Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
Botz Domonkos
Szamóca és a spiccdűzni
 
Már lassan félórája ült a szerelvényen és nem látott mást, csak az állomás épületének valamikor sárga, mára már szürkébe fordult falát, melyet olykor mozgásba hozott egy-egy előtte elhaladó nyomorult. Mert egészen biztos, hogy hozzá hasonlóan ők is azok voltak, csak szerencsétlen kis földönfutók. Máskor, hogy elüsse az időt, megpróbálta kitalálni, hogy ki, ki lehet, mivel foglalkozhat, de most szerette volna kiüríteni a tudatát, és nem gondolni semmire. Felejteni akart, kiradírozni mindent az emlékezetéből, de tudta, nem lehet az éveket kitörölni egyik napról a másikra csak úgy, nyomtalanul. Írni kellene, visszatérni a munkához, és csak írni és írni, de nem ment. Ez sem ment és más sem. Alkalmatlan volt mindenre, egy csődtömegnek, egy használhatatlan, kiégett kupacnak érezte magát. 
A kupéban rajta kívül csak két munkásember üldögélt. Az egyik, egy idősebb szaki még az ötvenes évekből megörökölt kék svájcisapkáját a füléig húzta – ami komikus külsőt kölcsönzött neki –, és az ölében elhelyezett táskáját tálcaként használva megterített rajta. A kupét pillanatokon belül átjárta a háztáji veteményesből származó zöldpaprika és a fokhagymás házikolbász erős illata. Összefutott a nyál a szájában, hirtelen újra támadott az éhség. Eszébe jutottak a régi nagy zabálások, amikor parányi albérleti szobájában – asztal hiányában – az ágyon hason fekve Szamócával egy tányérból eszegettek. Szigorúan egy tányérból. Mert csak úgy esett jól az étel. A szoba még megvan, de Szamóca már elment, végleg kilépett az életéből. A „kotorék”, ahogy az albérleti szobájukat hívták, azóta átalakult, mostanra csak egy sivár, rideg betonkockává fokozódott le. Igaz, máskor sem volt sokkal jobb a helyzet, hiszen Szamóca csak ritkán, jó esetben heti két alkalommal tudott elszabadulni pár órára arról a helyről, ami az otthont, a családi fészket jelentette számára, és amiben talán mindene megvolt, csak épp a szeretet hiányzott belőle. Ez a pár óra volt az élet, maga a világ. Ezért élt, erre várt nap-nap után és most hirtelen ennek is vége szakadt. Pedig nem tett semmit, csak megfogalmazta és kimondta, amit nem volt szabad. Kimondta azt, ami olykor bántotta, ami néha fájt, de Szamóca ezt egyenesen „személye elleni támadásnak” vette, és gyakorta felemlegette, hogy „bánt, hogy egyedüli emberként rossznak tartasz”. Rossznak – így mondogatta, és a végén maga is elhitte, hogy rossz. Holott az a nyomorult csak jelezni akarta, ha valami fájt. Hiába, a bajokat nem lehetett felemlegetni, nem lehetett megosztani, kezelni, mert Szamóca érzékenysége csak önmagára terjedt ki, a másik nyomorulté már a legkevésbé sem érdekelte. Csak a jót fogadta be a füle, azt, amikor hízelegtek neki. A valósággal, képtelen volt szembesülni. Egy maga teremtette mesevilágban élt, ahonnan nem lehetett kimozdítani, és mert a való világot nem merte felvállalni, inkább végleg a szakadékba lökte a két ember kapcsolatát.
