Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


T. Ágoston László

A biciglitolvaj

Ezen az álmos, fülledt nyári délutánon biciklit lopni indult Lajos. Vagy ahogy ő mondta a maga szavával: biciglit. Ilyenkor mindig végigjárta a város üzleteit, kocsmáit, meg a vásárcsarnokot (pontosabban ezek bejáratait), hátha talál valahol egy lezáratlanul hagyott drótszamarat, amire föl lehet pattanni, mintha a sajátja lenne. Aztán? Mit aztán? Aztán foghatják azt a bizonyos botot, és üthetik vele a nyomát. Még soha se tudták rajtakapni a lopáson, pedig jó néhány éve űzi ezt a szakmát. Hát persze, mert nem hülye ő, hogy követhető nyomot hagyjon maga után. Csak akkor lép akcióba, ha biztos benne, hogy be is tudja fejezni, és senki nem foghatja fülön a személyi tulajdon elidegenítése miatt. Néha maga is elcsodálkozik rajta, milyen szépeket, meg okosakat tud mondani, de hát azért profi a profi, hogy ismerje a szakma minden csínját-bínját. Ide értve a jogi vonatkozásokat is. Végtére is ebből él az ember…

Nagyon büszke rá, és tudja, hogy a Tök Ász vendégei is fölnéznek rá, mert még soha nem volt büntetve. Előzetesben ült, és volt egyszer házi őrizetben is, de a bíróság előtt még soha senki nem tudta rábizonyítani se a lopást, se a rablást. Mert ez két különböző jogi kategória, amit nem illik összetéveszteni. Így mondta az ügyvéd is, a Seregi. Márpedig ő úgy olvas a bétékában, mint felszentelt pap a Bibliában.

Az a legfontosabb, hogy ne legyen perdöntő bizonyíték. Ha netán mégis volna, feltétlenül valaki másra kell terelni a gyanút. Ott volt például az a bizonyos áruház kifosztási balhé. Hárman csinálták. A lőcslábú, a szélestenyerű, meg ő. Előző este beültek a Tök Ászba, hogy megbeszéljék a részleteket. Ott ücsörögtek, beszélgettek a szokásos sarokasztalnál, amikor betoppant a szabadnapos rendőr, a Kovács Bálint, aki törzsőrmesteri rangban szolgált már akkor is. Amint meglátta őket, rögtön odakurjantott.

‒ Na, bazdmeg, de szép gyülekezet! Így foglak bekísérni benneteket a kapitányságra. Látatlanban legalább tizenöt év mindegyiknek ‒ kiabálta, mert hogy kissé részeg volt már ő is.

‒ Ugyan miért, törzs úr? ‒ nevetett föl a lőcslábú. ‒ Olyan fehérek vagyunk, mint a Ferenc pápa. Gyere, inkább igyál velünk egy felest! ‒ Tegezhette, hiszen hajdan iskolatársak voltak. Három évig jártak egy osztályba. Azután ez a Kovács negyedikes lett, a lőcslábú meg abbahagyta az iskolát.

Kovács törzsőrmester éppen egy tyúklopási ügyben nyomozott, s ki tudja miért, olyan sejtelmei voltak, hogy ezek hárman jóval többet tudnak a dologról, mint ő. Így aztán némi gondolkodás után leült közéjük, hogy észrevétlenül kihallgassa őket. Bizalomgerjesztőül ő kezdett el mesélni az egész várost lázba hozó eseményről.

‒ Az a helyzet ‒ mondta a második kör után ‒, hogy még a tojásokat is összeszedték a fészkekből ezek a ganék. Arra is volt idejük, hogy föltakarítsák a terepet. Sehol egy nyom…

‒ A tyúkszar viszont ott maradt a talpukon ‒ mondta mély meggyőződéssel a szélestenyerű. ‒ Arról vettek mintát a helyszínelők?

