Novák Valentin
Erdőváros,
dűlőút, 1900
(Róheim Sámuel és Róheim Géza beszélgetése)
[Részlet a szerző készülő, Fecsó munkacímű regényéből, mely a Hermina úti Róheim-villa történetét mondja el épülésétől (1900) kiürüléséig (2001). E helyen élt és alkotott Róheim Géza, a pszicho-etnológia atyja (1938-ig), és itt gyilkolták meg gróf Tisza Istvánt 1918. október 31-én. Valamint a szerző is dolgozott a „villában” nevelőként (1999-2001), a ház falai között működő Mozgássérültek Állami Intézetében.]
– Gyere Gézus, gyere fiacskám, eljött az idő, hogy megmutassam ezt a csodakertet, amit ideálmodtam, ami még csak a fejemben él, de ami majd a Te jövődnek is alapul szolgál. Sétálgatunk kicsit, megfrüstökölünk tizenegykor a gyepen, aztán délre iderendeltem a kocsist, hazamegyünk, és az úton mesélek egy-két történetet a Hermina-mezőről, meg arról, miképp épült a mi kis ékszerdobozunk.
– Édesapa, mutassa, kíváncsi vagyok…
– Mutatom fiacskám, s egyben megtanítlak jól gondolkodni a világ dolgai felől. Apáink azt mondták túlélni és titkon gyarapodni a legfőbb életelv, én úgy tartom, a világ is hisz sokat változott, okosan gyarapodni, a vagyont egyben tartani, a gyarapodás által túlélni, és ne feledd, tenni az országért, amelynek kenyerét eszed – ezek az új idők eolhárfái.
Nincs ezen a helyen semmi, csak erdő, mező, berek, amerre a szem elláthat. Mind, mind a váci püspök birtoka. Már gyűlik a tőke, amiből megvásárolom ezt a parlagon heverő kincset. A szent humuszt. És közel a város. Bármerre, ahol társaságokban forgok, mindenki arról ábrándozik, hogy kijöjjön abból a kikövezett világból, kijöhessen legalább nyaranta levegőt venni, kiszellőztetni a fejét a bálzűrök idénye után. Aztán itt van ez a gyilkos szőlőkór is…
– A filoxéra?
– Az, az, kicsim, a filoxéra. Ez az átkozott gyökérszívó faj, Ámerika rossz kívánsága, kipusztította a budai kultúrákat. Márpedig a magyar borissza, magam is hogy elkortyolgatom a jó kadart estebéd után, a bábos korlátos balkonon. Na, szólj rám, ha elkalandoznék, tudom, elég ábrándos fajta vagyok, ki is pellengéreztek a rabbik már kölyökkoromban. Errefelé meg kellően homokos a talaj, azt nem bírja a szőlőtetű. Beomlanak a lárvajáratok, megszűnik az életterük. Gondoltam az Alföldre is, de ott már megelőztek… Hm… Telepítünk Zöld Veltelinit, Ezerjót és Olaszrizlinget. Erős fajokat, melyek egy kis gondoskodással ellenállnak lisztharmatnak, szürkerothadásnak, peronoszpórának. Kordonokra húzzuk az ősz gyümölcsét. Permetezünk, trágyázunk. Nagyiparrá fejlesztjük a szőlészkedést.
Szóval közel a város, bortermelésre alkalmas a vidék… Egyre több csáppal nyújtózik az ország széltébe-hosszába a villanyosság hajtotta vasút… Mi jut erről eszedbe fiacskám, mert hisz gondolkodni is tanítanálak…
– A bort megisszák a városiak, és nem kell messze szállítani…
– Sőt!
– Sőt?
– Sőt, ide is jöhetnek, pihenhetnek, helyi pincékben mulathatnak, hogy azért ki ne essenek a városi tempóból, hogy azért benne maradjanak a kölcsönből jól élni verklijében. Megírhatná már valaki jó tollú Mikszáth-követő ezt a romba döntő léhaságot. Hah, de szóltam, hogy…
– Hát ne kalandozzon el, kedves édesapám!
