Lukáts János
Tatár a bifsztek
− My nagy mámi was a magyar women! – az asszony arca napfényben úszott a sikeres szellemi erőfeszítéstől. Aztán elbüszkélkedett vele, hogy a másik grandmother mexikói volt, a nagypapák (ő így mondta: nagy pápák) norvég illetve afgáni férfiúk voltak.
− And you… minek érzi magát? – kockáztatta meg a kérdést Lőrinc.
− Amerikainak! – röppent a válasz, és a válaszadó szeme csillogott.
A két amerikai nem családfát kutatni érkezett Budapestre, nemzetközi tudóscsoport tagjai voltak, az egyes népek lelki sajátosságait és esze járását vizsgálták. A hónap elején Alaszkában ülésezett a grémium, a múlt héten Patagóniában volt brainstorming, tegnap pedig a magyar fővárosba érkezett vendégeivel a Boeing-óriás. Well, azaz: – Nincs itt, fiúk, semmi baj!
A nyitónapon minden szép elhangzott, voltak köztük igaz dolgok is. A külföldi delegátusok legtöbbje eleven magyart még sose látott, ezért kaptak egy-egy kísérőt, akiken tanulmányozhatták a magyar jelleget és jellemet, a küllemet és a karaktert.
A férfit Wellingtonnak hívták az útlevele szerint, de ő csak a Bill névre hallgatott, az asszony a hangzatos Bonaventurina nevet mondhatta magáénak, de csak Bon maradt a hosszú névből. Bon volt a főnök, aki beszélt, Bill az okos, aki hallgatott.
Bill és Bon készültek Budapestből, Alaszka és Patagónia között a luxusgépen elővarázsolták orbitális nyilvántartásukból a sose hallott város nevezetességeit: a tuareg törzsi háború emlékművét, az utolsó jegesmedve totemoszlopát, és a rabszolgalázadás hőseinek a piramisát. Lőrinc megkockáztatta, hogy netán elvétették a város kódját és password-jét, de Miss Bon kioktatta Lőrincet, hogy az International… (itt a nemzetközi észjárás és lelki sajátság kutatócentrum neve nyújtózkodott) nem téved! Bill diszkréten kitörölte monitorjáról a budapesti tuaregeket és a totemoszlopokat.
Ma délután maguk választotta kötelező program volt, azaz kötelező ismerkedés valóságos magyar alanyokkal, de szabadon választhatták meg a vizsgálat helyszínét. Bon dohogott, Bill somolygott, aztán Lőrincre bízták magukat. Lőrinc úgy gondolta, legjobb lesz, ha Violát is magával viszi, így legalább számarányosan vehetnek részt a megméretésen honiak és interek, azon kívül hallotta, hogy újra megnyílt a Trombitás vendéglő, amelyet éhes délutánjaikon már oly sokszor fölkerestek.
A bejáratnál Miss Bon megtorpant és lefordíttatta magának a Trombitás nevet, amint meghallotta, felmordult: – Trombita, harsona, csatakürt… Militarista nép, jegyezd föl, Bill! – Bill bepötyögte.
Viola ellensúlyozott: − Citera, pásztorsíp, trombita – barokk operai hangszerek. – Bon lecsapott a szóra: − Barokk? Múltimádat! Special magyar! − Bill bepötyögte.
A sarokasztalnál Bon háttal helyezkedett a falnak: − Így… security! – és aggodalmak közt a levegőbe emelte mutatóujját.
A pincér megsejtette vendégeiben a külföldieket, és széles mosollyal ajkán sietett asztalukhoz. Bon bizalmatlanul a szeme közé nézett, aztán megszorította Bill kezét, és hangosan súgta: − Attention! Ez nem magyar ember. Nincs neki… - és a szája elé kapta üres markát. Pedig a pincér mosolya láthatóan a külföldi Miss bájainak szólt. – Bajusza, az nincs neki! – jutott eszébe Bonnak, hogy mije nincs a pincérnek. – Pedig a bajusz, az… Hungarian speciality.