‒ Vettek, hogyne vettek volna, sőt azt hiszem abból az emberi ürülékből is, amit mellette találtak. Állítólag ez arra utal, hogy cigányok voltak az elkövetők. Én nem tudom, a szakértők mondták…

A biciklis tolvaj nagyot nyelt erre, és azon gondolkodott, hogy elégette-e azt a szakadt tornacipőt, amit akkor éjjel viselt, vagy csak úgy megszokásból bedobta a kályhába. No, majd megnézi, ha haza ér, és gyorsan alágyújt, míg nem késő. A biztonság kedvéért rendelt még egy kört, és a rendőr vállára tette a kezét.

‒ Ez nagyon fontos nyom ‒ mondta. ‒ Tudod, az a cigány babonaság, hogy ha van időd odatojni, soha nem tudnak megfogni. Ez állítólag tuti módszer. Én ezen a nyomon indulnék el a helyedben. ‒ Közben azon járt az esze, hogy hová is dobta azt a papírzsebkendőt, amivel kitörölte a fenekét. Csak nem találták meg?… No, de ki a fenét érdekel az a hülye papírzsebkendő, ha nem a megfelelő irányba mutat? Gyorsan el kell fogni a tetteseket, hogy megnyugodjon a nép.

A tojást, meg a tyúkokat rég eladták, a cigányok meg amúgy is biciklitolvaj.jpgbenne vannak a pácban a régi gyárépület ócska vaskerítésének lebontása miatt. Nyugodtan rájuk lehet verni ezt a balhét is. Sőt, ha szerencséjük van ezzel a rendőrrel, a múlt héten eltűnt három bicikli ügyét is rájuk lehet lőcsölni. A városiak meg majd szépen beszopják, és még örülnek is neki, hogy ilyen gyorsan megoldották ezt a kínos ügyet az okos rendőreik. A zsarut előléptetik, a cigányokra meg kígyót-békát kiabálnak, mert ezek az okai mindennek. Mindenki boldog lesz, és helyre áll a rend.

A következő éjszaka megcsinálták az áruházi balhét. Mindent elvittek, ami a kezük ügyébe került, illetve ami a lopott kocsiba befért. Aztán irány az orgazda. Oda a cucc, ide a dohány, és mire az álmos helyszínelők kiértek a boltba, már ők is ott voltak a bámészkodók között. Sehol egy apró nyom, egy nyomocska, amin el lehet indulni. Azaz, hogy mégis. Az egyik, még félálomban leledző rendőr majdnem kitaposta a küszöbön hagyott jókora kupac szemét.

‒ A szentségit! ‒ kiáltott föl Kovács törzsőrmester. ‒ Már megint ezek a rohadt cigányok! ‒ És ezzel el is dőlt a nyomozás iránya.

Lajos, a biciglitolvaj gyorsan fölpattant ezúttal a saját kerékpárjára, és végighordozta a hírt a város utcáin. Már megint ezek a munkanélküli cigányok csinálják a balhét. Pont ideje lenne, hogy kitoloncolják őket a városból, de legalább sittre kéne vágni valamennyit válogatás nélkül. Az emberek a tarkójukat vakargatták, és serényen bólogattak hozzá, hiszen őt igazolta a legfőbb tárgyi bizonyíték. Nem elég, hogy a város szegényeit el kell tartani ‒ mondogatták ‒, még ezek is sorba állnak a munkanélküli segélyért. Meggondolandó dolog ez így, a polgármester választás idején… 

‒ Na, látjátok ‒ mondta kuncogva társainak a Tök Ászban ‒, nem az a fontos, mit mond az ember, hanem az, milyen hangosan mondja. Ezek a fütyik úgy lecsaptak erre a parádés megoldásra, mint pusztai légy a tehénszarra.

‒ A cigányok tényleg oda szoktak fosni a küszöbre? ‒ álmélkodott a szélestenyerű. ‒ Honnét tudod te ezt?

‒ Mit tudom én, de jól hangzik, nem?  Látod, egyből ráharapott a Kovács Bálint, meg az egész város. Márpedig ha sokan mondják, akkor az igaz. Bennünket meg legalább békén hagynak, amíg ezen csámcsognak.

