Életének 81. évében elhunyt Dr. Dobcsányi Ferencné, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola 1. számú Gyakorló Általános Iskolájának (ma SZTE JGYPK Gyakorló Általános Iskolája) szakvezető tanára, aki nemzedékekkel szerettette meg az irodalmat, az olvasást. A nagyszerű pedagógusra Marton Árpád szavaival emlékezünk…
Marton Árpád
Az első szerkesztőm
Megint egy név, amely odaátról integet immár.
Onnét, az öröklét meleg biztonságából.
Végigfutok a gyászhíreken, és tanár neve ötlik a szemembe. Tanár neve egy középiskolából, ahol két szép esztendőt töltöttem.
Kiszámolom: nem az a korosztály, aki taníthatott még. És eszembe ötlik: az a nemzedék sem él örökké a földön. Nem halogathatom soká, hogy fölhívjam Terike Nénit. Itt a mobilszáma is, nemrég adta meg Sinkó Éva néni, egy reménybeli osztálytalálkozó ürügyén.
Elképzelem, hogy egy nap az ő gyászhírét olvasom itt. Azon a napon késő lesz már. Föl kell hívnom őt mielőbb.
S akkor a lap aljára fut a tekintet. És – dermesztő pillanat - a lap alján ott áll: dr. Dobcsányi Ferencné elhunyt.
Ott, legalul. Szerényen, a sarokban, ahogyan az az ő lényéhez illő. Mert sohasem ismertem nálánál puritánabb embert. Ha a régi „1-es Gyakorló” tantestületét – amint a mannheimi zenekart generálisokból álló hadseregnek nevezték Mozart idejében – professzorok gárdájának nevezhetnénk, Terike – vagy ahogy Ő szerette: Terka – Néni az egyik főstratéga volt a Boldogasszony sugárúti, tanárképzéssel is bajlódó neobarokk intézmény első emeletén.
A lépcső melletti szertárat kékes cigarettafüst töltötte be, valahányszor versfelmondásra elébe sorakoztunk, nagyszünetben. Mert az óra tanításra való. Terike Néni jellegzetes, féloldalas testhelyzetben támaszkodott a kopott íróasztalra, és míg tekintete valahová a fejünk felett kibontakozó szellemi régiókba merengett, kíméletlenül lecsapott a legkisebb, hangzónyi botlásra.
Az első bölcsész volt, akit közelről láthattunk.
Kétszínű-barna, feneketlen műbőrtáskája megválhatatlan útitársaként járt mellette, a szatyorból füzethegyek kandikáltak, Petőfit egy sorba helyezte Goethével, és szeretetteljesen követelte meg nyelv és gondolat kérlelhetetlenül pontos ismeretét. „Fél kezecskéjét tegye szabaddá, és lássunk hozzá” – énekelte, miután végzett a naplóírással. „Az óra a tanáré, a szünet a diáké” – hangzott a szentencia, ha egy magyarázatot kettészakított harsány sikolyával a csengő. Tiszteltük, pedig sohasem vágta hozzánk a papucsát, hiába ígérte annyiszor, megakasztva jóízű magánbeszélgetéseinket. És – igen – voltak rigolyái: „nem tényleg, hanem valóban – igazán – csakugyan!” Vagy: „nem pont, hanem éppen!” Illetve „nem rögtön, hanem azonnal!” – Ha a rigolyák anekdotákká érnek az ifjonti sereglet emlékeiben, igazi pedagógusnak jele az. Voltak vitáink – melyik tollforgatónak ne lenne éber lektoraival? -, de valahányszor írásba fogok, mindmáig Terike Néni vezeti a kezem, és mindig az ő dallamos hangja dorgálja, ha bosszankodva olvasom és hallom, a nyelv napszámosait: újságíróinkat, televíziós kollégákat, amikor összekevernek vonatkozó névmást, határozott és határozatlan mutatószót, miegyebet. Ma is fennakadok rajta, valahányszor nehézséget okoz egy-egy többszörösen alárendelt összetett mondat értelmezése bemondóknak, hírolvasóknak – hiányzik hozzá az ő módszertana, elemző tudománya. Sok harcot vívott meg az oldalamon csőlátású magyartanárok és szabálykövető szerkesztők ellenében. Örök szöveggyomlálóm, első szerkesztőm ő. A nagy D és a kis k betűt mindmostanáig úgy kanyarítom, ahogyan tőle lestem el a magyar 1-es terem zöld tábláján. A köszöntőrigmust, amelyet gyermekként tanult el egy kilencvenéves juhásztól, tucatnyi példányban testáltam tovább.
Lassan-lassan, óvakodva árulta csak el: énekszakot is végzett. Számunkra, zenetagozatos szemmel ez többletpont is lehetett volna, ám neki nem volt szüksége kedvezményekre. Anyáknak kijáró ragaszkodással szerettünk őt kedves vesszőparipáival egyetemben, és ha végighasított a városon sápadtokker kis Fiatjával, boldogan integettünk vissza.
Csak egy könyvemet vittem el Neki. És – megnyugtató – ott volt egy-két találkozónkon, osztályvacsorán.
Utoljára Feri bácsi temetésén láttam. A soros találkozás immár odaátra marad. Addig a kedves, melegen-szürkéskék tekintet biztatása és oltalma, no és az óravégi rítus – fessen bár mégoly bizarrul is. Ő: „Tartsanak meg jó emlékezetükben.” Mire a tanulóifjúság (nyomatékkal, kedvesen karikírozva): „Megtarcsuk!!!”
Ígérjük. És könnyes köszönettel intünk – utána.