba riadó nem volt annyira képzeletbeli, mint gondolnánk, lévén a többször is halál közeli állapotba zuhant Andropov (’56-ban budapesti szovjet nagykövet) reszkető ujjai olykor már-már a végítéletet szimuláló vörös gomb fölé tévedtek… tehát a „fokozódó” nemzetközi helyzet indokolta a Szikla-kórházi gyakorlatot? Mi pedig, tudatlan földlakók, megéltünk szerelmet, halált, születést, magyarként nem ismertük a munkanélküliséget, lakást szereztünk, kiskertet műveltünk, két hétre fürödtünk a Balatonban, néha kijutottunk nyugatra! Legnagyobb bankónk az 500-as volt. Néhány orvos és ápoló pedig készült a világpusztító atomtámadásra – megelevenedett elmebaj. Azután, hogy 84-ben Andropov, állítólag hosszú szenvedés után meghalt – leállították a gyakorlatot. ’93-ban azután a bakonyi silókból az akkor még megbízható Ukrajnán keresztül a kivonuló Vörös Hadsereg elszállította az atomtöltetű rakétákat. Valami elmúlt. Vagy csak nem tudunk róla…
− fura most látni magyar portálon is a Roswell-sztorit. Először kevéssel a rendszerváltás után, még újságnál dolgoztam, úgy ’94 körül, a szegedi Ifjúsági Házban szerveztek konferenciát az esetről, én is segítettem egy kiváló fiatal kórboncnok meghívásával. Ő és kollégái a lezuhant űrjárműben meghalt lény boncolásáról készült amerikai kisfilmet megnézték és hitelesnek tartották a boncolás képeit, melyeket én akkor és azóta sem voltam képes alaposabban szemlélni. Emlékszem az űrhajóban talált gyűrődés mentes fóliára és sok minden másra, a helyszíni, utóbb visszavont beszámolóból. Ami az 1947-es amerikai történet részleteit illeti, amikor nálunk nyilvánosságra került, az is nagyon régen volt már, azóta tovább öregedett. Itt van előttem C. G. Jung könyve: Titokzatos jelek az égen címmel, a rendszerváltással hirtelen életveszélybe került Kossuth adta ki, nagyon szép formában, 1993-ban, sok színes képpel. Előtte szóba sem került volna ilyen tárgyú könyv megjelenése, vélhetően állambiztonsági okokból, a szocializmus útján járó emberek gondolkodásának védelmében. Ma úgy vélem, semmilyen igazi akadálya nincs az űrlények létezésének, a mi hagyományos ellenérveink a „fizika törvényeire” hivatkozni csak gyermeki ártatlanságunk bizonyítéka. A Föld nevű bolygóról nézve, mi ennyit ismerünk a világból, hiszen ahol vagyunk, s amióta figyeljük, onnan ennyi látszik. Márhogy az univerzum egészében milyen rendkívüli jelenségek léteznek, melyekről Einstein némely sejtése új fényeket villantott föl – ez még nem a Világ ismerete. Mára inkább a világ fölfoghatatlanságának érzése erősödött föl az emberekben, ami a mikrovilágban talán jobban látszik, mint odakinn. A nanotechnika jelzéseiből valamelyest következtethetünk, mi minden lehetséges… De semmi gond, ha lesz még jövője a világnak, majd elsöpri ami elavult és az új hullámokon megjön a Jövő. Nem az űrlényeket „jövendölöm” hanem a világ mélységes gazdagságának legalább a sejtését… A Teremtéssel mi emberek egy már „régóta” létező világegyetembe „kerültünk” (erről Marx György fizikus a 70-es években írt, természetesen kódoltan) de az emberiség „megkésettségének” értelmezése rendkívül nagy feladat lenne gondolkodásunk számára. Maradjunk abban, valami történt és abből valamit meg is találtak Roswellben… Mint piknikezők utáni maradékot, az erdei hangyák.