– Új borvidéket álmodtam ide, egy vadonatúj települést. Az erdőket kellő mértékben kivágjuk, s mint fakereskedő értékesítem a szálfákat, a befolyó pénzekből szőlőt ültetek, oltok, modern présházat emelek pincével. Kastélyunk is lesz. Jártamban-keltemben láttam, milyen jóféle agyag bújik a vékony termőréteg alatt. Ha azt kiemelhetnénk, téglagyárat telepíthetnék. A téglát elkapkodná az egyre terebélyesedő Budapest, a gyár meg a szőlőkultúra munkásokat vonzana. Több száz házhelyet parcellázhatnánk, és özönölnének a népek, mert van munka, lesz lakás, helyi téglából emelt, egyszóval van életlehetőség. A vasutat is idecsalogatnánk: Veresegyházig, Vácig röpíthetné a pestieket, de az e helyt gyökeret eresztőket is pillanatok alatt a nagyvárosba vinné. Csodás perspektíva, fiacskám? S mire mindez kiépül, felnősz, és továbbfejlesztheted a Róheimek szenzációját. A lehetőség határtalan.
– De meg lehet itt ülni egy emberöltőig, édesapa…
– Hová mennél, hová vágyakozol, nem volt elég bolygó zsidó a családunkban… Meséltem, hisz…
– Nem tudom, édesapám, de annyi szép van a nagyvilágban…
– Verd ki a fejedből az utazgatást. Végre helyet találtunk, végre egzisztenciák leszünk, holmi utazgatással nem herdálhatjuk el a hazát leltek szerencséjét. Ja, elfeledtem mondani, hogy estére meghívtuk Manó bácsit is, tudod, aki a villát tervezte, majd ő elmeséli, mit jelent a haza. Külföldön tanult, Párizsban, meg talán Németországban, mégis visszajött, hogy itt kamatoztassa a tudását.
– Már nem emlékszem Manó bácsira…
– S mert büszke vagyok és akarok lenni rád, az új településen utcát is elnevezek rólad, azt a kiszögellést, látod, igen, igen, azt, pedig Géza-hegynek neveztetem el hivatalosan is. Kijárom neked, ha…
– Ha?
– Ha maradsz…
– De nem vágyom utcanév lenni, meg domborzat, és engem nem is Európa érdekel, hanem az egzotikus vidékek, a furcsa emberek, a furcsa szokások a föld túlsó szegletén.
– Ne légy bolond. Épp most beszéltem az életedről, a Róheimek új lehetőségéről, a lenyugvásról. Erdővárosi életünkről. Áh, szeleverdi gyermek… Elfáradtál-e? Akkor lángol bolondul az ifjúi elme, ha a test megfárad…
– Mit tagadjam.
– A rétig még bírd ki, oda teríttettem. Lehet ott lesz a téglagyár, még gondolkodom rajta, azon a tájon van egy több hektár kiterjedésű agyagmező…
– Apám mindig olyan racionális…
– Csak a racionális elmék vitték valamire, az álmodozók elpusztultak, vagy mi tartottuk ki őket…
– Látod, fiam, mit hozhat a haladás. Már másfél órája döcögünk, de még hol van Pest határa. Bezzeg a vonat! Kiindul abból a gyönyörű Eiffel-kalickából, s hopsz, már itt is vagyunk. No, legalább van időm mesélni. Például, szerintem nem is tudod, hogy miért hívják a liget mögötti területet Herminamezőnek? S mi köze Hermina főhercegnőnek a telekhez, amelyen építkeztünk?
– Valóban, édesapa, fogalmam sincs.
– És azt sem tudod, mert akkoriban nem terheltünk ezzel, hogy baljóslatú két baleset is volt a villaépítés alatt. Egy halálos, egy testi nyomorulással végződő. Hiába próbálta Kohut Szaniszló, az inzsener eltitkolni előlünk a tragédiát, valahogy Manó bácsi fülébe jutott, aki továbbadta nekünk.
– Meséljen, édesapa!