‒ Helyes ‒ bólintott rá a lőcslábú. ‒ A Kovácsot előléptetik, a városnak meg tökmindegy ki a tolvaj, hiszen a kárt megtéríti a biztosító. Hogy te mekkora zseni vagy, öcsém!

E magvas megállapításokat szentesítendő fölhajtottak még két korsó sört némi vodka betéttel, aztán mindenki ment a dolgára.

A lőcslábú éppen azt tervezgette, hogy valamiféle ifjabb évjáratú terepjáróra kéne kicserélni a lassan hatéves Fordját, a szélestenyerű meg egy kőművessel tárgyalt lakásfelújítás ügyben. Senki se kérdezte miből. Miért is kérdezte volna, hiszen a polgármestertől se kérdezték, miből vett húsz hektár földet a tanyai út mellett.

Ennyit a piszkos anyagiakról, és az üzleti életről. Ott tartottunk, hogy Lajos elindult biciklit lopni. Az ilyen langyos nyári délutánok voltak a legalkalmasabbak erre, mert ilyenkor hajlamosabbak voltak az emberek (beleértve a nőket is), hogy elfelejtsék, hol rakták le a kerékpárjukat. Az üzletek előtt azért, mert kifelé jövet a blokkot ellenőrizték, és a megmaradt pénzüket számolgatták, a kocsma közelében meg azért, mert kifelé jövet már arra se emlékeztek, hogy bementek. Ilyenkor még azt is meg lehetett tenni, hogy az ember segítet annak a részeg disznónak kinyitni a kerékpárzárat, aztán leültette az árok szélére, hadd pihenjen, ő meg kipróbálta a drótszamarat, hogyan gurul. Két sarokkal arrébb már várta a haver, aki elkarikázott vele a sufniig. Ott aztán átfestették pirosra, és másnap már árulta is (majd bolond leszek elárulni az orgazda nevét) a szomszéd város piacán. Neki saját butikja is volt a vásárcsarnokban. Olyan olcsón adta, hogy a kutya se kérdezte, honnan van.

No, hát így működött ez a jól bejáratott üzlet. Lajos lopta a biciklit, a haver átfestette, a névtelen eladta, a városi polgár meg örült annak, milyen olcsón juthat alig használt kerékpárhoz. Kovács törzsőrmester a cigánytelepen nyomozott, a polgármester a közmunkások számának növeléséért küzdött, azaz mindenki tette a dolgát.

Egyik este a lőcslábú whyskyt rendelt, és ünnepélyesen bejelentette a sarokasztalnál, hogy vége a piti üzleteknek, holnaptól új alapokra helyezi a bizniszt. Ezentúl a gépkocsi üzletágban kamatoztatják majd a tehetségüket. Országos keretekben fognak dolgozni.

‒ Hát ez szar ügy ‒ állapította meg Lajos. ‒ Azt meg hogyan lehet majd a cigányokra fogni? Nekem meg még jogsim sincs, mert nem végeztem el a nyolc általánost. Mivel jutok én el oda?

‒ Nem gond ‒ mondta a lőcslábú, és átnyújtott neki egy frissen hamisított, névre szóló jogosítványt, meg mellé egy érettségi bizonyítványt. Így lett a funkcionális analfabéta biciglis Lajosból érettségizett autótolvaj. De hát ezt a szakmát még meg kellett tanulnia. Külön kurzuson oktatták neki a zártörés technikáját, meg a slusszkulcs nélküli motor indítás fortélyait. Néhány félre sikerült kísérlet után már egészen jól ment a dolog.

