Taba Yago
Nem történt semmi
Hazaérve egy pillantással felmérte a helyzetet, és reménytelennek találta. Damasztterítős asztalt körbeülő rokonok, ajándéközön − így szokták ilyenkor mások. Sebaj, nem megírta Butler, mekkora csapás egy normális keresztény nagycsalád? − vigasztalta magát. Eltüntette az éjszakai pogácsasütésből visszamaradt tepsiket, aztán gyorsan átküldött egy e-mailt. Biztos, hogy negyed hétkor ér a géped Budapest fölé? Hiszen csak ezerötszáz valahány kilométer. Hátha még megkapja, hátha még otthon van. Vagy már a repülőtéren üldögél, és a szemüvege mögül morózusan figyeli a tarkabarka tömeget. A tekintete éles, átható, a jobb szeme egy kicsit erősebben fókuszál, mint a bal; fáradt, nem tudott aludni a félig kiürített lakásban, aggódott és emésztette magát, de azért ápolt és jól öltözött, mint mindig.
Amíg a gyerekek megnézték a tegnap esti film végét, elkészítette az ebédet; mindenki dicsérte, csak ő találta egy kicsit jellegtelennek: szelíd ízek langyos harmóniája. A terítő maradt a régi, csupán az ünnepi étkészlet és a korondiban terpeszkedő narancsvörös gerberacsokor árulkodott arról, hogy különleges nap a mai. A lányok ettek először, mert el kellett menniük; a legkisebb, az ünnepelt, épp hogy leült közéjük, beleturkált a feketeribizli szószba − nem kérek húst, madártej nincs? − aztán eltűnt. Elnyelte a számítógép, de ő nem akart veszekedni vele; az agapén biztosan jóllakott kaláccsal, és a hosszú, fárasztó szertartás után szüksége volt egy kis magányra. A fiúk csak később kerültek elő. Mire elnéptelenedett a konyha, minden négyzetcentijét beborították az ebéd romjai. Madártejet majd este, ígérte a kicsinek, aki az ajándék csokoládéját eszegette éppen, miközben önfeledten levelezett a barátnőjével. És otthagyta az egész kuplerájt.
Szeretett volna rá gondolni, és imádkozni érte. Talán mert maga is félt a repüléstől, és megviselte a gondolat, hogy a másik elhajított, tehetetlen kődarabként repül át a fél világon, Európa téliesen komor, októberi levegőegén, majd több mint tizennégy órán át az óceán fölött, kiszolgáltatva a lélektelen matériának, az elemeknek és intelligens, lelkes emberállatoknak, akik csak addig többek az anyagnál, amíg az engedi nekik.
Nem volt hová elbújnia, csupán belső rejtekei voltak, privát szobák, végtelenre nyíló apró terek, ahová bármikor visszahúzódhatott; már régen megfulladt volna különben. A nappaliban dőlt le, és a fejére húzta a takarót; furcsa fájdalmak bujkáltak a testében. Most száll föl, egyre távolodik az otthonától, a croydoni dombokat borító, alvó kankalinmezőktől, közeledik hozzá, pár óra múlva átrepül az alkonyati fényekbe merülő város felett, és meg sem áll a világ végéig. Nem lesz könnyű dolga. Nehezen viseli azt a világot: forróságát, agymosott, lelkes eszméit, bürokráciáját, lehetetlen karantén-törvényeit − még a cipői talpát is fertőtleníttették vele, nehogy behurcoljon valami idegen szennyezőanyagot a kontinensre. Netán a Pápua Új-Guineából érkező vándormadarakat is átfüstölik, hogy steril ürülékkel potyogtassák tele a városokat? - dühöngött legutóbb. − Sok szőnyeget kell még megrágnom, amíg hazatérek, tette hozzá, és ő megkönnyebbülten üdvözölte a haragtól izzó sorok mögül kikandikáló, kajla és kedves kölyköt, akit épp annyira szeretett benne, mint a borúlátásra hajlamos, tudós „szerzetest". Játszik a szavakkal, gondolta, ízlelgeti a saját anyanyelvét; miattam, velem ízlelgeti.
