Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kapui Ágota

Karriertörténet dióhéjban

Nevenincs egy olyan hely, ahol csak hétköznapok vannak. Na, nem mindenkinek, csak a Jánosoknak, a Béláknak, a Máriáknak és az Erzsébeteknek, és sorolhatnám még azokat a neveket, akik az elszürkülés gépies állapotában élik le életüket hétfőtől hétfőig, aztán a következő hétfőig, és így tovább egészen karácsonyig. A karácsony is egy hétköznap  csak fenyővel, a húsvét ugyanolyan, mint a többi, csak egy kis sonkával, tojással… És jóval több alkohollal, mint a szokványos hétköznapokon. És akkor utána megint reggel lesz és este, és folytatódik a betegállományig, a kemoterápiáig, a szívgörcsig, az infarktusig, májcirózisig, a gutaütésig és a halálig. Na ott lesz vége…

K. János is hasonlóan tengette hétköznapjait. Szürke volt, mint a Jánosok, a Bélák, a Máriák és Erzsébetek, nem volt rajta semmi különleges. Szürke volt az arca, a bőre, a ruhája, a bakancsa, a lapát nyele, az ásó vasa, olyan szürke, mint maguk a hétköznapok, amelybe egy kis színt az esti sör hozott csak, amit egyedül fogyasztott el a szürke kocsma félreeső asztalánál. Na meg még az a hat, amit a közértből hazavitt. Jánosnak nem volt felesége, sem gyermeke, lehet, hogy anyja sem volt, sem apja, egyszer csak ott termett ezen a szürke világon, valahogyan. Nevenincs volt az egyetlen hely a Földön, amelyet ismert, és az árokásás volt az egyetlen lehetőség, hogy hozzájuthasson esti söréhez és ahhoz a csomag mezítlábas cigarettához, amelyből a kiéhezett szervezetét éltető nikotinhoz juthatott.

Történt egyszer, hogy K. János munkába menet nagy szürke tömeget látott a tanácsháza előtt. A tömeg egyetlen hatalmas masszaként igyekezett bekebelezni egy embert, aki védekezett, ahogy tudott, megiramodott, de utolérték és válogatás nélkül ott ütlegelték, ahol tudták. K. János nem ismerte az érzelmi hullámzásokat, kedélyállapota sohasem változott, közönyös volt és szürke, mint maga a világ. Most az egyszer azonban, valami mocorogni kezdett benne, leugrott szovjet gyártmányú kopott biciklijéről, és bevetette magát a tömegbe. Érezte, hogy az agyát elönti valami állatias cselekvésvágy, szájában keserűvé vált a tegnapi sör és a reggeli cigaretta emléke, és elborult elmével együtt mozdult a tömeggel. Ütötte, rúgta, harapta azt az embert, aki a földön kapálódzott, hörgött, és minél jobban kapálódzott és üvöltött, K. János annál veszettebben csapkodta, lökdöste, dögönyözte a szerencsétlent. Egy elátkozott pillanatban előkerült valahonnan egy pisztoly, talán az áldozat zsebéből, igen valószínűleg onnan, mert a faluban senkinek nem volt, nem lehetett fegyvere. A tömeg egyetlen nagy fenyegető állattá olvadt össze, a szürke massza egyként érzett, egyként cselekedett, együtt mozgott, hömpölygött, mint egy barokk festmény túlfűtött csatajelenetében. És akkor váratlanul elsült a pisztoly, dörrenését hallotta az egész falu, a vérszomjas tömeg egy pillanatra megmerevedett, majd atomjaira hullt, kiváltak belőle a szürke emberek, hamuszín arccal, reszkető kézzel, a döbbenet ólomsúlyként nehezedett tagjaikra. Sunnyogva széledt szét a félénkebbje, mások egymást fürkészték gyanakodva, majd közelebb léptek ahhoz a valakihez, aki a kör közepén feküdt mozdulatlanul, fejéből vér csordogált a szürke porba, vékony kis patakocskákban a földbe szivárgott.

K. János akkor eszmélt fel révületéből, mintha a megbabonázott lélek most ébredt volna a valóságra. Meredt szemmel bámulta a földön fekvő embert, majd a kezére nézett, arra a forró valamire, ami égette a tenyerét, és görcsbe rándult ujjai nem tudtak tőle szabadulni. A pisztoly volt az, egy ismeretlen, izzó vasdarab, melynek csövében ott lapul a halál. Nem emlékezett semmire, arra sem, hogy hogyan keveredett bele ebbe az egészbe, hogyan került a kezébe a fegyver, hogyan, mikor sült el, ő húzta-e meg a ravaszt, vagy ő maga is áldozat, mert valaki a kezébe adta a nagy tolakodásban, a káosz perceiben. Hirtelen eldobta, mintha kígyó marta volna meg, sarkon fordult, odarohant az eldőlt fekete biciklihez, felpattant rá, és őrült tempóban hajtotta a falu széle felé, a düledező kerítésű szürke ház irányába, ahol menedéket és megbékélést remélt.

