Kecsmár Szilvia
Levelek Párizsból – Első levél
Chère Isabelle,
megérkeztem! Itt vagyok. Az első álmos, párizsi reggelen utam a Jardin du Luxembourg-ba visz. Az RER-ből kiszállva, ahogy legutóbb, most is csepergő eső fogad. Nem bánom, nem szitkozódom, némán lépek át a mindig nyüzsgő kert vaskapuján. A lugasok alatt élénk sakkparti folyik, a fák között megbújó jógik és zen mesterek a napi feltöltődéssel bíbelődnek, ki csoportosan, ki magában, a teniszpálya megtelt, a futók sem tétlenkednek. A csendes októberi esőben úgy tűnik, csak a turisták menekülnek Paris feliratú, minap vásárolt esernyőik alá. Nekem is van egy ereklye példányom belőle, hadirokkant szegény, miután tavasszal a Lánchídon csaknem kitépte kezemből a szél. Otthon pihen, míg én itt múlatom az időt…
Hagyom, hadd teljen. Mára nem terveztem semmi különöset. Sétálgatok a kertben, figyelem a fák színeváltozásait, a tavat a sirályokkal, majd lépcsőfokról lépcsőfokra egyre távolodom, hogy a környező utcákon lézengjek tovább. A rue Bonaparte-on már előre köszön Lapis András kalapos lánya, épp csak kikukucskál az őt körülvevő tömegből… Tisza-parti séták jutnak eszembe, és a fák a folyó mentén. Ám míg a szegedi lányt gyakori mélabú és csend veszi körül, itt a járókelők tényleg a kalapja alá néznek, a kisgyerekek örömtől sugárzó arccal szaladnak hozzá egy ölelésre, a turisták egymást lökdösve, szép fotók reményében ülnek mellé. Köztéri szobornak rosszabb sora soha ne legyen! Lélegzetvételnyi otthonnal teletöltve sétálok tovább.
„…szakad az eső, mégis szép itten…” – írja Czóbel Minka 1900-ban párizsi naplójába. És csakugyan… Ismét rázendít. Errefelé másképp esik, mint otthon. Nem öt perc alatt zúdul a nyakunkba, hanem szitálva, apránként áztat el, hogy megtévelyedve azt képzeljük épp csak pára, nem is eső ereszkedik alá az égből… A közeli tér fáitól először nem is látni igazán, milyen óriási a Saint-Sulpice templom. Egészen a nyitott szájú oroszlánokig kell menni vagy még túl is rajtuk, kilépve a teret szegélyező lombok takarásából, s nézni fel, fel, még feljebb, és még,… hogy megsejtsük, valahol arrafelé lehet a templom teteje. Persze az is elképzelhető, hogy monumentalitását inkább köveinek méreteiben kellene keresni, mindenesetre engem jólesően borzongat a falak közelségében átélt kémlelés. Czóbel Minka gyakran látogatta a templomot párizsi tartózkodásainak idején: „…kalapot venni, majd St. Suplice-be…”, „…gyönyörű esti ájtatosság, orgona, gyertya és lámpák fénye…”, írja több helyen, esetleg „reggeli Mme Charlotte-nál, majd St. Sulpice…” A napok változatosak, a Saint-Sulpice örök visszatérő elem. Én is többször visszajutok a templomhoz, minekutána annyira elbűvölnek a kanyargós utcák apró üzleteikkel és hangulatos vendéglőikkel, hogy rendre eltévedek, …akarom írni, visszatévedek a templomhoz. Persze nem mindig ugyanúgy. Először a főbejárat felől, majd oldalról, valamivel később csaknem hátulról botlom ismét belé. Végül megzabolázom gondolataimat, s határozott tervet követve indulok meg a Sorbonne főépülete felé.
Az első élményeket nem felejti el az ember, s fokozottan igaz ez az általa meglátogatott városokkal való találkozásaira. Élénken emlékszem angliai partraszállásomra Dovernél, Siracusára, Palermora, Rómára, Bordeaux-ra, Lyonra vagy Brüsszelre, akárcsak Budapestről szőtt álmaimra... Ismerem a szél egy fajtáját, amitől sós ízzel telítődik a szám, és a tenger karnyújtásnyi közelségbe kerül. És tudom, hogy Párizsért könnyekkel fizet az ember. Nincs még egy város, ami titkaiért cserébe mindenünket kérné, hogy új rendben illessze össze addigi életünk mozaikdarabkáit. Első párizsi élményem éppen ezért sem varázslatos, sem örömteli nem volt. Csak amikor a boulevard Saint-Michel és a boulevard Saint-Germain-hoz értem engedett egy kicsit közelebb magához, s szárította fel újra és újra megeredő könnyeimet. Most már értem, miért… Az egymást érő librairie-kben még egy írástudatlan is azonnal könyvet ragad, mert hirtelen támadt tudásszomját késlekedést nem tűrve oltania kell. Persze a keresleti oldal helyhez köthető növekedését jól ismerik az árusok is, ezért turistabarát verzióik néhol a forgalmas úttestig érnek. Mégis, két–három euróért bárki kincseket találhat. Francia nyelven.
|
|
|
A Sorbonne diákjaihoz köthető Quartier Latin zegzugos utcáit naphosszat róhatnám, s minden szegletén találnék valami megörökíteni valót, vagy egy kávézót, ahol a tudományban megfáradt professzorok és diákok folytatják az egyetemeken félbehagyott eszmecseréiket, de most nem egy hosszú hétvégére jöttem látogatóba, így engedem, hogy a látnivalók maguk válasszanak engem. Ezért nem is zsúfolok mindent az első nedves kora délutánba. Az újra feléledő eső elől a Pantheon védőszárnyai alá menekülök, s amikor visszanézek a városra, a Tour Eiffel biccent sikkesen felém. Hamarosan… – suttogom, s leplezetlen mosolyomat a közeledő ázsiai turistacsoportnak adom. Lassan megéhezem, ideje indulnom átmeneti otthonom felé. Talán még egy amandine pistache a rue Gay-Lussac–on? Talán…
Amitiés,
Szilvia
Kecsmár Szilvia Szolnokon született, Kiskunmajsán nőtt fel. Tanulmányait többek között a Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció szakán, valamint a Sorbonne (Paris IV) mesterszakán végezte területfejlesztési szakemberként. Az elmúlt években mint újságíró, szerkesztő, oktató és projektmenedzser tevékenykedett. Jelenleg az SZTE Irodalomtudományi Doktori Iskola hallgatója.
A szerző korábbi írása a SzegediLapon: A szuvenír; Nyugalmas otthon...