Szabó Mihály
„Hulladéksirató”
Különös hulladékot gyűjtöttek ezen a klinikán. Nem sokan tudták, senki nem beszélt róla. Az alagsorban, egy szűk raktárhelyiségben kimustrált, rozsdás lábú műtőasztalok között állt a CAPATOB hűtőszekrény. Itt-ott már pergett ajtajáról a megsárgult lakk. Benne a tízliteres bádogvödör „szerves hulladék” felirattal, lezárható csatos tetővel. Hetente egyszer alaposan kimosták fertőtlenítő folyadékkal. A klinikai szolga vitte el minden szombat reggel. Már többször elhatározta, hogy otthagyja ezt az állást. A szombat reggelek miatt.
A köztemető végén volt egy keskeny, üres parcella, talán száz méter hosszú. Oda vitte a bádogvödröt még munkakezdés előtt. Valamivel több mint fél méter mély lyuk várta, amit a sírásó addigra már kiemelt. Legtöbbször lecsukta a szemét, miközben kinyitotta. Aztán jött a pillanat, amitől irtózott, gyűlölt és félt. Különösen azóta a ködös téli szombat reggel óta…
Ismerte jól a tompa loccsanást a gödör mélyén, mikor a vödör tartalmát kiöntötte, de azon a reggelen nem loccsant, egy pillanatnyi csend után vékonyka visítást hallott. Zavartan nézett körbe. Sehol senki. Ki is lehetett volna egy ilyen nyirkos reggelen a temető végében? Soha nem nézett bele a gödörbe, de most megtette. Nem látott semmit, csak saját árnyéka csillant véresen az apró felismehetetlenségig zúzott testeken a mélyben.
– A föld visított… a föld visított – motyogta újra s újra eszelősen, kezében reszketett a lapát amivel a gödörbe dúrta a fagyos göröngyöket. Igen, a föld visított, csak az lehetett... Fülében még mindig ott rezgett ez a vékonyka sikítás, egy erőtlen sikoly, mintha szorítanák valakinek a torkát.
Tizenhat évvel azelőtt hallott ilyesmit, amikor feleségével az orvos íróasztala előtt ültek és megtudták, hogy nem lehet többé gyerekük. Az asszony szája elé kapott kezével fojtotta el a sikolyt. Csak egy vékonyka visítás tört magának utat az ujjai között, aztán a dermedt némaságban kibuggyantak a könnyei, csillogó barázdát szántva sápadt arcára…
Óvatosan szúrta földbe a lapátot. Tétován indult a kijárat felé, de mintha homályos üvegen keresztül látta volna az utat. Reflexszerűen szeméhez emelte a keze fejét.
– Még megkönnyeztet ez a nyirkos hideg levegő – mondta halkan, csak úgy maga elé…