− ha így át tudod alakítani az estélyimet is, addig csókolózok veled, ameddig akarod, mondja a színésznő az öltöztetőnőnek. A fiatal nő arcára döbbenet ül ki, minek láttán a színésznőn a sor, csak vicceltem mondja sután és elsiet. A színésznő előtte úgy csókolta frissen felnőtt partnerét a próbán, hogy a sokat látott műszakis hangosan megkérdezte a rendezőt: tűzoltót hívjunk vagy az erkölcsrendészeket? A színész ilyen, mondanám megértőn, de azért jó lenne tudni, ki NEM színész, sorsunkat formáló, nagyformátumú kortárs vezetőink közül, odakint a nagyvilágban, csak a jelenkori népvándorlás ügyében is… s ha a világot jelentő fórumok is csak színpadok… de mi lesz, ha egyszer mégis besűrűsödik a bohózat, tragédiába csapva át! Akkor is, folyik tovább a komédia? Igen, Shakespearetől való a krédó „Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő: / Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár / Életében. „csak valahogy az én bőröm is a tétek közé került – szorongok. És a Te állásod, gyerekeid jövője is – megértő Nagyérdemű…
− éjjel a vihar ledöntötte a tölcséres jázmin cserepét tartójáról, már akkor láttam, hogy az erkély kövén hever, amikor éppen csak kidugtam az orrom úgy hajnali három körül. A zámia merev leveleivel is oldalára dőlt, állítólag mindent kibír, egyidős lehet a dívókkal, de a szélviharnak ő sem tudott ellenállni, inkább elfeküdt. Szerencsére egyiküknek sem esett különösebb baja, túlélték a viharos kalandot. Bezzeg a cirmos kis orchidea és a rózsás lepke, még csak nem is úgy nevezik, mint nemes rokonuk, az előkelő, csak kissé unalmas orchideát, szóval a két kis haver, hideg áruházi pultról kimentett hajótöröttek, vidáman átvészelték a szélvihart. Igaz, szélárnyékban (Illyés híres szava Kádár-kori hazánkról) de meg se rezdültek, fejük fölött elsöpört a szél. Tanulság? De hiszen ismered jeles Olvasó! Ha kidugod a fűből fejed – könnyen bajod esik e huzatos tájékon. Ha csak úgy meghúzod magad, talán nem találnak rád. Barátim, merjünk kicsik lenni! Vagy mégse? Minap egy 80-on jóval túli bűbájos japán suhsi-készítő varázsló azon töprenkedett, vajon tanácsolja unokájának, legyen lázadó vagy inkább eminens? Melyik a hasznosabb életelv Japánban? És e kis hazában, nálunk? S ki mondja meg?
− az Ember írásos történetében még soha senki nem láthatott, tudhatott ennyit, mint mi most a Világból. Itt van előtted, csak beírod kívánságod és már eléd is tárul Jupiter foltja, Ausztrália teve futtatásai, a Föld magjának nikkel tartalma, angolnák Új-Zélandról, melyek 60 évesen válnak ivaréretté, a festő, tudod, aki levágta a fülét, most nem tudom kimondani, de tárlata volt Pesten, a toronyugró lányok, hurik a mennyekből, a világ legnagyobb élőlénye, Puskin, akinek verseibe belejavított a Cár! az áttetsző víz, amint gömbölyű hullámaival fut a kövek fölött, a Kreml kazamatái, az elátkozott amerikai hadihajó, amelyik az atombombát szállította Hirosimához és visszafelé a japánok megtámadták, de biztonsági okokból nem volt kapcsolata a flottájával, fölborult, tengerészeit elevenen falták föl a cápák – mindent tudhatsz az internetről, filmekről, tárva-nyitva számodra a Mindenség, csak habzsold! Lehetsz mindent tudó manó, beleveszhetsz a végtelen Világba anélkül, hogy belehalj – mégis unatkozol.
− lelked tükre álmaidban. És azok is álmodoznak, akár rólad is, akikről fel nem tételezed. Álmok – tündér szárnyú angyalok. Álmok – nehéz léptű démonok. Álmok – jaj, csak ne fájnának annyira! Legyintesz rájuk, álmok – könnyű vérű lányok… De álmaid lelkedből támadnak, Te magad vagy, aki álmodol! Aki a fényjátékot most megálmodta a Duna partra, költő valóban. Nem verseket ír, fény és árny játékát szőtte lelkében, akár csukott szemmel is – csodáld csak fényből festett képeit, ritka tünemény… Csodáld, hogy e gyűlölségtől görcsölő hazában, megőrizte álmodó lelkét. Lehet, nem is ő volt az alkotó, csak a programozó, aki sorra kivetítette képernyőre képeit, majd valakik éppen erre bólintottak. A gépnek ilyen színes lelke lenne? Manapság – éppen így is történhetett, de Te csak bámuld önfeledten, hisz’ mint a mese, halk muzsika száll s a képvarázs… Ne is keress magyarázatot, örülj, mint gyermek, ki mesét álmod, félelmét űzve, bár sárkányok motoznak odakint. Te álmodj szépeket, még soká.