− Hungarikum! – pontosított Bill, aki olvasott valamit a szakirodalomban.
− Nekem sincs bajuszom! – és Lőrinc megsimogatta sűrű szakállát és pelyhetlen orra alját, közben pedig odadöfte Violának: − Marhák! – így, magyarul. Aztán megijedt, hogy Bon talán megérti. Bon megértette, de úgy értelmezte, Lőrinc marhahúst fog rendelni a bajusztalan ál-magyar pincértől. Remélte, hogy megelőzheti:
− Honey chicken! – rebegte Bon, és megnyalta az ajkát.
− Mézes csirkét kér a hölgy! – fejtette meg a rendelést Lőrinc.
− Azt mi nem tartunk – és a deli pincér étlapot csúsztatott eléjük.
− Etláp! – sikongott Bon és örvendett, hogy emlékezete ilyen kiválóan működik, aztán elkomorult: az étlap magyar szövegét sokallta, az amerikait hiányolta, Bill pötyöghetett.
− Valami special magyar? – bizonytalan volt a kérdés, cselekedni kellett. Viola rámosolygott a százfogú amerikai Bill fellow-ra, aki ettől biccentett egyet, Lőrinc a kezét Bon csuklójára helyezte, aki erre hozzábiccentett társához.
− Tatár bifsztek! Négy! – Lőrinc nem rendelt, parancsot adott. Hadat üzent. – De én keverem be! – ujjával mellbe is döngette a bekeverésre alkalmas személyt. – És barna sört, négyet! – ez már rohamra vezénylés volt.
− Tatár!? – és Bon felugrott helyéről, könyökét beütötte a falba. És emlékezni kezdett: - Tatár – magyar, két jó barát! – aztán: - Barbár, nomád, feudális! – Bill pötyögött. – Tatár brothers… magyarok behívták hétszáz éve, közös nyelv, közös birodalom! - Bon boldog volt, Viola rázta a fejét, Lőrinc verte az asztalt és magyarázott. Bon befogta a fülét és tatározott. Lőrinc markába szorította a villát.
Négy tányéron négy tatár közeledett nyers hús formájában. Ott gömbölyödtek a tányérok közepén, körül hagymakarikák rendje illatozott, közepükön só, bors, mustár, meg ami kell még a tatárhoz.
− Nyers hús! Magyarok – kannibálok! Never! – sikoltozott Bon, és füle után befogta az orrát is, de Lőrinc a villájával rákoppintott a protestáló ujjakra: – De bizony! – és hogy a tiltakozó értelem is megértse: – Yes! – Ő maga beleszimatolt a húskölteményekbe, arcát gyönyörűség öntötte el, Viola társult a szimatoláshoz, Bill az asztalra ejtette pötyögőjét.
A mosolygást nem illett visszautasítani, Bon azonban mosolya mellé a fogát csikorgatta. Lőrinc kráterforma mélyedést képezett a tojássárgája köré, aztán a fűszerek beterelésébe fogott. Most már énekelt is, az Örömódát dudorászta, amihez hamarosan vegyes kórus is társult. Előbb a mustárt és a foghagymát osztotta szét esély-egyenlően a darálmányban, aztán a paprikát szórta széjjel piros felhőként a tányérok fölött, majd az anarchista szemléletű borsot csempészte be az eledel alsó rétegeibe.
− Chili? – kérdezte Miss Bon, és Lőrinc ezt a kérdést már a nemzetközi együttműködés jeleként értékelte.
− No, no! Ez nem westernfilm! Original Hungarian paprika! – ujja hegyét a paprikába értette, majd lenyalta a vöröslő ujjhegyet és csettintett. Az apró ízpróbát felkínálta Bonnak is, aki előbb a fejét rázta, aztán csak beletévedt az ő ujjhegye is a barbár méregbe. – Nem elég erős! – kockáztatott véleményt.
