Bene Zoltán
Szeged, havazás, együttérzés
Szegeden is hideg van, egyre csak havazik, szánkón húzzák a gyerekeket az oviba. A járdák keskeny ösvényekké szűkültek, a buszmegállók környékén hóhegyek. Néhol hómátra, hótátra, máshol egyenesen hóhimalája.
Tegnap fölszállni készültem épp a 83-asra, mikor a mellettem ugyanazzal próbálkozó asszony hirtelen eltűnt. Kerestem a tekintetemmel. A buszon nem láttam. Már-már arra gondoltam, a hidegben szublimált, mikor megpillantottam a jármű alatt. Nagy erőkkel kászálódott kifelé szegény, arca nem csak a hidegtől volt piros. Én is meg-megcsúsztam, ahogy vergődtem át az útpadkán keletkezett csinos hóhányáson. Végül megúsztam, nem estem el, szerencsésen hazaértem az újabban bosszantóan Pláza-tónak nevezett Búvár-tó mellé.
Kacsák a Búvár-tó partján, ősszel
A minap kíváncsiak voltunk a faunára. A Búvár-tó életközösségét hüllők és kétéltűek (jelenleg hibernált állapotban), valamint vízimadarak (kacsák, sirályok, gémek, vízityúkok, szárcsák) alkotják. Utóbbiak érdekeltek bennünket: hol lehetnek a szárnyasok? Noha az ilyen fajta madarak általában elköltöznek a szűkös-fagyos tél elől, az utóbbi időben egyre több olyan közösségük akad, akik megszokják az emberek közelségét, s a városi élőhelyeken telelnek ki, ahol a hideg évszakban is táplálékhoz jutnak. A Búvár-tavi kacsák is ilyenek. Azt hallottuk, hogy a szokatlanul zord hideg elől a Pláza parkolójába vonultak, félig-meddig tehát illegalitásba. Underground madarakká váltak. Mi azonban nem leltük őket a bevásárlóközpont alatt. Varjak, csókák tipegnek a hóban, sirályok köröznek a fejünk fölött, de sehol egy kacsa vagy szárcsa, netán vízityúk. A nádasban bízunk, az nyújthat számukra menedéket. A tó háta keményre fagyott, a jégen fél méter hó. Nyomok nincsenek. A nádasban húzhatják meg magukat, kétségtelen, összebújva melengetik egymást.
A befagyott Búvár-tó
Ma reggel, szokásomhoz híven, az 1-es villamos végállomásához taposom a havat. Mindkét sínpáron egy-egy tuja. Isten tudja, melyik indul. (Gondolom, azért tudják a közlekedési vállalat dolgozói is, csak nem szívesen osztják meg az utazóközönséggel ezt az értékes tudást.) Akik rendszeresen a végállomáson szállnak föl, tisztában vannak azzal, hogy sosem mehetnek biztosra. Korántsem nyilvánvaló ugyanis, a végállomáson álló Tátrák közül a nyitott / nyitható ajtajú indul először, avagy a zárt; a régóta benn álló viszi előbb az utasokat, vagy az, amelyik éppen most fut be? Én magam például nem egyszer (de sokszor) jártam úgy, hogy fölszálltam a két szerelvény közül arra, amelyiken már többen ültek, ám alig helyezkedtem el, a pihenőből kilépett egy villamosvezető, sebesen bevágódott a mellettünk veszteglő járműbe, s már indult is. Mindennapos eset. Bosszantani bosszant mindenkit, megszokni nem lehet – számítani azonban kell rá. Ma mégis bízom abban, hogy – legalább a hidegre való tekintettel – az utas is számít. Csalódnom kell. Három járgány a végállomáson, mindhárom zárt ajtókkal, a közlekedési vállalat emberei cigarettáznak a peronon, nem közösködnek az utasokkal. A tapogatózó kérdések fölháborítják őket. Végül az egyik megkönyörül, kioldja az ajtózárakat, föl lehet szállni.
A Mars téri buszpályaudvar balkáni nyüzsgése így, havas díszletek között még izgalmasabb, mint rendesen. A peronokon tömeg topog fázósan, a buszokban a sofőrök reggelijüket majszolják, a bulvársajtót lapozzák, orrukat piszkálják, vakaróznak, ásítoznak. Egyik-másik a hivatalos indulási idő előtt pár perccel leszáll, elmegy kávét inni, pisilni, járni egyet. Az utazóközönség fagyoskodik, lepi a hó. Fehér holló az a sofőr, aki az indulási idő előtt több, mint öt perccel kitárja az ajtót. Jellemzően két-három perccel az indulás előtt teszik. Ma mégis bízom abban, hogy – legalább a hidegre való tekintettel – az utas is számít. Csalódnom kell. Így megy ez…
A buszon megint a kacsák jutnak eszembe. Hol lehetnek a Búvár-tó madarai? A nádasban reménykedem. A nádas jó menedék. Mert ha az emberekre építik a túlélésüket… Habár, ki tudja? Lehet, a kacsák több figyelemre és együttérzésre számíthatnak részünkről, mint embertársaink…
(Fotók: Pusztai Virág)
Bene Zoltán 1973. április 8-án született, kisebb megszakításokkal több mint két évtizede él Szegeden. Iskolái nagy részét a városban végezte, itt járt középiskolába és főiskolára is. Végzettsége szerint könyvtáros és média szakirányú művelődésszervező, lassan másfél évtizede dolgozik kulturális területen. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Fiatal Írók Szövetségének, a József Attila Körnek, Magyar Pen Clubnak, a Madách Irodalmi Társaságnak, a Nagy Lajos Társaságnak és a Magyar Prózaíró Műhely Egyesületnek. A Magyar Írószövetség Csongrád megyei Írócsoportjának titkára. 2001.óta publikál rendszeresen, ez alatt az idő alatt több prózakötete látott napvilágot, elbeszélései a legkülönfélébb irodalmi folyóiratokban (Magyar Napló, Ezredvég, Tekintet, Tiszatáj, Duna-part, PoLíSz, Árgus, Hitel, Bárka, Lyukasóra, Kortárs, Irodalmi Jelen, Szépirodalmi Figyelő, Somogy, Agria, Életünk, Zempléni Múzsa, Forrás, Várad, Palócföld, A Vörös Postakocsi, Helikon, Székelyföld, zEtna, Spanyolnátha, Inga, Ambroozia, Liget, Nagyítás, Búvópatak), illetőleg antológiákban olvashatóak. 2006-ban Fehér Klára-díjat kapott.
A SzegediLapban korábban: Az utolsó levél (a novellát Kátó Sándor mondja el); Kettes villamos
