Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Radnai István

Két kisnovella

 

A fürdőszoba az udvari szobából nyílik

Az nem derült ki, tudott-e úszni.

A kabátja sáros katonakabát, vizes is. A lépcsőházban éri utol a nőt. A lány kétkilós kenyeret cipel, semmi egyebet. A kenyér melegíti. Ablakok nincsenek. A férfi könyörögve néz rá, segíteni akar, de a nő nem engedi. Még meleg! De a férfinak nincs hová mennie. Odakint kezdődik a kijárási tilalom. A lány enged.

A lakás egyik fala hiányzik. Belövés. A lány figyelmezteti a férfit, arra ne menjen. Fürdőszoba amúgy van. Akad egy lavór víz is. Le kellene feküdni – de hová? A lány szüleinek az ágyán csak kevés a törmelék. A vaskályha cseresznyepirosan izzik, van elég faanyag a másik szobában. Valaha parketta is volt, szekrény is – talán. Most forgács, egy fűrészüzem selejtje.

A férfi, aki Jánosként mutatkozik be, kicsit palócosan beszél. Nógrádi bányász, bár a keze és a bőre tiszta, a pórusokba nem rakódott le a szénpor. Persze, katona, behívták és két év alatt lekopik – gondolja a lány, egyébiránt Sári. Nem sokat beszélnek, az után elviselhetetlen a zaj, lánctalpak, kilövés, belövés. A megmaradt udvari szobába a jajgatás kevésbé hallatszik be. A rádió recseg. Zene szól. Néha bemondanak valami, aztán ismételgetik. Hogy éppen ki beszél? Gerő, Nagy Imre vagy a bemondó, az egyetlen bemondó? A hangja ismeretlen.

A férfi harmadik napja nem ment az utcára. Sári szerzett fagyos krumplit. A Jánost üldözik, vadásznak rá. Biztosan szökevény. Már keresztnéven szólítják egymást, amióta a hűvös éjszakában az egyetlen paplan és egy halom pokróc alá bújtak. Ilyenkor mindegy, hogy holnap netán meg kell halni. A lány sóhajtozott, ez rémlik. Arra azonban egyikük sem emlékezett, melyikük kezdeményezett. A rádió recsegett, a férfi ereje szinte a gorombaságig fokozódott, de Sári nem bánta. Férfias, gondolta volna, ha gondolkodott volna. Inkább néha felsikoltott. A férfi zihált. Újrakezdték, akkor éjjel már nem lőttek odakint. Halálos csönd volt, vihar előtti, vihar utáni. Halálszagú. Égett hullák, égett olaj, benzingőz.

Már egy hete éltek együtt, vezetéknév nem hangzott el, a kályhán megfőtt a törökös kávé. János a félkonyhából – kúszva – behozott két lábast. A cserepek közül néhány csorba tányért. Sári előző este nem mosogatott. Ha mosogatott, volna, már nem élne.

Adódott két kanál. És a fagyos krumpli, amit a lány szerzett valahonnan. Odakint katonák, felkelők, oroszok, magyarok. Nem tudni, ki kivel tart. Ahol nemzeti színű zászlót látni, azok a mieink. Valahol lisztet is osztottak, meg zsírt, de mire Sári odaért, elfogyott. Vagy lőttek. Belőttek a kapu alá, s akik az élelmet osztották, mind ottmaradtak. Sárinak felfordult a gyomra. Mások mentették, ami menthető, főleg az élelmet. A lány visszatért az udvari szobába olyan gyorsan, amennyire csak lehetett.

A férfi otthonosan mozgott, Sári bizalmasan simult hozzá. Szó nem esett arról, hogy merre harcolt. Harcolt-e egyáltalán. A férfi mosdani készült. Az udvari csapból cérnavékonyan bár, de csorgott a víz. Hozott egy vödörrel. Mosakodni ment. Az ajtót nem csukta magára, nehéz is lett volna. A gránátszilánkok nem kerülték el ezt sem. Csak az udvari szoba maradt úgy-ahogy sértetlen. Az ablakokat beragasztották. Így az olajmécs fénye kintről nem látszott, a november, minden ködével együtt, kint rekedt…

*

A bíró – szép tavaszi nap volt – éppen ráért, nem volt akasztatni valója. Legalábbis az hitte.

Vádlott álljon fel! Neve?

Jan… Jan Krecsmár.

Született?

Nové Zamky, 1935. szeptember 7.

Válaszoljon egyenesen, miért fojtotta meg Kiss Saroltát?

