Kecsmár Szilvia
Levelek Párizsból – Negyedik levél
Chère Isabelle,
Már napok óta franciául álmodom, a földalatti labirintusából táblák nélkül is kitalálok, az amerikai turistáknak sem angolul felelek, s csak később, sokkal később eszmélek rá… Ismét bennszülöttnek néztek. Hol van jó kávézó? Merre kell menni a Musée de l’Orangerie-hez? Melyik metróra szálljanak a Père Lachaise-hez? Csak engem kérdezzenek! Így amikor Rosalie anyja egyik látogatásakor nekem szegezi a kérdést, hogy hozzászoktam-e már Párizshoz, gondolkodás nélkül válaszolok igennel. Az igazság azonban az, hogy nap-nap után rácsodálkozom. Meglep, elbűvöl, nevettet, és néha rettenetesen megrémít. Ezernyi arca van, s alig fedett fel néhányat közülük…
Itt mindenki olvas. Olvasnak a metrón, az utcán, a parkokban. Amikor nem esik az eső, a közkertek benépesednek, s az emberek a nap felé fordított zöld fémszékeken élvezik a meleget és a magukkal cipelt könyvek történeteit. Nem számít, hogy csak 10-12 fok van. Kabátban, sállal felvértezve ücsörögnek a kávézók nyitott teraszán is, hosszasan szürcsölgetik a feketét, és teljesen elmerülnek a napi sajtótermékekben. A Gibert Joseph egy egyszerű, szokványos könyvesbolt. Elsőre. Aztán amikor már a harmadik, sőt a negyedik szinten járok, meg sem lepődöm, hogy az ötödik is könyvekkel van tele. A szépirodalom két emeleten, többféle rendező elv szerint elkülönítve kínálja magát. Ha a francia kortárs irodalom vagy a korszakonként rendszerezett klasszikus irodalom mellé egy kis külföldi csemegére vágyna az olvasó, csak megkeresi a számára szimpatikus nemzet polcait, s már válogathat is. Mi a Littérature d’Europe Centrale felirat alatt bújunk meg, ennek ellenére Kosztolányi, Karinthy, Márai, Esterházy és Nádas mellett más magyar szerzők nevei is felbukkannak. Végtelen a zsebkönyvek birodalma, lenyűgöző az esszék kínálata, s a századok szerint kereshető történelmi regények mellett elférnek a bűnügyi, fantasztikus és erotikus irodalom remekei is. És a képzőművészeti és történelmi könyvekhez még el sem jutok… Amikor hazaérek, Rosalie apját a kandalló előtt ülve találom piros takaróba burkolózva, tipikus francia sapkában. Olvas. A ropogó tűz persze csak illúzió, ahogy a meleg is, ám a megelevenedő történet izgalma valószínűleg egész vacsoráig feledteti Rosalie spórolási túlkapásait.
Megdöbbent, hogy az újságos standoknál nem a bulvármagazinokba ütközöm először. Nem mintha ilyenek nem léteznének botrányos hőseikkel együtt, csak az arányok sokkal kellemesebbek. Minden szennylapra jut legalább két kulturális vagy közéleti magazin, a kreatív és egyéb hobby újságokról nem is szólva. A kínálat alighanem összefüggésben áll a napi beszédtémákkal. Amikor Rosalie családja vendégségbe érkezik bepillantást engedve a franciák mindennapi életébe, nem is sejtem, hogy az almatorta és a cukkini gratin elkészítésén túl mást is tanulok aznap. A vacsoraasztalnál, egy-egy pohár bor mellett, élénken gesztikulálva vitatkoznak ugyanis a párizsi templomok freskóiról. A legnagyobb vitát a Saint-Sulpice templom váltja ki, pontosabban, hogy Delacroix vagy nem Delacroix a kérdéses freskó elkövetője. Végül az internet segít, a festő győz, én ámulok.
A Saint-Sulpice
Párizsban mindenhol zene szól. Utcazenészek játszanak a Szajna-parton, a köztereken, az utcákon, a múzeumok előtt, sőt még a föld alá is betérnek olykor. Legutóbb egy harmonikás a metró kocsiban vidította reggeli közönségét, mosolyt csalva a legmorcosabb háziasszonyok arcára is, ami nem kis teljesítmény errefelé… A párizsiak tényleg nagyon szerethetik a zenét. A fontosabb metróállomásokra ugyanis pianínókat helyeztek el, amiken bárki kedvére gyakorolhat a várakozás perceiben. Nem is állnak némán a hangszerek. Jönnek gyerekek, felnőttek kottával s anélkül, és a hangszerek az arrafelé forgolódó tömeggel együtt, békésen tűrik a kalapácsolást és koncertélményt egyaránt.
Párizs este átváltozik, és a legszebb ruháját ölti magára, mondja nekem egy helybéli. Igaza van. Este sétálni a Szajna-parton, a kivilágított utcákon, egy pillantást vetni a villódzó Eiffel–toronyra, hallani a tömött éttermekből és bárokból kiszűrődő zajokat, beülni valahová egy pohár borra vagy vacsorára több mint varázslatos. Ám Párizs eleganciája, gazdagsága mellett ott sötétlik a külvárosi gettó is... Sokféle emberrel, sokféle szándékkal találkozom, ezért a legmeghittebb párizsi pillanatokban is igyekszem minimalizálni a turistajelmezt, sőt egyes helyeken egészen nélkülözni azt. Bármennyire fájlalom is néha, nem lóg állandóan fényképezőgép a nyakamban, nem vakarom tanácstalanul a fejem Párizs térképét nézegetve, és még véletlenül sem szólalok meg magyarul a metrón. Mégis, nyugodt szívvel sétálgatok fel-alá a belváros utcáin, megnézek mindent, elmosolyodom, szóba elegyedem, megízlelem, hagyom, hogy átjárjon a párizsi varázslat, megtapasztalva mindazt, amit nekem tartogat, amit magammal vihetek…
Amitiés,
Szilvia