Más kontinensen, más társadalmi rendszerben, más csillagzat alatt születtek, és alapjában is mindenben különböztek: ő rajongó és irracionális, a férfi a megtestesült ráció és intelligencia. Valamiféle különös vércsere folyt közöttük évek óta, oxigéndús, éltető. Nem hitte, hogy a valós életben is összefutnak valaha, nem gondolkozott abban a dimenzióban; nem is lepődött meg azon a kissé mogorva mondat-töredéken, ami most felhangzott benne (fel is fehérlett furcsamód; tisztán látta a fehér szavakat): találkozni nem fogtok soha, de lélekben… Igen, tudom, vágta rá, nincs is más választásom, nem is kell több, csak tartsd meg azt a hatalmas gépmadarat, kérlek.
Behunyta a szemét; ez alku volt, és kénytelen… de tudta, hogy nem fogja megszegni; nem teheti meg. Lélekben mindig, akarhat-e ennél többet, valóságosabbat? Imádkozni próbált, előbb a saját szavaival, aztán belefogott a Miatyánkba, de a legyen meg a te akaratodnál szorongás töltötte el. Vajon miért is könyörög most? Talán valamiért, amit nem is sejt, ami akár − mert ez is benne van a pakliban − romba döntheti az életét. Jó a gyermekeknek és a választottaknak, ők bizonyára rezzenéstelen lélekkel mondják el újra és újra ezt a kételyek, félelmek és kínok szakadékain átívelő, hosszú mondatot, gondolta; de ő most nem tudott megkapaszkodni benne; úgy tűnt neki, hogy fogódzó (merthogy fogódzóul hagyták volt rá egykor) helyett inkább csúszós meredély, feneketlen mélységek fölött.
Miatyánk, aki a mennyekben vagy, kezdte újra, és megint elakadt egy elébe tolakodó jelentésárnyalatban. Helyezhetné-e önmagától távolabbra a megszólítottat? Ma már nem elég fölnézni az égre, nincs ott benne, karnyújtásnyira a menny; puszta matériává lett az égbolt, a metafizikai tér kiszorult belőle, túl láthatón és beláthatón, és egyre távolodik. Egyre távolabb a menny, egyre több hit kell, hogy elérd. Megborzongott. Miért nem mennyei atyánk legalább, ahogyan Pálnál? Talán csak velem van baj, ha mindenki másnak jó. A kákán is csomót keresek. A lélek nem ismeri a távolságot, a mennyet ne a szemeddel fürkészd. Feladta mégis. Hagyja a csúszós, egymásba vesző jelentésmezőket; szavak nélkül fog imádkozni.
Hirtelen nyugalom szállta meg, majd leragadt a szeme; már-már félálomban látta a repülőt, amint hasítja a szürke és rideg eget, aztán a délelőtt emlékképeit: a város fölé nyújtózó templomot a hosszú, fehér ruhába öltöztetett gyerekekkel, a finom ornamentikájú, sötét pasztellszín falakat és kopott zászlókat, a pap szelíd arcát. Átjárta a szertartás egyszerűsége, nyugalmas, befogadó melege. Nem alhatok el, hiszen nemsokára ideér, mondta magának, és feltápászkodott nagy nehezen; átkulcsolta a térdét, mire szivárogni kezdtek a szeméből a könnyek. Marha, még arra sem vagy képes, hogy imádkozz, csak okoskodsz, bőgsz, alszol!. Kiment a konyhába, rendet rakott, elkészítette a madártejet. Mert egy-egy tányérral az itthon lévőknek; a többit kivitte az erkélyre, hogy lehűljön.
Ott állt kint, a metsző hidegben, egy plédbe burkolva, persze pár perccel később, mint tervezte. A saját temetésemről is el fog késni, morogta, ez valami genetikai defektus. A magasemeleti, apró balkonról messzire ellátott, a budavári Levéltár épületétől egészen a Szemlőhegyig. A Rózsadombon terpeszkedő óriásfelhő mögül lassan és hangtalanul kiúszott egy utasszállító repülőgép. Délkeletre tartott; átszelte az eget a körúti templom fölött − látod, suttogta felé valami váratlan támadt gyönyörűséggel, milyen különlegesek a fények mifelénk?! −, aztán eltűnt a szeme elől.