Egyik nap egyik városban figyelték a parkolókat, a másik nap meg a másikban, az ország túlsó felén. Soha nem loptak el egymás után két kocsit ugyanabból a parkolóból. Ez volt az alapelv, amihez a lőcslábú a végsőkig ragaszkodott. No meg ahhoz, hogy senki se tudja, mit csinál a következő láncszem. Lajos is mindössze annyit tudott az üzletről, hogy ő elköti a kocsit, arrébb viszi néhány sarokkal, és a következő vonattal hazautazik. Azért, mert csak… Igen, ez is nagyon fontos. Mindig vonattal kell utaznia. Otthon, a városban használhatja a kocsiját, de az üzleti utakra soha. A lőcslábú mindig tudja, mit miért csinál…

Bármilyen ügyes, meg okos is egy biciglitolvajból kiművelt gépkocsi szállító mester, neki se jut mindenre ideje. De nincs is rá szükség, mert ott vannak az utcán ezek a minden lében kanál kábítószeres nepperek. Némi kis jutalék ellenében a legapróbb mozgásokról is értesítik a megbízójukat. Igaz, telefont is kérnek hozzá, amiben benne van a mester neve (vagy legalább annyi, hogy a MESTER), de hát kis kockázat nélkül nincs nagy haszon.

Egyik nap azt az utasítást kapta Lajos, hogy C-ben van egy jó állapotú, alig hároméves Mercedes, amit egy héten belül le kell szállítani a megrendelőnek. Nappal elég nehéz becserkészni, mert a tulajdonos szigorúan őrzött parkolóban tartja. Otthon meg az a gond, hogy két hatalmas buldog őrzi az udvart, meg a garázsajtót. Hogy miért ragaszkodik a megrendelő éppen ehhez a kocsihoz, amikor egy szinte 0 kilométeres másikat azonnal tudnának szállítani neki? Ez az ő titka. Aki fizet, annak nem teszünk föl kérdéseket.

‒ Az a föladat ‒ magyarázta Lajos a neppereknek ‒, hogy éjjel- nappal figyeljétek a faszi mozgását, és a legkisebb helyváltoztatást is azonnal jelezzétek nekem. Megértettétek, mi a föladat?

‒ Igenis, megértettük ‒ zúgták azok kórusban a telefonba, és azonnal szétszéledtek város szerint tova.

Már a jelzett hét hatodik napján jártak, de még mindig nem adódott olyan kedvező alkalom, hogy észrevétlenül elhozhatta volna Lajos a kiszemelt autót. Nem volt más hátra, föl kellett vállalni a kockázatot.

Az egyik nepper-cserkész (így becézgette őket, és azzal dicsekedett, hogy ezek mind az ő beosztottai) jelentette, hogy az ürge gyakran kimarad éjszakánként, és csak úgy két-három óra körül keveredik haza. Többnyire kissé kapatos, de az is lehet, hogy be van lőve. A városban egyetlen rendőr se meri megállítani, mert a rendőrkapitány sógora. Szóval megáll a ház előtt, kiszáll kaput nyitni, mert a jelek szerint elromlott az automata. No igen, mert segítettek neki elromlani… Különben is könnyen elromolnak az efféle szerkezetek. A szerelő meg csak a jövő héten ér rá megjavítani. Közben lehetne valamit kezdeni azzal az autóval. Esetleg némi ellenszolgáltatás fejében ő is segíthetne a kivitelezésben…

‒ Némi túrót a füledbe, nepper pajtás! ‒ dohogta Lajos. ‒ megszerzem én azt egyedül is még ma éjjel.

Éjféltájban behúzódott a célszemély kapuja melletti bokor árnyékába és várt. Alig telt el egy-két óra, jött is az autó bekapcsolt reflektorral.

Ez jó, nagyon jó ‒ gondolta Lajos magában lelkendezve. ‒ Úgy látszik, annyira részeg, hogy már az utat se látja. Mihelyt megáll, azonnal akcióba lépek. Nem kell ehhez a nepper segítsége… Némi ellenszolgáltatás… Nagy lószart, azt!

A Mercedes megállt a kapu előtt. Egy nagydarab, ötven év körüli férfi szállt ki belőle. Hanyag eleganciával sarkig kivágta a kocsi ajtaját, és bizonytalan léptekkel indult, hogy kinyissa a kaput. Indítókulcs a műszerfalban, a motor halkan dorombol alapjáraton.

