Kecsmár Szilvia
Levelek Párizsból – Második levél
Chère Isabelle,
Les quatre femmes du docteur March
…és ki doktor March? – kérdezem három lakótársnőmet, miután nevetgélve March doktor négy „feleségének” életéhez hasonlítják átmeneti összeköltözésünk történetét. Csak később eszmélek rá, hogy tulajdonképpen Louisa May Alcott leghíresebb regényére, a Kisasszonyokra utalnak. A hasonlat persze több sebből vérzik. Egyrészt nem létezik docteur March, ennél fogva senki sem követ el poligámiát, másrészt a férjszerzés különféle okokból ugyan, de egyikünknél sincs terítéken. Ebben a pillanatban legalábbis. Habár, egy bizonyos Monsieur Pierre számára többször érkezett már levél... Meglestem a címzést, nem tévedésből postázzák ide a küldeményeket. Ez is egy Rosalie rejtélyei közül.
Lakótársaim egészen különböznek. A fanyar humort azonban mindhárman igen kedvelik, akárcsak a művészetet, ami áthatja mindennapjaikat és az egész házat. Camille alkotó energiái a napi cigaretta adag sodrására összpontosulnak. Még senkit sem láttam nagyobb műgonddal és élvezettel forgatni dohányt a papírba. C’est ma drogue! – ismételgeti szüntelen, s rekedtes nevetése köhögésbe csap át. A harmincas évei közepét taposó tanítónő aktív női jogi harcos, aki az eszméket tettekkel is elegyíti. Vaskos könyveket olvas a női nem hányattatott sorsáról, s bárkivel szemben kiáll gyengébb társaiért. Je suis communiste! – vallja be egyik este, majd hozzáteszi, hogy persze nem a sztálini értelemben. Mindezt szigorúan azután, hogy ráeszmél, a néhai vasfüggöny másik oldaláról jövök. Hosszú, szürke pulóverekkel takarja testét, semmi smink vagy kacér kiegészítő. A nőiesség legcsekélyebb jelét sem fedezni fel rajta, elsőre… Ám keménysége csak burok, amely figyelmességét, kedvességét rejti el olyan mélyre, hogy még ő sem sejti, hogy a feleségszerep iránti vágy egyszer csak csírát bont majd benne. Camille egyébként a mintegy negyven négyzetméternyi pincét jelölte ki otthonnak. A minden kényelmi eszközzel ellátott alagsor egészen kellemes… lehetne, ha némi fény is szűrődne be az apróra méretezett ablakokon keresztül. Ennek ellenére Camille a ház egyetlen lakója, aki nyolc előtt ébred, s amikor a többiek épp megkezdik a következő kétórás alvásblokkot, ő a kapu kulcsát fordítja kattanásig.
Margot fotóművész, és örök kortalan. Ő szintén kézzel sodorja a dohányt, de lényegesen kevesebb szertartásossággal, mint Camille. Sőt, valójában számára a cigaretta sokkal inkább kötelező nyűg, semmint a nap fénypontja. Eleinte fogalmam sem volt arról, mivel foglalkozhat, csak egyedi nyaklánca sejtetett némi művészi hajlamot. Tizenegyig egyszer sem dugta ki az orrát a szobájából, semmi napi beosztás vagy kötelező feladatok. Gyakran éjjel ért haza vagy estig bezárkózott. Aztán a szombat délutáni biciklivásárlás során kiderült, hogy szenvedélyéből, a fotózásból él. Művészeti társulatok, szervezetek számára készít képeket, nem a legfelkapottabb Párizsban, de nincs oka panaszra. Margot eredetileg Bordeaux-ból származik. Vékony, szikár nő, aki alig nyitja ki a száját, ha beszél, félmosollyal jelzi, ha valami tetszik neki, és minden furcsa kérésemre avec plaisir-rel felel, miközben őszintén a szemembe néz. Sőt, egy ideje szeretete jeléül finoman vállon is vereget. A kíváncsiság szüntelenül ott csillog a szemeiben, s szerteágazó érdeklődési körének hála öröm vele a társalgás… a kedvemért enyhén lassított tempóban, de továbbra is szinte csukott szájjal… Margot otthona a földszint egyetlen lakható szobája, mivel a másikat könyvtárnak jelölték ki. És tényleg az! Vagy egy tucatnyi könyv és néhány folyóirat küzd két hűtővel, a ruhaszárítóval és az almás ládával a tenyérnyi helyért. Margot-nak azért ennél jobb sora van. Közel a fürdőhöz, a konyhához és egészséges távolságra a nappalitól…
