Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kecsmár Szilvia

Levelek Párizsból – Harmadik levél

Chère Isabelle,

J’adore Budapest!

Úgy tűnik, minden párizsi járt már legalább egyszer Budapesten. Vagy tud valakiről, aki volt már ott. Rengeteg magyar név kering a levegőben, hogy ismerem-e ezt vagy azt a személyt, hallottam-e már x-ről, y-ról… Lázasan keresik a kapcsolódási pontokat, ám akármilyen kedvesen adják is elő, szinte lehetetlen azonnal felfogni a csak nyomokban magyar nevekre hasonlító francia szavakat. Nem csak a magyar nevekkel van ez így. Rosalie például egyik éjjel lelkesen invitál, hogy nézzem vele az „eripotőr”-t, ami tulajdonképpen a Harry Potter francia megfelelője. Kész szerencse, hogy a villódzó tévé támpontot ad.

parizs_bnf3.jpg

Bibliotheque nationale de France

Tehát minden párizsi járt már legalább egyszer Budapesten. Esetleg találkozott valakivel, aki onnan érkezett. A könyvtáros hölgy azonnal egy Párizsba szakadt honfitársam történelem kurzusát ajánlja figyelmembe, majd hozzáteszi, hogy az egyik legjobb barátnője történetesen magyar. Egyébként imádja Budapestet, és szerinte minden magyar très joli, és én pláne nagyon kedves vagyok. Ennek bizonyítására beiratkozáskor az összes igénybe vehető jogosultságot rám ruházza, búcsúzáskor földet, eget, csillagokat kíván, és hogy a kutatómunkám sikerrel járjon, s hosszasan néz utánam még akkor is, amikor már egy másik sorban állva várom, hogy rendezhessem a beiratkozás költségét.

kalapalattgipsz.jpg

Lapis András párizsi szobra készül (lásd: Első levél)

Tény, hogy Julie született párizsi. Egy kis színházi társulat titkárnőjeként számos karitatív szervezettel tart fenn szoros kapcsolatot, aminek hála lassan bejárja a fél világot. Margot által ismerem meg egy színházi előadás szünetében. Unottan cigarettát sodor magának, ahogy ez már lenni szokott errefelé. A minap is betévedt egy fiatal fiú a metróba, cannabis füst keringett körülötte, kezében a frissen tekert örömforrás. Nyugodtan pöfékelt az ülések között, majd a legközelebbi metrómegállónál kiszállt, hogy folytassa átlagos, hétköznap délutáni szertartásait… Julie dohányfüstje egészen másfajta. Legális és kellemes illatú, meg is ered tőle a nyelve. J’adore Budapest! Kiált fel, amint tudomást szerez származásomról. Többször volt már a magyar fővárosban, amelynek utcáin járva évszázadok történelme elevenedik meg. Szerinte. Finoman megjegyzem, hogy Párizs is maga a történelem, mire hangosan felnevet, bólint egyet, s meséli tovább Duna–parti élményeit. Végül megkérdezi, hogy tulajdonképpen mit is keresek Párizsban. Udvariasan úgy tesz, mintha ismerné a felsorolt írók neveit, végighallgatja Czóbel Minkáról és a 19. század végi magyar arisztokráciáról szóló eszmefuttatásaimat, belekeveri az oroszokat az irodalomba és a magyar történelembe… majd amikor már Európa gazdasági nehézségeinél tartunk, Margot diszkréten jelez, hogy indulnunk kellene.

p2210058_paris_iv_eglise_saint-gervais_saint-protais_reductwk.jpg

A Saint-Gervais templom

Rosalie angyali hangon énekel a Saint-Gervais templom miséin. Néha vele tartok, s a kottáknak hála egészen úgy érzem, mintha én is énekelnék. A testvérek és a nővérek közül többen Rosalie tanárai az egyetemen, így a misék végeztével mindenkivel váltunk néhány szót. Rosalie sorra bemutat nekik, s én újra és újra elmondom ugyanazt… A kiváltott hatás csaknem mindig egy széles mosoly, egy-egy magyar atya felemlegetése, ittlétem okainak firtatása, végül Budapest dicsérete. Egyik alkalommal egy lengyel testvérrel találkozom, aki a kezemet szorongatva a lengyel-magyar barátság különlegességéről és közös történelmünkről kezd el beszélni. Igazán felemelő érzés, ahogy egymás szavába vágva magyarázzuk a francia testvéreknek, mit is jelent ez a kötelék. A testvér egyébként már többször nekifogott a magyar nyelv elsajátításának, de soha nem ért célt. Mint mondja, túl nehéz, s épp ez az én szerencsém, mert ennek köszönhetem, hogy jól beszélek franciául. Kétkedő pillantásomra elmeséli döbbenetét, hogy a magyarok már három hét lengyelországi tartózkodás után folyékonyan társalognak lengyelül, míg ő egy év alatt sem tanult meg néhány egyszerű magyar kifejezésnél többet… Talán ideje beszereznem egy lengyel nyelvkönyvet, viccelődöm, ő helyesel…

Épp hagynám el a templomot, amikor Rosalie egyik barátnője szalad oda hozzánk. Amikor megtudja, hogy magyar vagyok, örömében olyan szorosan ölel, majd eltöri a bordáimat. Hamar kiderül túláradó érzelemkitörésének oka.  A napokban érkezett Budapestről, a Mátyás templomban volt egy francia-magyar esküvőn, és teljesen lenyűgözte a város, akárcsak a magyar emberek. „Ha nem volnék francia, magyar szeretnék lenni!” – jutnak eszembe Melchior de Polignac szavai, s már-már felemlegetném Czóbel Minka műveinek fordítóját, ahogy ezt az egész, különös időutazást a jelen és a 19. század végének Párizsa között… de miért is zavarnám meg a friss budapesti élmények áradatát? Inkább hallgatok, s mosolyogva zsebelem be az újabb dicséretet. 

Budapestről? Kérdezi mindenki, s csillogó szemmel veszik tudomásul, hogy magyar vagyok. Igazán különlegesnek érezhetem itt magam, s mivel egzotikus tárgyként hordoznak körbe egy-egy társaságban, véletlenül sem bántok meg senkit azzal, hogy elmondom, más városok is léteznek Magyarországon, és valójában nem Budapest az otthonom. Egyetlen embert avatok csak titkomba. Feminista lakótársam, Camille, aki szintén járt már Budapesten, egy egészen különös véletlen folytán Szegeden is eltöltött egy hetet. Jól ismeri a Tisza-part fáit és a kalapos lány két arcát, s hogy titkomat fel ne fedje, szombaton Goulash-sal fizetek.

Amitiés,

Szilvia

 

ksz1.jpg

Kecsmár Szilvia Szolnokon született, Kiskunmajsán nőtt fel. Tanulmányait többek között a Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció szakán, valamint a Sorbonne (Paris IV) mesterszakán végezte területfejlesztési szakemberként. Az elmúlt években mint újságíró, szerkesztő, oktató és projektmenedzser tevékenykedett. Jelenleg az SZTE Irodalomtudományi Doktori Iskola hallgatója.