Először arra gondolt Lajos, hogy fejbe kólintja valamivel. Nem nagyon, csak annyira, hogy megszédüljön. Amíg észhez tér, ő nyugodtan megléphet a kocsival. Szétnézett, de semmi ütlegnek valót nem látott a sötétben. És mi van akkor, ha ez a fószer erősebb nála? Semmiképp se akart fölösleges kockázatot vállalni. Úgy döntött, hogy a gyorsaságát veti latba, s megpróbálja kicselezni a részeget. Megvárja, míg a lakattal kezd bíbelődni, aztán…

Beugrott a nyitott ajtón, egyenesen a vezető ülésbe.

– Kuplung, sebesség rükvercbe ‒ mondta föl magának a nemrég tanult leckét ‒, gáz, aztán adj neki!

Vagy a pasas józanodott ki hirtelen, vagy Lajos volt lassúbb a kelleténél, de tény, hogy a férfi hátraugrott  és egyik kezével elkapta a kocsi oldalát, a másikkal meg Lajos kezét a kormányon. Néhány másodpercig becsületsértő káromkodások közepette birkóztak a kocsi birtoklásáért, és a tulajdonos már-már erősebbnek bizonyult, amikor hirtelen elfordult a kormánykerék. A kocsi huppant egy nagyot és oldalával belefordult az árokba. A fószer meg alatta nyögdécselt, és elfúló hangon kiabált segítségért.

Lajos bénultan feküdt a felborult kocsiban és nem tudta mitévő legyen. A lába sajgott, a feje fájt, a szélvédő is megrepedt… Azt se tudta hirtelen, hol van. Aztán vérző homlokát törölgetve kipréselte magát az anyósülés felőli oldalon és körülnézett a vadidegen városban. Segíteni kellene, de nem teheti ‒ morfondírozott magában ‒ Majd talán azok, akik ott jönnek a város felől. Őt a legjobb, ha nem látja senki. Lehúzódott az árokba, onnét figyelte az eseményeket. A pasas egyre azt kiabálta a kocsi alól, hogy megtámadta valaki. A segítők meg azt kérdezték, tudja-e ki volt az illető?

‒ Hát akkor ez ennyi ‒ motyogta maga elé Lajos. ‒ Nehogy még be is mutatkozzak? ‒ Aztán lassú, nyugodt léptekkel elindult a sötétbe burkolózott város felé. Közben azon törte a fejét, hogy ezt a balhét hogyan lehet majd rálőcsölni a cigányokra?

 

tagostonlaszlo.jpgT. Ágoston László író, újságíró. 1942. október 14-én született Tasson. 1970-től újságíró. 1971-73. között végezte el az újságíró iskolát, majd 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Első novellája 1966 decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit közölte a Népszava, Népszabadság, megyei lapok, Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLísz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó, stb. Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak 2001-ben jelenhetett meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999-ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége (Washington). Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000-ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton. Több írószervezet tagja.

A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Váltságdíj BéláértTiroli tehenek; Az aradi emléktábla; Gereblyés Pista; Akkor, ötvenhétben; Forgácsnyelvek; Anyósok; A veréb csípése; Pathópália; Emlékek párbeszéde; A híd, meg a lába; A dinnyecsősz háza; Asszonyverők; Pacsirta a diófán; Lenkey kaszái; Banánhéj; Harangszó előtt; Miért nem lettem vasutas?; Fürge cselle; Dadogós Sanyika; A székláb; Vadon termett szabadság; Lenkey tizedes; Tapicskoló; Kakastolvaj; Rózsa Sándor; Lenkey és Szeged; Nyaklós álmok; Vérvétel; Lakógyűlés; A győztesek lakomája; Én, Botos Panni; Szüret; A hárámi lakodalom; Habakuk; Szexnovella; Keresztelők; Megszállottak; Az egyetlen meggyfa; Júdáscsók; Hadvezérek és próféták; Betesda; Ezek a megélhetésiek...; Lóvasút; Csapdlecsacsi; Sári; Rémálom