Rosalie a ház tulajdonosa. Ő az életét emelte művészete középpontjába. Negyvenes éveibe belefáradva teológia és filozófia szakokra jár, humanitárius szervezetekhez köti szövevényes kapcsolat, a Saint-Gervais templom miséin angyali hangjával bűvöli el környezetét, és a lakóiból él. Fogalmam sincs, miként tehetett szert a házra. Dél-Franciaországból költözött Párizsba a kilencvenes évek végén, rövid, viharos házasságot élt meg egy román bevándorlóval, hogy végül a sors kegyéből idesodródott otthontalanokat kínáljon fedéllel. Könnyedén szökell a házban, énekkel és tánccal mulattatva albérlőit. Ha nem tudnám, hogy még a kávét is kerüli, azt hinném, különféle stimuláló szerek hatása alatt áll. Az ő birodalma a nappali és az emelet. A hálószobáját csak kivételes alkalmakkor használja, inkább a nappali kihúzható kanapéját részesíti előnyben. Ennélfogva a helyiség egy könyvekkel, jegyzetekkel és mindenféle limlommal telezsúfolt játszótér. A minap még rothadó almát is felfedeztem az egyik polcon. Nem bántom, lehet, hogy kísérlet. Rosalie-nél nem lehet tudni…
A külön zárható házrészen most velem kell osztoznia, mivel átmenetileg a padlásteret birtoklom. Szobámat csak a nappalin keresztül közelíthetem meg. Tehát a fürdőtől a konyhán át a kijáratig mindenhez érintenem kell Rosalie játszóterét, ami csak akkor gond, ha otthon van, de akkor nagyon. Nyikorgó, fából készült csigalépcső köti össze a nappalit a kis padlásteremmel, vagyis egyszerűen lehetetlenség zajtalanul közlekedni rajta. Nem is megy. Habár Rosalie szerint très discrète vagyok, tudom, hogy hazudik... Egyébként mindegy is. Képzeletemben és a teleírt papírlapokon Czóbel Minka Párizsa elevenedik meg, amibe tökéletesen beleillik a padlásszoba a nyikorgó lépcsővel, Rosalie éneke, Margot művészvilága és Camille dohányfüstje.
Így éldegélünk mi négyen, mindenki a maga útján, pillanatokra futva csak össze a ház valamelyik szegletén. Ritmusunk teljesen különböző. Előfordul, hogy napokig nem találkozunk, máskor órákig beszélgetünk a vacsoraasztal fölött. A szombatokat azonban varázslatos hangulat lengi be, élettel, zsibongással telik meg a ház, hogy a sürgölődés, nevetgélés vége négy-öt fogásos ebéd legyen. Füge- vagy mézlikőr, olajbogyó, kenyér, leves, főétel, sajt és desszert kerül a szépen megterített asztalra, s a beszélgetés és jókedv egész délután kitart. A közös főzés és ebéd átmeneti együttélésünk legfőbb bizonyítéka és a hétköznapok során összegyűjtött nyűg azonnali oldószere…
Amitiés,
Szilvia
Kecsmár Szilvia Szolnokon született, Kiskunmajsán nőtt fel. Tanulmányait többek között a Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció szakán, valamint a Sorbonne (Paris IV) mesterszakán végezte területfejlesztési szakemberként. Az elmúlt években mint újságíró, szerkesztő, oktató és projektmenedzser tevékenykedett. Jelenleg az SZTE Irodalomtudományi Doktori Iskola hallgatója.
A szerző korábbi írása a SzegediLapon: Levelek Párizsból– Első levél; A szuvenír; Nyugalmas otthon...