Ő nem az ablaknál ült, így nem látta a város fényeit, és csak a monitorról tudta, hogy Budapest fölött járnak. Nehéz volt a szíve, de felderült egy pillanatra, amikor eszébe jutott a másik tegnap esti beszámolója a gyónásáról. Az atya nagyokat nevetett az elmúlt évek tömör összegzésén, a beismerésen, hogy igazából, ott legbelül nem bánt meg semmit, nem rajta múlt, hogy nem történt katasztrófa, és igazából most is diplomatikus általánosságok mögé akart bújni, de meggondolta magát. Hogy alapjában deviáns, lám, a gyerekét is elvitte az itteni elsőáldozás előkészítőről; felháborította a két túlbuzgó egyetemista által összeállított ostoba, rideg, bizalmatlan követelménylista. Ha négynél többször hiányzik a gyerek, ha négynél több alkalommal nincs házi feladata, ha nem veszt részt a vasárnapi miséken, a kötelező kiránduláson, a próbagyónásokon, nem felel meg a vizsgán, és a többi, nem részesülhet az oltáriszentségben… mikor elolvasta, bevágta a kisrókás füzetet a sarokba − a Jóisten mentsen meg minket ezektől, kicsim! Még szerencse, hogy ráakadtak arra az angyalra a Várban. Nagyon jól tette, és arra kérem, maradjon továbbra is deviáns − hajolt hozzá végül a pap komoly arccal, de még nevető szemmel, mielőtt feladta a penitenciát: „Gondolkozzon Szent Pál mondatán: Az istenszerető embernek minden a javára válik."
Bár még nem értem, hogyan, de tudom, igaz ránk ez a mondat. És látod, nem szabadultam meg a bűneimtől, sőt: rájöttem, hogy gyengéd szeretettel ragaszkodom hozzájuk; vinnem kell őket tovább − írta neki az indulása előtti estén. A férfi, anglikán lévén, idegenkedett a konfessziótól, nem hitt a papok közvetítette bűnbocsánatban, de a történet elgondolkodtatta. És egy csapásra visszatért a rosszkedve. Becsukta a szemét, hogy a jobbján ülő, bőbeszédű holland nőnek eszébe se jusson hozzá szólni. Majdcsak kibírom ezt az évet, sóhajtotta magában; csak a könyveimnek ne essen bajuk.
No találkoztunk, mégis.
A kicsi kijött utána, és átölelte; zokniban állt a rideg kövön, gyorsan bevitte hát a melegre. Leült mellé az asztalhoz, amíg a madártejet eszegette, hallgatta a csacsogását, és beleszagolt a nyakába: finom illata volt, mindig erőre kapott tőle. A többiek is előkerültek, előbb a fiúk, aztán a lányok. Jól sikerült a kirándulás? − kérdezte tőlük. Nem egészen; Klaudia a hajón kapott egy sms-t otthonról, hogy meghalt a nagymamája. Mekkora hülyeség volt megírni neki, morogta a lánya, miközben lerúgta a cipőjét; nem lett volna jobb, ha otthon tudja meg?! A francba, szaladt ki a száján, és átölelte a német gyereket, aki azonnal elsírta magát. Nem tudott részleteket, a nagymama 75 éves volt, és egészséges. Holnap hazamész − vigasztalta −, hazamész Pockingba. A gyerek elmosolyodott a könnyein át; halálosan kimerültnek és magányosnak tűnt. Elküldte lefeküdni.
Látja, milyen törékenyek az értékeink? − jutottak eszébe a gyóntató pap megrendült arccal elsuttogott szavai. Akkor még nem tudta, hogy privát tereit hamarosan cserepek és szilánkok árasztják el, leszakadt ingujjak, szekrényajtók és fiókok, és soha többé nem tartozik majd össze semmi, ami mindaddig egynek tűnt. − Jól vagy, drágám? Minden rendben? − kérdezte a férje, a szemét fürkészve. Halaszthatatlan, csip-csup ügyekben futkosott egész délután, fáradtnak látszott, de nem volt rosszkedvű. Vajon hol járt, hol testben és lélekben? Nem kérdezett rá. Az ünnepi miséről beszélgettek, az angyalarcúról, a gyerekekről. Szelíd, halódó fény hullott a vasárnapra. Bár a napnak színét se látták jó ideje, most lement valahol messze, nyugaton, és egy utolsó, képtelen gesztussal bevonta őket és a mélysötét éjszakát. Még a fényben voltak, a kihunyóban lévő fényben. A repülőről, ami éppen akkor landolt Dubaiban, mikor aludni tértek, egy szó sem esett, miért is esett volna? Hiszen valójában nem történt semmi.
Taba Yago Debrecenben született, Budapesten él. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett, újságíróként dolgozik.