Hirtelen rossz érzések lettek úrrá rajta, amint kéretlenül fel-feltolult a múlt. Képtelen volt szabadulni tőle. És bár már nem kereste, mégis mindenütt és mindenben Szamócát látta. A liszttől örökké maszatos arcocskáját, ahogy a pékség nyitott ajtajából utoljára kiköszönt neki valahogy úgy, mintha csak egy idegen, afféle járókelő lenne, majd visszatelepedett a kis pékinas mellé. Még csak arra sem méltatta, hogy pár szó erejéig kilépjen hozzá. Persze ezt sem volt szabad szóvá tenni, hiszen valóságos háború lett volna belőle. Mint ahogy lett is. Ez adta meg az utolsó lökést. Szamócának. Aztán csend lett. Világvégi csend.
De nem sokáig, mert közben a szerelvény csikorgó kerekekkel megmozdult és kizökkentette előregörnyedt testtartásából és gondolataiból, melyek elől már valósággal menekült. Lassan megindult mellette az épület, a gyöszös akácfák és velük együtt a mára már megroggyant, kis töltés melletti házak a pedáns kertjeikkel. Lopva a két útitársa felé pillantott. Látta, amint a szarvasagancsnyelű bicska fényes pengéje beleszalad a kolbászba és a mozdulat nyomán a leszelt karikák egyenletesen dőltek egymásra. Elfordította tekintetét, a sav e nélkül is marta már a gyomrát. Napok óta nem evett, de már nem zavarta. Kezdte megszokni. A munkanélküliség velejárójának könyvelte el. Újra kinézett az ablakon, figyelmét lekötötték a tarlón hancúrozó madarak, miközben elcsípett egy-egy mondatfoszlányt.
– Aztán nem fejezted be, hogy sikerült megoldani a problémát – folytatta a korábban megkezdett beszélgetést az öreg szaki, majd egy méretes, ropogós serclit gyömöszölt a szájába.
– Szenvedtem vele. Kerestem a megoldást, aztán rájöttem, hogy mindennek a spiccdűzni az oka. Nem volt féderben.
A hallottak elgondolkodtatták. Hogy a fenében lehet értelmezni ezt az utolsó mondatot? Mi az a „spiccdűzni”, ami nincs féderben? És egyáltalán, mi a rák az a „féder”? Találgatni kezdett és úgy kapaszkodott meg ezekben a szavakban, mint valami utolsó szalmaszálban. Azt tudta, hogy a műszaki szakkifejezések a német nyelvből erednek, csak hogy ő egy hangot sem tudott németül. Ezekben a pillanatokban ez persze nem bírt jelentőséggel, sőt, még jól is jött. Legalább tovább találgathatott.
Szamóca vagy a spiccdűzni? Ez utóbbit választotta menekülésként. Csak ez érdekelte, csak ez kötötte le, foglalkoztatta a gondolatait, miközben a vonat kerekeinek monoton, ütemes zakatolása visszavitte egy még távolibb múltba… Érezte, tudta, ebből már végképp nem szabadulhat. Aztán egy hirtelen elhatározástól vezetve lassan felállt, kis táskáját elhelyezte a feje fölötti polcra és elhagyta a kupét. Rettenetesen nehéznek érezte magát, minden erejére szüksége volt az utolsó méterek megtételéhez.
Kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Érezte, amint jólesően arcába vág a szél. Nagyokat lélegzett. Tudta, már közelednek a folyóhoz, érezte az illatát. Megkapaszkodott az ajtó vaskeretében, aztán a híd traverzeihez érve elrugaszkodott… El az ajtótól, a valóságtól, végleg otthagyva azt a világot, amelyiknek ő már nem kellett.
 
  

botz-domonkos.jpg

Botz Domonkos író, újságíró, a Szilaj Csikó című újság rovatvezetője, külső munkatársa a Külváros című hetilapnak, a Kanadában megjelenő Tárogatónak és az Amerikai Magyar Naplónak. Publicisztikai anyagai, versei, novellái folyóiratokban, magazinokban, antológiákban jelennek meg. 2012-ben látott napvilágot első verseskönyve, Elengedett kézzel címmel, 2013. könyvhetére a Szálkás keresztek című prózakötetével jelentkezett.