− Nagy mámi örülne, ha hallaná az unokát! – ez mély értelmű grammatikai megállapítás volt, bólintottak is rá egyet. Lőrinc az Erős Pista nevű paprika-sűrítményből csempészett egy csipetnyit a keverékbe.
− Még, még! – buzdította Bon.
− Enough! – szólt a meggondolt hadparancs.
Nagy fülű korsókban, pezsegve érkezett a sör, barna gyöngyeit az ég felé dobálta. Most Bill aggályoskodott: - Whisky?
− Egy frászt. Sör! – és tagolva mondta újra a szót, hogy Bill megtanulja. Nyomatékul kortyolt Lőrinc hármat, Bill pedig megkötötte a kooperációs szerződést a kurta nevű itallal. Hol voltak már a mézes csirkétől!
A pincér észlelte, hogy a konzultáció biztató mederben folyik, a bekeverés előrehaladt, ezért a söntéstől megindította a sarokasztal felé a pirítós szállítmányt. Miss Bon reszkető kézzel bontotta ki az illatos küldeményt. Lőrinc nyelvészkedő kedvében volt: − Ez egy kenyérkosár – mutatta be a fonott füleskét, – ez pedig egy kosár kenyér – és tenyerét az aranybarna szeletek fölé tartotta. Bonaventurina megérteni látszott a mondatot, felugrott és ismételgette: – Kenyérkosár, kosár kenyér. Kosárkosár, kenyérkenyér… és örömében szorongatni kezdte Lőrinc csuklóját. Aztán visszahúzódott a sarokba, fejét is a falhoz támasztotta, kezét pedig egyenesen a háta mögé dugta: – The Hungarian people… mindig hot breads eszik, takaró alatt? – a mondat szele mintha elfújta volna a kenyér melegét. Bill a pötyögőre helyezte mindig serény ujját, mint aki váratlan munkára számít.
− Only hétfőn, szerdán és pénteken – Lőrinc válasza szigorú volt, és szakmailag kifogástalan. – Kedden, csütörtökön és szombaton hideg kenyeret eszik, és ilyenkor the Hungarian people van a takaró alatt! – Bon azt hitte, nem érti jól a mondatot, Bill keze, mint ötágú két villa, a levegőben maradt. A Miss kelepcét sejtett, de Lőrinc odakínálta neki a kosárkát: Please, Miss! – de a Miss nem bátorkodott elő hátradugott két kezével.
Lőrinc ekkor baljával kiemelte a legfelső (a legforróbb) kenyeret, jobbjával méretes tatáradagot tűzött villahegyre, elterítette a kenyér teljes felületén, majd még meg is tetézte a rakományt. A kenyérillat fölött a fűszeres marhahús aromája terjengett, négyszer két szem kezdett csillogni a sarokasztalnál. Vagyis csak háromszor kettő: a Miss összevonta a szemöldökét. De Lőrinc odanyújtotta a kenyeret, és szólt ismét: - Please, Miss! – és a kenyeret a tányérjára helyezte, mint kedveskedő ajándékot.
A nagy tál elfoglalta az asztal közepét, Lőrinc a villákat kézbe adta, önkiszolgáló felnőtteknek minősítette az asztal körül ülőket. Ő járt elöl jó példával, s elkészülvén bele is harapott kenyerébe, a pirítós ropogni kezdett a foga alatt. A Miss megvetően jártatta szemét az asztaltársakon, legfőképpen Billen, az ügy elárulóján, a megtatározott kenyér elrágcsálóján.
