Botz Domonkos
Boldog újévet
Akit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltóság-vesztve igazodni.
-B. F.-
– Boldog újévet! – mondta az eladóhoz fordulva és így is gondolta, mert nem szerette az üres szavakat, a minden tartalmat nélkülöző frázisokat. Talán annak a szegény ördögnek tényleg boldog lesz –, legalábbis szerette volna hinni, majd a pultra tette a pénzt és a visszajárót meg sem várva magához vette a csomagját és kilépett az üzletből. Az utca hideg volt, szürke, porlepte jégfoltok csúfították a járdát és mindenhonnan az olcsónak éppen nem mondható ócska, csiricsáré papírtrombiták egyen-harsogását hallotta, pedig még csak délutánra járt az idő. Egy pillanatra még megállt az üzlet ajtaja előtt, összébb húzta a nyaka köré tekert kiszolgált sálat, melynek szálait már kikezdte hosszúra nőtt borostája, és megindult a belváros irányába. Valójában semmi dolga nem volt arrafelé, de még nem akart hazamenni, nem akart begubózva ücsörögni egyedül a lakásban, na, nem mintha nem bírta volna az egyedüllétet, de most végtére is az év utolsó napja van. Kíváncsi volt a városra, hangokat akart hallani, embereket látni maga körül, megérezni, vagy még inkább visszahozni valamit a múltból, a régi szilveszterek hangulatából.
Óvatosan lépegetett a csúszós aszfalton, tudta, veszélyes lenne egy esés, vagy egy törés, ebben a korban már nehezebben forrnak össze az elmeszedett csontok.
Eszébe jutott a hajdani utcabál az Emkénél, a forralt borok fűszeres illata, a lányok, akik akkoriban még nem viseltek a testükön tetoválásokat, testékszerek sem csüngtek ki a szájukból, vagy az orrnyílásaikból, és nem hagyták fedetlenül mezítelen derekukat, koncul vetve a mínuszoknak.
Aztán egy fiúcska jött szemben egy idős hölggyel, aki talán a nagymamája lehetett. Kezeik úgy forrtak össze, mintha soha el sem akarnák engedni egymást. Egy pillanatra önmagát látta abban a kisfiúban. Székesfehérvár jutott az eszébe, a gyermekévek, a vasárnapok, amikor a délelőtti mise után nagyanyjával ugyanígy kézen fogva mentek, és mindig a Dobos, vagy a Zenész cukrászdába vezetett az útjuk. Mintha csak valami jutalomfalatka lett volna az, az Indiáner, vagy Rigó Jancsi a szokásos hétvégi ájtatoskodás után.
Az Oktogont elhagyva az egyik hivalkodó kirakat melletti kapualjban egy torzonborz, sárgába forduló szakállú hajléktalan – kit már rég magára hagyott az Isten –, kuporgott felhúzott lábakkal, egy szatyrokkal körülbástyázott, félig átázott papundekli kupac tetején. Lyukas kesztyűjéből kilógó szutykos ujjaival egy bizonytalan kinézetű műanyag flakont markolászott, abból kortyolgatta még bizonytalanabb eredetű borát minden mindegy alapon, csak ártson. Hirtelenjében maga sem tudta miért, de úgy haladt el mellette, hogy kerülte a tekintetét. Mintha csak ő tehetett volna arról, hogy az a másik nyomorult az utcára került. Megpróbálta elterelni róla a gondolatait.
Egy jólszituált, úgy a húszas évei vége felé járó lányka közeledett szemből. Megakadt rajta a tekintete. Viselete szolid volt, megjelenésében keresve sem találhatott volna semmi kirívót, vagy kivetnivalót, de egyszerűsége dacára valahogy mégis kitűnt a sokadalomból. Mielőtt még egy vonalba értek volna, a kislány hirtelen előkapta az eddig háta mögött rejtegetett kis trombitáját és felé fordulva, enyhén előredőlve, mintha csak meg akarná ijeszteni, belefújt. Pajkos pillantásoktól kísérve figyelte a férfi reakcióit, aki erre zavartan elmosolyodott, majd mindketten tovább haladtak. Furcsállta, hogy egyedül volt a lány, de a miértekre nem keresett választ, úgyis csak találgatásokba bocsátkozhatott volna, majd hirtelen arra gondolt, milyen jó lenne most visszapergetni az idő kerekét. Minden bizonnyal lett volna folytatása ennek a „találkozásnak”, de hiába, elrepült az idő felette, akár az apja is lehetett volna. Aztán nem messze tőle egy petárda robbant a járdán, nem kis riadalmat keltve néhány járókelőben.
Bár sosem szerette a tömeget, mégis furcsállta, hogy szilveszter dacára kevesen vannak az utcán, nem úgy, mint régen, amikor még valóságos tömeg hömpölygött mindenütt. Pedig akkor is hidegek voltak az év utolsó napjai, de ez akkoriban senkit nem tartott vissza. Az aluljáróhoz közeledve aztán meghallotta a zenét, a jól ismert dél-amerikai dallamvilágot, a magyarral rokon ötszólamú dallamvezetést, ami ott hordja magában az inka kultúra és a kései latinajkú bevándorlók zenei örökét. Arrafelé vette az irányt.
A lépcsőn leérve aztán megpillantotta a tollas indiánfejdíszt viselő utcazenészeket, akiket jobbára csak egy-két arra járó és az aluljárót uraló hajléktalanok vettek körül. Egyikük jobb kezében egy doboz sörrel, balkezét a magasba emelve ingatag tánclépéseket mímelt és akkorra már minden bizonnyal semmi sem fájt neki… A metró bejárata mellett néhány paradicsommadárhoz hasonlatos külsejű, vörösre, lilára festett, kakastaréjt formázó hajú punk álldogált fekete egyen-szerelésben, idétlenül, hangosan vihorászva.
Nem érezte jól magát, valahogy furcsa, volt mindaz, amiket látott, mintha csak valami más, idegen világba cseppent volna.
Érezte, amint kezdenek elgémberedni az ujjai, kezét egyre jobban vágta az italt tartó, idegen feliratoktól hemzsegő kis tasak zsinórja, lassítva ezzel is a vérkeringését. Valójában maga sem tudta, miért vette meg azt az üveg pezsgőt, hiszen ezt az italféleséget sosem szerette, ráadásul inni sem szokott egyedül, és most nem is lett volna kivel. Aztán hirtelen elhatározástól vezetve elhagyta az aluljárót és sietősen megindult visszafelé azon az úton, amelyiken ideérkezett. Már nem érdekelte semmi, sem az utca, sem az emberek. A csövest kereste, a hajléktalant ott a papundekli kupac tetején. Mielőtt még odaért volna, egy ezerforintos bankjegyet csúsztatott az ital mellé a tasakba. Amint odaért, lehajolt, letette a kapubejárót uraló kupac mellé, és mert mindig is rettegett a fertőzésektől, gyorsan hátrébb is lépett, nehogy fizikai kapcsolatba kerüljön akár egy kézfogás erejéig is azzal a nyomorulttal.
– Boldog újévet – mondta, és azzal már tovább is lépett, újra csak kerülve annak a másiknak a tekintetét, megfosztva ezzel mindkettejüket valami sebszaggató, nem kívánt kitárulkozástól.
Aztán már nem érdekelte sem az utca, sem az emberek, csak haza, haza szeretett volna érni minél előbb. Mintha csak menekült volna önmaga, vagy ettől a számára idegen világ elől.
