Hajdú Róbert
A vérfürdő
Egy férfi – csurom véresen – besétál a rendőrségre.
– Egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni!
– Ó, igen? Kit öltek meg?
– A nejemet, valamint a házunkban tartózkodó bébiszittert.
– Mikor történt mindez?
– Ahogy hazajöttem a munkából.
– A szeme láttára? Nem lehetett barátságos jelenet.
– Persze, hogy a szemem láttára, hiszen...
– A gyilkos meg nem röstellte magát összekenni? A piszok! Egészen elszemtelenedtek, igaz-e?
– De én...
– Szót se többet. Biztos megviselte az eset. Hozatok egy kávét magának.
– Hallgasson már végig az istenért! Én tettem.
– Mit?
A férfi végigmutat magán:
– Ezt!
– Miért? Minek kente össze magát? Tettetni akarta, hogy maga is halott? Rafkós.
– Nem az összevérezést tettem én, hanem a gyilkosságot!
– Persze. És valaki meg utána összevérezte magát, hogy hitelesebb legyen.
– Tessék?
– Elmondom én magának, mi történt! Hazament, látta, hogy valaki kicsinálta az otthoniakat, maga meg szépen összekente magát, hogy azt higgyük, maga volt.
– Mi okom lenne rá?
– Ingyenélő. Ne is akarjon a börtönben szállást magának! Nem hisszük ám el mindenkiről, aki idejön, csak úgy, az utcáról, és azt állítja, gyilkolt, nem hiszünk ám mindenkinek, hogy aztán meg szépen leélje itt az életét. Se számla, se cseszegetés. Reggeli, ebéd meg vacsora. Tudja kivel szórakozzon!
– Félreértett.
– Csakugyan?
– Én öltem meg a feleségemet és a bébiszittert is, a vérük pedig rám fröccsent.
– Hozzájuk hajolt, mikor bugyogott belőlük a vér, vagy odadörzsölte magát a hullákhoz? Találjon ki jobbat!
– Nem! Miközben a kést… beléjük döftem, rám spriccelt a vér! Érti?
– Direkt eléjük állt? A legtöbben ügyelnek a körülményekre és inkább messziről intézik el.
– Hirtelen felindulásból tettem!
– Hirtelen felindult az emeleten, gondolta megfürdik, de inkább lyukakat vágott az asszonyon, meg a bébicsőszön. Eredjen már! Mit akart maga? A nejének olyan tusolós teste van? Vagy aszonta neki: Drágám! Mondtam már hogy a virágszálam vagy? A zuhanyrózsám?
– Maga nem normális.
– Lehet, de akkor sem hiszek magának.
– Nézze! Hazamentem a munkából, miután megtudtam, hogy a nejem az egyik ismerősünkel kavar. A konyhakéssel megöltem, majd, hogy ne legyen szemtanú, a bébiszittert is. Rám spriccelt a vérük. Aztán lehiggadtam, és inkább jöttem, hogy feladjam magam. Érti már?
– De mért nem zuhanyozott le? Az a gyanúm, öregem, hogy ez színjáték.
– Egyből iderohantam, nem gondolkodtam zuhanyozáson...
– Bezzeg mikor gyilkolászott, akkor aztán épp csak a szappan hiányzott, nem igaz?
– Mire akar kilyukadni?
– Hogy maga, barátocskám, vérfürdőt vett.
– Ez egy marhaság. De mindegy. Gyilkoltam és kész! Vállalom a felelősséget.
– Jót tesz a bőrnek.
– Tessék?
– A vér. Tudja, Báthory Erzsébet is azt csinálta. Főleg a fiatal lányokkal. Mármint a vérükkel. A bébiszitter hány éves volt?
– Hu... huszonkettő.
– Mmmm. Remek évjárat. Nincsen ebben semmi. Én is szoktam ilyet.
– Mit?
– Hát vérfürdőt venni. Egészséges. Nyugtat. A modern szaunák különleges és egyre inkább terjedő új szolgáltatása. De maga aztán rossz fiú, pocsékolós. Mindjárt kettővel... Bár, lehet hogy az asszony már kicsit avas volt, nem?
– Maga elmebeteg?
– Még magánál is jobban? Melyikőnk az igazán beteg?
– Hát...
– Snitt! Jó helyre jött. Rájöttem én, hogy utánpótlás kell magának. Itt működik az ország legnagyobb présháza. A legnemesebb alapanyag, a legpáratlanabb szakértelem és a legtisztább lábú csólyospálosi öreg nénik, akik a taposás fortélyát a legkiválóbban ismerik. Ez a jelmondatunk.
– Ezt nem mondja komolyan!
– A legjobbak és a legolcsóbbak is mi vagyunk. No? Elvitelre? Hány litert?
– Hozott palackkal olcsóbb?
– Spórolva fiatalodni? Ej, ej... No, legyen 10%, nem bánom. Erre jöjjön, kérem.
– Hány flakonnal kell egy kádba?
– Megbeszéljük.
