Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szabó Mihály

 „Hulladéksirató”

 

Különös  hulladékot gyűjtöttek ezen  a  klinikán.  Nem sokan tudták, senki nem  beszélt  róla. Az  alagsorban, egy szűk raktárhelyiségben kimustrált, rozsdás lábú műtőasztalok között állt a CAPATOB hűtőszekrény. Itt-ott már pergett ajtajáról a megsárgult lakk. Benne a tízliteres bádogvödör „szerves hulladék” felirattal, lezárható csatos tetővel. Hetente egyszer alaposan kimosták fertőtlenítő folyadékkal. A klinikai szolga vitte el minden szombat reggel. Már többször elhatározta, hogy otthagyja ezt az állást. A szombat reggelek miatt.

A köztemető végén volt egy keskeny, üres parcella, talán száz méter hosszú. Oda vitte a bádogvödröt még munkakezdés előtt. Valamivel több mint fél méter mély lyuk várta, amit a sírásó addigra már kiemelt. Legtöbbször lecsukta a szemét, miközben kinyitotta. Aztán jött a pillanat, amitől irtózott, gyűlölt és félt. Különösen azóta a ködös téli szombat reggel óta…

Ismerte jól a tompa loccsanást a gödör mélyén, mikor a vödör tartalmát kiöntötte, de azon a reggelen nem loccsant, egy pillanatnyi csend után vékonyka visítást hallott. Zavartan nézett körbe. Sehol senki. Ki is lehetett volna egy ilyen nyirkos reggelen a temető végében? Soha nem nézett bele a gödörbe, de most megtette. Nem látott semmit, csak saját árnyéka csillant véresen az apró felismehetetlenségig zúzott testeken a mélyben.

– A föld visított… a föld visított  motyogta újra s újra eszelősen, kezében reszketett a lapát amivel a gödörbe dúrta a fagyos göröngyöket. Igen, a föld visított, csak az lehetett... Fülében még mindig ott rezgett ez a vékonyka sikítás, egy erőtlen sikoly, mintha szorítanák valakinek a torkát. 

Tizenhat évvel azelőtt hallott ilyesmit, amikor feleségével az orvos íróasztala előtt ültek és megtudták, hogy nem lehet többé gyerekük. Az asszony szája elé kapott kezével fojtotta el a sikolyt. Csak egy vékonyka visítás tört magának utat az ujjai között, aztán a dermedt némaságban kibuggyantak  a könnyei,  csillogó  barázdát  szántva  sápadt  arcára…

Óvatosan szúrta  földbe a lapátot. Tétován indult a kijárat felé, de mintha homályos üvegen keresztül látta volna az utat. Reflexszerűen szeméhez emelte a keze fejét.

– Még megkönnyeztet ez a nyirkos hideg levegő – mondta halkan, csak úgy maga elé…

 
 

szabo-mihaly-001.jpg

Szabó Mihály 1945. július 19-én született Nyíregyházán. Öt éves kora óta Szegeden élt, egészen 1968-ig. Verseket a gimnáziumi önképzőkörben kezdett írni, a Radnóti Miklós Gimnázium rendezvényein néhányat fel is olvashatott.  Később, egyetemi tanulmányai alatt a Szegedi Egyetem című lap „Egyetemista Költők” rovatában jelentek  meg  versei. A hatvanas évek közepén önálló szerzői estje is volt szegedi a Gödörben. A fogorvosi karon végzett 1968-ban, majd 1973-ig a debreceni Fogászati Klinikán dolgozott. Miután a klinikai vezetés felszólította, hogy lépjen be a kommunista pártba, ugyanennek az évnek őszén Spanyolországon keresztül a Német Szövetségi Köztársaságba távozott.  Azóta ott él, jelenleg az Alsószászországi Szociálminisztérium egyik hivatalának (Niedersächsisches Landesamt für Soziales, Jugend und Familie) orvosszakértője. Politikai és személyes csalódások és tragédiák hosszú évekre elnémították irodalmi ambícióit.