Dinók Zoltán
Mózes, a munkanélküli
Felhős reggel volt. A varjak esztelenül károgtak az égen fel-alá körözve. Őszi nap, csütörtök. Mózes, a munkanélküli későn ébredt. Az ágyban megdörzsölte szemeit, nagyot ásított, majd nagy erőfeszítéssel felkelt. Ráfért a konyhájára egy kis takarítás. Még meg sem mosakodott s fogta a seprűt és minden morzsát, pelyhet felsepert egy negyed óra alatt, hogy most már úgy nézett ki a konyha, mint egy átlagos családban.
Majd fogat mosott, meg is borotválkozott, bár azt mindig felesleges időtöltésnek tartotta s karikás szemei visszakacsintottak a tükörből őrá. Milyen meggyötört volt. Reggelije igen szerény volt. Zsíros kenyér paprikával és paradicsommal. Ehetett volna májas kenyeret is, de a májkrém már romlottan hevert a hűtőszekrényében napok óta. Nem lakott aztán úgy jól, mint egy kiadós lakodalmi esten. A gyomra még korgott az éhségtől. De hozzá szokott már az utóbbi időben ehhez. Szegény feje sokat nélkülözött. Mikor evett ő már somlói galuskát vagy akár borjúpörköltet, csirkepaprikást. Emlékszik arra, hogy mikor kisgyerek volt, anyja mindig vett neki egy szelet lúdlábat. Már sajnos nem él, a temetőbe mindig visz hozzá egy szép csokor rózsát.
Evés után orosz forradalmárok életét olvasta. Szerette a jobb világról álmodozókat. Nemcsak oroszokat, németeket és franciákat is. Marx, Rousseau nagy példaképek lettek kiskölyök kora óta neki. A munkásmozgalmak, mint május elsején történtek mindig érdekelték. Mintha egy forradalmár veszett volna el ő benne is.
Mikor letette a könyvet, egy tíz percre bekapcsolta a tévét, de csak ennyi időre, mert számára rémunalmas műsorokat vetítettek. Mindig dühösen kapcsolta ki a tévét, aztán naplójába feljegyezte a nap fontosabb történéseit. Ám a naplója nem az eseményektől volt tele, hanem inkább az érzelmeivel és gondolataival. Régóta vezette ezt, a legszemélyesebb érzéseit írta meg benne. Nem látta rajta kívül senki. Úgy őrizte mint egy féltett kincset. Majd kora este szokásos sétájára indult.
Nem telt el úgy séta hogy a szomszéd Irénkének ne köszönt volna mosolygósan, miközben az a kutyáját sétálgatta. Beszélni keveset beszéltek egymással. Irénke csaknem hetven éves kora ellenére jól tartotta magát. Nem értette Mózes miért olyan szófukar ember. Mert igazából hangulatembernek ismerte meg őt.
Volt olyan alkalom hogy egyszer az ő otthonában órákat elpolitizáltak, máskor meg Mózes olyan részeg volt, hogy Irénke segítette fel a lakásába. Olyan szomszédok voltak, akikre mások irigyek lehettek volna.
Mózes a séta alkalmával belépett a boltba is. Vett egy csomag nápolyit, egy doboz narancslevet s hazatért.
Otthon még sok volt a mosnivalója. De ilyenkor már nem szeretett mosni, mégis mindig idáig szokta halogatni–húzni. Ám nekilátott. Késő este pedig komolyzenét hallgatott. Tv, rádió kikapcsolva, csak a zenének adta át magát. Majd este imádkozott egy keveset s jó és szép gondolatokba merülve elszundított.
Másnap reggel a postás hozta a fűtésszámlákat. Nem hitt a szemének, amikor az árra tekintett. Nem is volt ennyi „vagyona”. Majd kölcsönkér – gondolta. De kitől? – Azt maga sem tudta. Néha legszívesebben felvágta volna az ereit. Az élet azonban ajándék – az apja erre nevelte. Meg arra hogy küzdeni kell. Nincs mese. A munkanélküli segélye fogytán van. Munkát kellett keresnie. De nem akart dolgozni, csak segélyen élni, hiszen negyven éves elmúlt s húsz évet végigrobotolt egy gyárban. Segédmunkásként. Pedig nem buta alak ő, csak hamar meghalt az apja. És így anyjával kellett hogy kenyeret keressenek. Tizenhat éves korától húszig ládákat pakolt. Utána következett a műszerészgyár. Igazából nagyon unta ezt a munkát, csak egyetlen egy barátot szerzett, Aladárt, de kettejükre a többiek csak megvetéssel néztek. Aladár ma már régen nős ember, sőt gyereke van, ritkán szokta meglátogatni Mózest. Pedig Mózes szeretné, ha valaki többet törődne vele. Olyan törékeny ember, lelki sebeket visel magán és igazából csak a szomszéd Irénkének tudja nagy ritkán kiönteni a szívét, de az édes kevés, és nem is a megfelelő megoldás. Egyszer így ez a munkanélküli, magára hagyott ember gondolt egyet s elment Aladár lakására. Előtte szépen hajat mosott, kiöltözött s mikor Aladár meglátta az ajtóban, meglepetten nézett:
– Te vagy az, Mózes?
– Igen, én.
– Hogy megváltoztál! Ezer éve nem láttalak!
– Gyere beljebb!
Mózes bement a nagyszobába s barátja felesége süteménnyel kínálta, meg egy pohár teával.
– És mi van veled?
– Egyhangúan telnek a napjaim.
– Te még dolgozol?
– Most éppen szabadságon vagyok, de igen.
– Sokat emlegetnek bent téged.
– Komolyan?
– Igen – nevette el magát Aladár.
– Akkor talán már nem lennék ott olyan kis vörös kakas!
Aladár erre komoly arcot vágott.
– Hát persze, hogy nem!
– Mi ketten voltunk a gyár kitaszítottjai!
Aladár nevetett.
– Inkább csak te!
– Na jól van, mi mégis barátok voltunk!
Aladár az órájára pillantott, s szólt a feleségének:
– Drágám, nemsokára indulnunk kell!
– Hová mentek? – kérdezte Mózes
– Színházba! Ne haragudj, de majd folytatjuk a beszélgetést holnap vagy holnapután.
Mózes megilletődött. Egyszer jön el a barátjához, s az akkor sem ér rá.
– Rendben, holnap majd visszajövök!
– Oké!
A házaspár öltözködni kezdett, Mózes pedig lelépett csendben, s valami keserűség öntötte el a szívét. Meggondolta azt is, hogy holnap eljöjjön-e?
Rágyújtott. Végigballagott hallgatagon a fákkal övezett macskaköves úton.
Dinók Zoltán 1981-ben született Kecskeméten. Volt hírlapárus és könyvkereskedő. Leginkább novellákat ír, de versekkel is próbálkozik. Ezeket a Partium, a Kapu, a Napsziget, a Várad, a Kláris, Látó, a Palócföld, a Népújság, a Napút, a Szabadság, a Muratáj, az Újnautilus, az Ezredvég, a Nappali Menedékhely és a Stádium közölte.
A szerző írása korábban a SzegediLapon: A zongoradarab