Bátyi Zoltán
Vörös malom
Párizsról, szeretettel...
Tangóharmonika zenéjét vártam, Edith Piaf kesernyés-rekedt énekét, és dohányfüst maró illatát, ami Maigret felügyelő pipájából bodorodva keveredik „er” hangot ropogtató francia szóval. De csak autók, motorok fékjei csikorogtak, turisták tömegei vonultak át az úton. Szórták a szót angolul, németül, japánul, indultak a Montmartre zegzugos utcái felé, vagy éppen a Sacre Coeur székesegyház fehér tömbjéhez, ahonnan bámulhatják a lábaik előtt heverésző Párizst.
Nem tartottam velük. Álltam a lassan esti fényeibe öltöző Moulin Rouge előtt, és ismerős férfiak vonultak mellettem. A fák között ott lovagolt a három testőr, Athos, Porthos, Aramis és persze D'Artagnan. Mintha még híres jelmondatukat – Egy mindenkiért, és mindenki egyért! – is felém fújta volna egy gyenge szellő, miközben egy padon üldögélve integetett nekik apjuk, az öregebb Alexander Dumas.
Nem messze tőlük láttam Victor Hugót, éppen átölelte Jean Valjeant. Talán az élet igazságtalanságairól beszélgettek. Vagy inkább arról, mennyivel boldogabb az a Cosette, aki erre, a XXI. századi a világra születik, mint az, akit a szökött fegyenc nevelt fel az 1800-as évek Párizsában, amelynek legfeljebb nyomait fedezhetik fel a ki tudja milyen masszával borított úton suhanó négykerekű gépszekerek között.
Nocsak! – kerekedett a szemem. Hiszem ő meg Zola úr, az orrára biggyesztett szemüvege mögül lesi meg szigorú tekintettel Nanát, aki gyermekként még utcalány volt, de egyetlen szereppel elérte, hogy Párizs leboruljon lába elé. A zöldre váltó lámpánál suhan át az úton, csakis a színházba siethet.
– Nem tudna arrébb állni? - lökött meg akkor egy testes út, kezében mappa, a mappában aznap teleírt rengeteg papír. Az alig száradt tinta illatából éreztem, csakis Goriot apó szomorú történetét viheti nyomdába Monsieur Balzac.
Hogy honnan toppant elém?
Nem tudhatom. De gondolkodni sem volt időm ezen, hiszen már Jean-Paul Belmondo és Alain Delon jött velem szemben, naná, hogy zsebre vágott kézzel, szájukban unottan fityegett a cigaretta. Jean Gabin mesélt nekik megráncosodott történeteket Párizsról, régen elfeledett filmekről, olyan sztárokról, akiknek nevére ma már senki nem emlékszik, de nélkülük Párizs nem lenne olyan, mint amilyennek – és ekkor felém mutatott Gabin – ez a ki tudja honnan szalasztott férfi is látja.
Halkan köszöntem nekik, majd a Moulin Rouge felé fordultam. Magamban mormogtam a mulató nevét, örömmel, mint aki tud annyit franciául, hogy értse, ez a szó az anyanyelvén Vörös malmot jelent. És már hallottam is száz éve felnyitott pezsgők pukkanását, arcomra fröccsent édes levük. Hallottam a tapsvihart is, amivel ki tudja hány ezerszer köszönte meg a hálás közönség a hosszú lábú táncosnők kán-kán táncát, miközben a ropogós bankók zizzenéséről mondta a főpincér, hogy ennél szebb zenét még Berlioz vagy Bizet úr sem tudott írni.
Hát igen, a pénz, csordult a nyál szájam szegletén, mert tudtam, a zsebemben annyi euró sincs, amennyit az innen távozó borravalóként nyom a pincér kezébe. Mart a keserűség: sem most és talán soha nem áldozhatok annyi pénzt erre a Vörös Malomra, amennyiért egy vacsorát meg egy műsort kínálnak.
Közben egyenruhás ajtónálló lépett elém, és franciául, ugyan mi más nyelven, udvariasan kérdezte, miben segíthet. Bennem meg felhördült a düh, és az arcába kiáltottam, magyarul, hogy miben is segíthetnél, te fickó egy kelet-európai magyaron, aki eljutott ugyan Párizsig harmincnál több év munkájának eredményeként fapados repülővel, lefoglalta a legolcsóbb szobát, amit csak kínál ez a mámorító város, de már szinte egy fityingje sincs. Ezért csak áll itt a Vörös Malom ajtajában, ami nagyon vörös, de mégsem annyira, mint az én arcom. Így aztán hagyjál engem békén, mert mit tudsz te a kelet-európai szegénységről, mit tudsz te arról, hogy vörösmalmos álmainkat már régen felőrölték a Kárpát-medencében ezer éve átsüvöltő pusztító viharok.
– Mindent tudok – szólalt meg az egyenruhás, arcán táncolt a gúnyos-szomorú mosoly. – Zomborból jöttem, Szerbia, Vajdaság, és magyarul forog bennem a gondolat, amikor itt állok a Moulin Rouge kapujában. Már két éve, de még egyetlen műsorát sem láttam, és nem is fogom. Mert minden eurómat hazaküldöm, oda, ahol sokkal szebb a lányok mosolya, mit a Pigallon, és engem irigyelnek, mert Párizsban dolgozom. Arról persze nem írok levelet, hogy undorral majszolom a szendvicset – mosolygott, miközben főhajtással köszöntött egy ismerőst, aki egy pillanat alatt eltűnt a Vörös malom gyomrában.
Talán már az öltözők felé baktatott, mint egykoron délceg arisztokraták, akik hatalmas csokorba kötött virággal, ékszerekkel, de leginkább pénzzel köszönték meg szépséges táncosnő szeretőjük heves szerelmét. Amikor döbbenten bámultam az egyenruhást, aki egy perc ismeretség után megajándékozott őszinteségével. Ő meg engem nézett, aztán egyetlen pillanat alatt kirobbant belőlünk a nevetés, ami gurgulázós röhögésbe csapott át. És a franciák, az angolok, a japánok, az egész tömeg, ami mögöttünk hullámzott a Boulevard de Clichyn, riadtan nézett minket, mert nem értették, min röhöghet egy díszegyenruhás portás meg egy szakadt farmerban ácsorgó férfi.
De azért ők is elkezdtek nevetni, és ez a nevetés végigcsörtetett az úton, bekanyarodott a sarkon, és rohant a Montmarte utcáin. Ott, ahol egykor Van Gogh, Monet, Picasso vagy éppen Salvador Dalí baktatott fel a százharminc méter magas dombra, de most éppen Erdélyből jött magyar cigányasszony jósolt két euróért szebb jövőt a világnak.