A kis szőke Sári a Sarolta. Szóval Sári az igazi nevét mondta.

Miért fojtotta meg?

Nem volt időm lelökni az emeletről.

De mi oka volt megfojtani? Hiszen enni adott és szállást!

A fürdőszobából láttam, hogy a köpenyem zsebében turkál. Féltem, hogy lebuktat vagy kidob. Szlovák okmányaim vannak, nincs közöm az ellenforradalomhoz.

Szóval nem forradalom.

Nem, kérem. Én párttag vagyok.

De mégis lógni fog.

A kirendelt ügyvéd szót kért.

Tisztelt Bíróság! Még nincsen ítélet, még a tényállás fejderítése folyik és a vallomások...

Szóval csehszlovák állampolgár.

Igen csehszlovák, helyesen.

Honnan is jött?

Az Ipoly túlsó partjáról, alacsony a vízállás.

Mit tud Lubcsiková asszonyról és az ékszereiről?

Kérem, az ékszereket elrejtettem, a készpénzen vettem egy üveg italt, no meg péksüteményt, kiflit.

A bíró megint ki akarta mondani, hogy lógni fog, mégse nem szólt. A csehszlovákokhoz sem fordulhat, hiszen bevallotta. Majd átküldi az aktát és a jegyzőkönyvet. Nézte, mit körmöl a fogalmazó. Rárivallt, hányszor mondtam, ne forradalmat írjon! Ellenforradalom, nem érti, e-l-l-e-n-forradalom!

Bár köztörvényes, azért intézze el, hogy a többi rabbal együtt akasszák hajnalban, jegyezte meg az ügyész.

Ekkora megaláztatást… A politikaiakkal együtt egy köztörvényest!

1446615498_3473.jpg

Békés járókelők egy mellékutcában, a Nyugatinál

Egyszer csak golyók kopogtak a falon. Egy kapualjba húzódtak. Aztán csend. Valahol távolodó lánctalpak. Addig aznap nem történt semmi. Igazán semmi. Éjjel néha elhallgatott a rádió – talán áramkimaradás? Ismeretlen zajok. Persze, csak annak ismeretlen, aki a világháború és az ostrom után született. Voltak már köztük iskolások is. A nők cipője a kockaköveken. Inkább csak a sarka.

Ha a sarkon befordulnak, otthon lesznek. Csak egy saroknyira a csend. Mint amikor eláll a zápor és esernyő nélkül igyekszel haza. Nem mondhatnám, hogy futottak, de siettek. Kovácsné és Kovács. Járókelőknek gondolnád őket. Mindenki lehet Kovács és Kovácsné, bárki.

Bárki lehet járókelő. Bármelyik évben lehet kicsit ködös az ősz.

Utólag senki sem tudta megmondani, fogták-e egymás kezét. Kovácsnét valaki gyomron vágta. Vagy csak képzelődik. Sietősre fogta a lépteit

Pár lépés a sarokig, további néhány lépés a kapuig.

Kovács észreveszi, hogy Kovácsné megbotlott. Fel akarja segíteni. Túl nehéz, pedig alig ötven kiló. Karcsú, fiatal nő, két hónapja Kovácsné. A házban senki sem tudta a lánynevét.

Kovács meg azt nem tudta, kit hívjon segítségül. Ha a hóna alatt emelte meg, a feje csuklott le, ha a lábánál fogta, makacsul feküdt a kövezeten.

Testét betakarta a Szabad Néppel (tényleg szabad volt már!), száját a Népszavával. Elszakadt, Kovács szava elakadt. Valaki mentőt hívott.

Kovácsné az út közepén, a kockakövön.

Szája letakarva. A Népszava. Szeme az újság felett mereven nézte a semmit. Egyetlen pontot a semmiben. Az ég nem volt kék, szürke volt. A szeme fáradtkék. Mintha üveg mögül…

A kövezet csillogott. A vére alvadt.

Májlövés. Menthetetlen volt abban a percben – szólt a mentőorvos, azzal becsukta a táskáját.

De hiszen jött tovább mellettem – akarta mondani Kovács. És nem hallottam semmit. És láttam, amit nem akartam látni. Le sem hajolt, émelygett a gyomra.

Eszébe sem jutott, hogy ekkora csend van és ekkora csendben akár fütyülnek is. A golyók.

 

 
radnaii.jpg
Radnai István költő, 1939-ben született, Budapesten él. Többek között az Alföld, a Jelenkor, a Tiszatáj, az Életünk, a PoLíSz, a Budapest Bristol, a Napút közölte verseit