− kövek. néhol kiemelkedő gázlókövek a folyóban. Színesek, de sok a sötét, egyik-másik, mint az éjszaka, többek világosak, rózsalepke formán, napfényben ékkövek, ha rájuk süt a Hold – föl nem ismernéd… Emlékkövek, víz öleli körül mind, életvíz. Mára meglassult folyású víz, heves rohanása oda, följebb még bizonyosan sebesen zúgott, mostanra szinte már csak apadva folyik. Egyik-másik követ a korábbi sodrás gömbölyűre csiszolt, másokat egykor is aligha formált az ár, netán gránit keménységük ellenállt… Némelynek máig látszanak merev törésvonalai, hol megroppant a kő, de már rajtuk is túljutott az életvíz, történetük rejtve süllyednek a fövenybe. Kísértés lenne lépegetni a köveken, eljutnál valahová, tán’ segítenek átkelni a túlpartra, honnét még nem tért meg utazó, de mindenfelé csak terjengő homály – vissza és előre is… Túlpart nincs is talán, vagy csak nem látszik, bár ismeretlen az innen is, ha onnan jött volna Utazó… Történeteit még úgy-ahogy őrzi az emlékezet, kövei mind tanúk a megjárt útra, de a múltat jelenbe vezető folyóvizet lassan beissza a közönyös homok – ismerős sors, megesett már milliószor, neked mégis egyszeri. Még megidézheted a nyári nap ragyogta Tisza-partot, a sodrást lassító kőgátakat, fekete galambok, az Auditórium Maximum áhítatát, napestig sorolnád oly sok boldog nap, szerelmek, munka, az Élet fölfoghatatlan gazdagsága mögötted… mégis, hogy hátrálnak a fák… Johann Sebastian megélte ezt, Amadeus is, Puskin úr, akinek a cár belejavított versébe (!) Faludy György, aki követ tört Recsken – a Titkot űztük mindahányan – ím nem vagyunk egyedül!
− ha erősnek kell lenned… mint kés a levegőben, megállnak a szavak. Ha erősnek kell lenni! Hivatalos értesítéssel hívatott egykor az akkori egyetemi rektor, kirúgásom ünnepére. Ott ül még helyettese, s a hivatalvezető, fagyott fekete tekintetük az asztalra mered. A rektor biztosít: barátságunkat őrzi, hisz’ egykor diáktársak voltunk, a barátság marad – de most kirúg. Fogadd el, fogadd el, dadogja kezemet szorongatva az egykor ígéretes kutatóból lett helyettese, míg főnökét telefonhoz hívják. Majd évek múlva felszabadult mosollyal nevet rám, tán’ 80. születésnapját ünneplik, riportot készítek vele az életéről. Ismerem a szabályt nem kérdezek kellemetlen emlékekről, tán ezért is felhőtlen mosolya mely mintha azt üzenné: hidd el, parancsra tettem, semmi bajom nem volt veled, lehet jobban féltem tőle, mint te. Szélfútta értelmiségiek vagyunk e tájon, addig valóban csak mosolyogtunk… A rendszerváltás utáni első gyors visszaváltás idején az addigi kormányhivatalt villámgyorsan átszervezték, az új vezető (eddig helyettes volt) nem titkolt elégtétellel rúgott ki, de előtte még, mint vörös rongyot végig küld a szobákon, hadd lássák amint mi kirúgottak leltározunk, hadd féljenek még jobban ők is! Sajna hamar szépséghibás esemény csúszott örömébe, néhány hónap, de még annyit sem töltött vágyai székében – nyugdíjazták. Rajtam ez nem segített, a káröröm hidegen hagyott. Ha nem lett volna olyan őszintén boldog hatalmától, megsajnálom. Így csak megmutatta, milyen kínos keveset ért a világból, mely néhány percre fölemelte. Némi szőnyeg alatti év után, egyszer a stúdió előterében beszélgetek egy vendéggel, mennénk be a felvételre, amikor a telefon rám csörög – valakit baleset ért, aki fontos volt nekem. Odabent pedig szólni kellett, kérdezni, bár a fájdalom majd levert a székről. Amikor erősnek kell lenned. Többen állunk a sírnál, aranylón süt a nap, kék az ég, de te tudod – este a sötétben egyedül maradsz. Magának is alacsony a fájdalomküszöbe, állapítja meg az asszony, aki, mint mondja: egyetlen hanggal nem jelezte fájásait szülései idején. Ha most visszagondolok, igyekeztem én is tűrni, amikor az erősebb belém rúgott, megalázott, és még az Égnek is befogtam pörös számat, amiért rám ez (és nem is a legrosszabb!) jutott… légy hozzánk kegyes, Uram.
Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. Ezzel párhuzamosan oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. 1993 óta főként újságíró, jelenleg a Magyar Rádió Szegedi Stúdiójának külső munkatársa. Számos közéleti publikáció szerzője a legkülönbözőbb újságokban, folyóiratokban, internetes fórumokon.