− És mit szólnak ehhez a tatárok? – a kérdésben sanda szándék bújt meg, a diszkrimináció lopakodó óriáskígyója. Lőrinc szinte mellékesen válaszolt: – Ők Tatáriában úgy hívják: „Ontáriói ínyencfalat”, és nyelt egyet. Viola ámuldozott Lőrinc naprakész felkészültségén az összehasonlító tatarológiai stúdiumokban, de azért fürkészve nézett az evőtárs szemébe. Lőrinc meghintette tenyérnyi tatárját némi Wochestershire sauce-szal, leöblítette két korty „barna szalonnal” majd újra a füleskosár felé nyúlt. Viola mustárt kért, Bill lenyalogatta összetatározott ujját, Bon óvatosan olajbogyó iránt érdeklődött, mondták, az nem illik a tatár bifsztekhez.
− A magyar violent nép – állapította meg a kutatócsoport vezetője, és szemét szuronyhegyesen jártatta körül az asztaltársakon -, de erőszakosságát elegant-ba csomagolja. – Bill kézbe kapta masináját, bár ki tudja, hogy fogalmazta pötyögésbe a körmönfont mondatot. A másik kettő hallgatott és harapott. A tenyerekben kenyerek párállottak, Lőrinc a tekintetével intett újabb sörök érdekében. − És amit elhatároz – nyomatékul villájával kocogott a tányér szélén az ítéletosztó Miss −, azt akkor is megvalósítja, ha… – nem tudta folytatni, mert morzsa akadt a nyeldeklőjébe. Lőrinc gyengéden hátba tenyerelte, miközben tájékoztatta: − Ez a baráti segítségnyújtás, és az életmentés egyezményes jele.
− A tatároknál? – kérdezte Bon, miután visszaköhögte magát az alvilágból.
− Minden barátkozó népnél, a többiek mosolyogva hagyják megfulladni a morzsafaló szenvedőt. – Ezen elgondolkozhatsz, Miss! – de ezt már csak Violának dünnyögte a fülébe Lőrinc.
− Önfeláldozó, de meggondolatlan nép – ki tudja, elismerés vagy korholás rejtőzött a mondatban. Bon jóízűen harapott, és szigorúan bírált. Aztán kortyolt és újra harapott. A kosárka utolsó kenyeréért ketten nyúltak, a másik kéz a mozdulat közben kínálásra váltott.
− Ez is a tatárkenyér konzekvenciája? – tudakolta a kenőmester.
− What there happened, csakis egy Hungarian asztalnál lehetség… − amerikai fejcsóválás kísérte az indokolást. Bon forgatta kezében a hűlésnek indult tatározott kenyeret. – Elviszem, és analizáltatom a laboratóriumban, Pasadenában – és műpapír zacskóba csúsztatta a túlélésre ítélt kenyeret. Lőrinc helyeselt: − Legalább egyszer ők is esznek valami… Hungarian… European… delicat… Nem mindig csak az a… honey chicken! – Bon keze megállt a retikülben, Lőrinctől rémült kérlelésre számított.
− Írjak még valamit? – kérdezte óvatosan Bill. Bon meghökkent, elemelte tekintetét az asztaltól. Aztán legyintett: - Mára elég, sok és értékes tapasztalat volt. – Lőrincre és Violára nézett: − Violette and Laure are two… − legyintett, most ő somolygott, minősíteni kellett volna, akik délután alanyok voltak, aztán ellenlábasok lettek, most meg… Szóval: az asztaltársakat. Azt már mégsem. Inkább Billhez fordult: − Holnap majd folytatjuk, más alanyokkal, bár so excellents… – intett, hogy olyan úgyse lesz.
− Igen, ide jövünk holnap is, kísérőnek jó lesz ez a… tatár… − az üres tányérra és az üres kosárra mutogatott.
− Csak akkor, ugye, akkor lesz Whisky? – és Bill mind a harminckét fogát elővillantotta.
Lukáts János író, műfordító. Az ELTE BTK-n magyar-könyvtár szakon szerzett diplomát. Tanított a berlini Humboldt Egyetemen. Ír prózát, drámát, tanulmányt. Eddig hét kötete jelent meg. Írásait lapunk mellett közölte a Polisz, a Lyukasóra, a Napút, a Búvópatak és az Agria folyóirat.