Az éjszaka rettegésben telt, sok cigaretta és még több sör enyhítette félelmeit, sőt, valahonnan a konyhaszekrény mélyéről előkerült egy üvegecske pálinka is, amit jobb napokra tartogatott. Talán karácsonyra, vagy névnapjára, vagy az újesztendő köszöntésére. Minden tagja sajgott, derekában ott recsegett az ágydeszka kérlelhetetlen nyomása, lábaiban az őrült futás és emberfeletti pedálozás tegnapi láza. És a feje, a feje majd széthasadt, úgy érezte, hogy ezer kalapács dolgozik benne megállíthatatlanul, dugattyúk működnek, fűrészek sikítanak, aknák robbannak kíméletlen egymásutánban megrendült agyvelejében. Na és a lelke…, arról inkább ne is beszéljünk… Eddig soha nem tapasztalta meg, mi is az a lélek. Nem vesztett semmit és senkit, nem nyert semmit soha, nem volt senkije, nem látott halált…eddig. A lavórban befagyott a víz, jeges érintése visszatérítette a hétköznapokba, indulni kell, árkot ásni, fagyos földet túrni, élni ugyanúgy ezután is.

Eltelt 10 év, aztán még tíz. János élete semmit sem változott az ominózus eset óta, a hétköznapok a megszokott sorban következtek egymás után, teltek az évek, pörögtek az évszakok, télre tavasz jött, majd nyár és újra ősz. K. János napjai úgy peregtek, mint a homokszemek az ásó nyomán, és ebben az egyformaságban csak a ráncok szaporodtak, a bajok gyülekeztek, a fájdalmak erősödtek a térdekben, deréktájékon. Először a gyomor adta fel a szolgálatot, majd a máj, aztán a szív és utoljára az agy… K. Jánosnak nem volt senkije, sem barátja, sem családtagja, temetésre pénze meg aztán végképp nem. A Hivatal temettette el egy jeltelen sírba a temető határába, saját költségén.

Hatvan év telt el… azóta Nevenincs sokat fejlődött, egyesült a szomszédos Végvárral, és Navenincs-Végvár néven szép kisvárossá nőtte ki magát, ahol színesre festették a házakat, lekövezték az utcákat csupa színes térkővel, sárgával, zölddel, pirossal, így a szürkeségnek nyoma sem maradt többé. A tereket szobrok népesítették be, szentek, királyok, nemzeti hősök, gyerekek nevetgélnek, játszanak a parkokban, szökőkutak vidám csobogása ad enyhet a viruló nyarakban.

Hatvan év távlatából valakinek eszébe jutott, hogy volt egyszer, hol nem volt egy történelemformáló esemény ebben a városban, nagyon-nagyon régen, két-három emberöltővel ezelőtt, talán nagyapáik idejében. Mivel hősökre is szükség van ahhoz, hogy a puszta anarchiából történelmi jelentőségű esemény legyen, elkezdték kutatni, kik is vehettek részt abban az ominózus tömegverekedésben, amelynek áldozata a helyi rendőrkapitány volt (civilben).  Sokan megszólaltak az ügyben, olyanok, akik csak hallomásból ismerték az esetet. Ők maguk ugyan ne voltak ott, mert kapáltak, kaszáltak, árkot ástak, levelet takarítottak, sok volt a munka, nagy volt a család, valamiből meg kellet élni. Ááá, ők nem értek rá efféle dolgokra, a törvénytisztelő, engedelmes szürkék életét élték. (De arra emlékeztek, hogy a rendőrkapitány komisz ember volt, sokat sanyargatta a népet…) Talán a szomszéd…,talán Béla bácsi a Hosszú utcából, vagy Erzsi néni, aki a konyhán dolgozott… Ők tudhatnak valamit. Aztán egyszer, valakinek megeredt a nyelve, hirtelen derengeni kezdett egy név a múltból, egy szürke, sovány ember a falu széléről, abból a kis düledező házból, amit azóta lebontottak. Igen, árkot ásott és fekete nyikorgó biciklivel járt dolgozni, ja és a kocsmában is sokszor látták, sört ivott és mezítlábas cigarettát szívott, neccszatyorban zörögtek a sörösüvegek hazafelé. De nem beszélt soha senkivel, az egy jóreggelten-jóestéten kívül mást nem is hallottak a szájából soha. A nevére sem emlékszik pontosan, talán valami K., de annyi ilyen nevű ember élt akkortájt a faluban. Józsi? János? Igen, ez az, János, K. János! Ő volt a nap hőse, de akkor ez nem tűnt fel senkinek!

Röviddel ezután K. Jánost exhumálták. Nem volt könnyű a nyomára akadni a temetőszéli sok jeltelen sír között, amit azóta benőtt a gaz. De bevetettek minden modern technikát, a legfejlettebb eszközökkel azonosították kilétét, és márványkoporsóba zárva új díszsírhelyet is kapott a temető központi részén, ahol csak a halhatatlanok nyugodhatnak. Újratemetése nagy közösségi esemény volt Nevenincs-Végváron. Komor és ünnepélyes esemény, bátorságát, hősiességét méltató szónokokkal, messziről jött, tiszteletre méltó vendégekkel, szívhez szóló szavalatokkal, sok-sok virággal, koszorúval.

Nemrég értesültünk arról, hogy K. János posztumusz díszpolgári címet kapott a város vezetésétől, és pályázatot írtak ki egy egészalakos bronzszobor megalkotására, amely hősi pózban ábrázolja a legbátrabb, legelszántabb nevenincs-végvári polgárt. 

 

kapuiagota.jpgKapui Ágota sepsiszentgyörgyi pedagóguscsalád sarja, Erdélyben kezdett irodalommal foglalkozni, ám miután családjával áttelepült Magyarországra, abbahagyta az írást. 2015-ben A másik oldal címen jelent meg új verseskötete a Hungarovox gondozásában.

A szerző írásai korábban a SzegediLapon: KiskesergőkKét vers;  Kimondhatatlan, Voltak