– Volt egy főhercegi leány, ezekről a leányokról nem sok szó esik, ha csak valamiért meg nem kedveli a nép. Hermina Amália ilyen volt. Ilyen megkedvelt. Figyelemre és követésre méltó. Édesapja József nádor, aki több mint ötven esztendőig intézte a Magyar Királyság ügyeit, édesanyja pedig, a gyermekágyi lázban, az ikerlányok születéskor jobb létre szenderült Hermina főhercegné. Hermina Amália szép arcú teremtés, akinek a szép arc, csak istencsapás, mert a sors furcsa fintora miatt e kedves fejecskét görbe gerinc tartotta magasban. Sokat betegeskedett. A gerinc görbülete sokszor kikezdi a mellkas alakját, végső soron a tüdőt, úgyhogy nem sok tavaszt jósoltak neki az orvosok. Így is lett. 25 évesen adta vissza lelkét az úrnak. A görbe gerinc van, hogy a jellemet is meggörbíti, de ez a lány nemes elmével és lélekkel volt megáldva. Magyarul is tudott, sőt, szónokolt, s kedvelte a magyar népet, ahogy őt is kedvelték a magyarok… Jótékonykodott, és szegény családok istápolását támogatta. A mendemonda szerint legkedvesebb tartózkodási helye a Városerdőcske mögötti dimbes-dombos, erdős-mezős tájék. Itt játszott, barangolt legszívesebben. Itt látták legtöbbet a környéki parasztok. Egy kis történet is szárnyat bontott, miszerint egy csatangolása alkalmával, valahol a Liget határban, talán épp a házunk helyén, megficamította a bokáját, mert egy kisnyulat akart elcsípni. Hiába intették a nevelőnők, tőlük messze elszakadva kergette a nyúlifjoncot, mígnem egy alattomos gödör földre nem rántotta. Mire utolérték, már kétszeresre dagadt a bokája. Rossz tüdeje a kimerültségtől fújtatott. Végül nem volt hajlandó elfogadni a feléje nyúló kezek támaszát, kért egy görcsös faágat, hóna alá kapta, s arra nehezedve sántikált a hintóig… Róla nevezték hát el szűkebb pátriánkat, s az ő tiszteletére emeltek kápolnát nem messze a házunktól.
– Szép romantikus történet, édesapa. Nem is hiszem, hogy a maga szájából hangzott el. Biztosan van valami mögöttes jelentése is, van benne valami tanítás.
– No, mi lehet az esszenciája?
– Talán, hogy meg kell kedveltetnünk magunkat mindenáron…
– Bravó, fiam, nem vagy te elveszett lélek! Ha örökkön utazol, sehol sem kedvelhetnek meg igazán, sehol sem néznek majd rád bizalommal. Jöttment, ma itt, holnap ott ember, minek barátkoznánk vele, hisz rövidesen messze megy, minek osztanánk meg vele titkainkat, hiszen szétkürtöli a világnak, s majd rajtunk csámcsognak ismeretlen tájak ismeretlen lakói. Sőt, még könyvet is írhat bajunkból, búnkból, szokásainkból, megrögzöttségeinkből, babonáinkból. Köznevetséggé tesz minek. Gyökeret kell verni, s meg kell nyerni az embereket, a szomszédokat, a település lakóit, zsellértől a kisbíróig, a notabilitásokat. Gesztussal és jó gusztussal. Szerénységgel és alázattal. Odafigyeléssel. De ez a világban száguldozva nem valósítható meg…
– Édesapám, és hogy is volt azzal a két balesettel… Azt hiszem, a tanítását értem, majd megpróbálom elsajátítani…
– Az építkezésen történt, pontosabban már az ácsmunkákat végezték. Manó bácsival mentem ellenőrizni, hol is tart a dolog. Kohut Szaniszló, a munkálatokat irányító mérnök is ott volt. Gondterhelten rohangászott a kő-, cserép- és deszkahalmok között. Zavarában még a habarcskeverő fiút is elhajtotta, s átvette tőle a kanalat, de hamar ráeszmélt, hogy mit is tett. A kanalat belevágta mérgében a habarcsba, az anyag meg ráfröccsent pantallójára. Káromkodott, aztán eltűnt a szerszámos bodéga mögött. – Jól haladnak a munkálatok, már az ősszel beköltözhető állapotba kerül a ház – mondta Pollák Manó. – Nagyszerű! – kiáltottam lelkendezve. Ha szeptember végére kész, jutalmat fizetek a munkásoknak. – A főépületet akár be is lehet fejezni addig, bár így is megfeszítetten dolgozunk, de az istállót és a kocsiszínt legfeljebb tavaszra, ha vállalhatjuk. – Azzal nincs gond – feleltem. – De nagyszabású terveimbe jól beleillene egy őszi átadás. Tárgyalnom kell néhány váci és veresegyházi elöljáróval, egyházival, világival… Tudja, hogy van ez. Kell a reprezentáció… A kocsisok majd elférnek itt, a Liget szélén… – Hogyne, hogyne – bólogatott mindentudón Manó bácsi. – Három kérdés maradt, kedves Samu. Legyen-e téglaborítás körben az egész első szinten? Ez valamelyest drágítaná és lassítaná a folyamatot. Épüljön-e meg a középső, balusztrádos erkélyből nyíló, két kicsi balkon. – Mi is az balusztrád, barátom? – Bábos korlát, kedves Samum, mint itt, a terméskő lábazat fölött. – Ühüm, legyen hát, ha bele lett tervezve. Téglaborítás is legyen természetesen. – Szerintem is szebb lenne így… Kedves feleségednek kellemes merengő helyül a kertre, ha nem haragszol… A tégla színe pedig megfelelő kontrasztot adna az alapfal pasztelljéhez, már messziről szembeötlenék a Róheimék rezidenciája… – Egyébként Leontine-om nem annyira merengő természet, de maradjon hát. S mi lenne a harmadik? – Az emeleti zárókövek ügye… Egyszerűen nem találok megfelelő mestert, már mindenkihez bekopogtattunk szerte a városban. Mindnek sürgős dolga van… – Azért jó, lenne, ha kőarcok lennének ott, de tavasztól is mosolyoghatnak akár. Utóbb is odabiggyeszthető, nem? – Hogyne, hogyne, Samu barátom.
