Dinók Zoltán
A randevú
Korpási Zoltán a presszóban, miután megitta a kávéját, elővette a füzetét és a tollát. Szomorú történetbe kezdett bele, melynek az volt a lényege, hogy huszonöt éves és még nem találta meg az igazit. Nagy elszántsággal írt, az emberekre oda se figyelve, mikor egyszer csak azt vette észre, kávéja elfogyott.
– Pincér!
– Igen!
– Még egy kávét!
– Máris!
Újra az írásba feledkezik, mikor egyszer csak felkel, s a füzet, a tollal együtt a földre pottyan. Egy fiatal lány észreveszi, segít neki felszedni a füzetet, s elszontyolodik, amikor belepillantva a füzetbe, látja: az írásban „nincs szerelmem”.
Megsajnálta Zoltánt. Ugyanakkor el is mosolyodott, mielőtt távozott, ment a dolgára. Zoli meg észrevette, hogy a lány beleolvasott munkájába.
– Ilyen az élet! – mondta magában. Közben rájött a kisebb dolga, s kiment a WC irányába, amikor egy fekete táskát vett észre.
– Biztos a lányé lehet! – gondolta.
Az éppen jött visszafelé, s látja az ifjú író kezében a táskát.
– Az az enyém!
– Igen? Gondoltam!
– Csak nem akarta ellopni?
– Hova gondol? – lepődött meg Zoli, azzal visszaadta a táskát.
– Köszönöm!
– Nincs mit! Nem hívhatom meg valamire?
– A fiúm benézhet ide.... Nem örülne!
Zoli elszontyolodott.
– Értem – mondta reményt vesztetten.
A lány a vállára vette a táskát, elköszönt. Zoli visszaült írni, de nem ment neki. Fejét fogdosta. Egy krémest kért a pincértől. Meg is kapta pár perc múltán.
Egyszer csak gyönyörű, barna lány jön be a presszóba. Zoli nem hisz a szemének, azt hiszi, káprázik. A szíve hevesebben ver. Úgy érezte megtalálta az igazi szerelmet. Ez az, amit úgy neveznek, hogy „első látásra”. Zoli ezt élte át. Eszi a krémest, mikor a lány leül a pulthoz s kávét kér. Majd Zolira néz és mosolyogni kezd. A srác először nem érti, de rájön, hogy a szájára kenődött a krémes. Rögtön megtörli, még el is pirul. A pincér ezalatt meghozza a lánynak a kávét. Az író nem tudja levenni róla a szemét. A lány is zavarba jön. Miután megette a sütit, odamegy a legény a lányhoz, s úriemberhez illő stílusban megkérdezi:
– Nem akarja, hogy meghívjam valamire?
A lány először csak zavarba jött majd így felelt:
– Mire akar meghívni?
– Akármire, amit csak szeretne!
A lány az avítt stíluson elnevette magát.
– Jó, egy két decis kólát nem utasítok vissza!
Zoli így azt rendelt neki.
– Hogy hívják? – kérdezte a lány.
– Korpási Zoltán.
– É mi a foglalkozása?... Vagy szakmája?
– Író vagyok, vagy leszek... legalábbis!
– Ez igen! Jankovics Renáta vagyok! – nyújtotta a kezét a fiatal lány.
Zoli ismét elpirult. Örült, hogy valaki tud örülni az elszántságának, terveinek.
– És maga mit csinál? – érdeklődött.
– Egyszerű titkárnő vagyok – szerénykedett Renáta.
– Az is szép! – bátorította Zoli.
– Á! Nem olyan nagy szám!
– Már miért ne lenne?
– De én is szeretek olvasni! – tért ki a válasz elől a lány.
– És kiket?
– Adyt, Verlaine-t, Balzacot!
– Nahát! Ezeket én is szeretem!
– Ugyanezeket?
– Balzacot nem annyira, inkább Gorkijt, Stendhalt, Móriczot, vagy Hemingwayt!
A lány zavarában majdnem kiöntötte a kólát.
– Én ezeket nem ismerem. Vagy legalábbis... Csak hallottam róluk.
– Nyugodtan hozza csak ki őket a könyvtárból!
– Jó, oké!
– Nem akartam megsérteni.
– Nem sértett meg, csak nem vagyok egy könyvmoly.
Zoli megértően bólogatott.
– Tudja, az élet nehéz, s mi, írók ezt a témát, magát az életet akarjuk feldolgozni!
– Nem olyan nehéz az! Már az élet.
– Lehet! Mi, írók túl komolyan vesszük az életet, s közben mi magunk vagyunk a nehéz eset!
– Szerintem is.
– De erről nem tehetünk – Zoli a fejét mélabúsan lehorgasztotta. A lány megsajnálta.
– Miért csüggedsz? – vált önkéntelen tegezésre Jankovics Renáta.
– Nem csüggedek. Bár ez nálunk, irodalmároknál nem ritkán fordul elő.
Renátának szimpatikus lett a legény. Megadta a mobilszámát és arra kérte, hogy egy bizonyos időpontban a Jókai utcában találkozzanak.
– Köszönöm!
– Igazán nincs mit!
– Szóval ez egy randevú lesz?
– Igen, úgy is veheted!
– Oké.
Zoli visszament az asztalához, a füzetet, a tollat eltette, elbúcsúzott a lánytól, indult.
– Minden jót! – köszönt.
– Akkor majd találkozunk!
– Persze – Zoli kinyitotta a presszó ajtaját, s az utcáról még integetett Renátának.
Dinók Zoltán 1981-ben született Kecskeméten. Volt hírlapárus és könyvkereskedő. Leginkább novellákat ír, de versekkel is próbálkozik. Ezeket a Partium, a Kapu, a Napsziget, a Várad, a Kláris, Látó, a Palócföld, a Népújság, a Napút, a Szabadság, a Muratáj, az Újnautilus, az Ezredvég, a Nappali Menedékhely és a Stádium közölte.
A szerző írása korábban a SzegediLapon: Mózes, a munkanélküli; A zongoradarab