Aztán megállapodtunk a beköltözés időpontjában. Kohut Szaniszló még egyszer átrohant a színen. Ráncolta homlokát, maga elé meredt, Pollák Manó megszólította valami aprócseprő napi beszerzés ügyében, de oda se hederítve eltűnt egy téglarakás mögött. – No, meglásd, levonom a béréből, ez nem járja… – Á, hagyjad, lehet, valami családi perpatvar emészti…
Másnap kopogott nálam Manó bácsi, és közölte, hogy Kohut Szaniszlót elbocsátotta, mert tegnap két ember is balesetet szenvedett a tetőácsoláson, s hagyján, hogy nem szólt, de az egyik halála neki köszönhető. – Meghalt az egyik, jaj, nekem?! Mit kell, fizessek a családnak? – Majd elegyengetem az ügyet. De a másik, úgy tűnik, lenyomorodik. Azzal nagyobb baj lesz, szakszervezeti tag, és szétkürtöli, hogy hibáztunk… – Pénzzel? – Á, ez öntudatos fajta, pár éve szónokolt az ácsok bérkövetelési tüntetésén. – Fenébe. Mi legyen? – Még gondolkodom. – És mégis hogyan történt? – Amelyik meghalt, részegen jelentkezett munkára. Nem kellett volna hagyni, de erősködött, hogy kell a pénz, mert jön a negyedik gyerek. Aztán fertály óra se telt el, már a földön vonaglott. Mire az orvos szemügyre vette, már csak a szemhéjával volt teendője. Ezekbe könnyű lesz belefagyasztani a korholást. Mindenki látta, hogy dülöngélt. Ha kell a munka, vallanak is ellene. Ha mást nem, majd Szaniszló felel érte, az ő felelőssége. – Értem már a sunyítását! Gazfickó! Csak el ne tűnjön! – Á, a rendőrség is érdeklődött iránta a másik ügy miatt. – Mi is történt? – A munkások mesélték, mert addigra az inzsenyert már lefogták. Ez az utóbbi, valami Gál Pitykó, vagy hogy hívják, az első baleset után végig inzultálta a Kohutot. Megjegyzéseket tett: „siet a mágnás, még részegekkel is dolgoztat”, „majd a nyakára hozom a szakszervezetet, meglássa csak”… Meg hasonlók. Morgott ebédszünetben is. Addig-addig piszkálta, míg délután az felszaladt a tetőtérbe, s felmászott a mestergerendának támasztott lajtorján. – És? – Szóváltásba keveredtek. Végül elkapta ennek a Pitykónak a meszténlábát, hogy megrángassa, az kirúgott, de olyan suta mozdulattal, hogy hanyatt esett az emelet kövezetére. Aztán már nem bírt felkelni. Magánál volt, de nem érezte a lábait. Jajgatott, átkozódott, kapitalistázott, szocialistázott, mígnem ispotályba vitték. De mondom magának, ez még visszabiceg ide, aztán bajt csinál…
Novák Valentin 1969-ben született Budapesten. A Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségizett, majd (1997-ben) az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán végzett magyar nyelv és irodalom szakon. 1995-1999 között a Börtön Újság riportereként dolgozott. 1999-től 2001-ig a Mozgássérültek Állami Intézetében volt nevelőtanár. 2002-től 2007-ig egy általános iskolában, 2007-2009-ig az Ability parkban kereste a kenyérre valót. Jelenleg a Hungarovox Oktatási Stúdiójában tanít kreatív írást, a Tarandus Kiadónál pedig könyveket szerkeszt. A fentiek mellett volt még vendéglátós, szórólapozó, vásári árus, korrektor, vasúti pályabejáró etc... Tíz kötete jelent meg, melyek közül a Magyar rulett címűt Fehér Klára-díjjal jutalmazták.