Bátyi Zoltán
Szindbád szerelme
Nagybajuszú doktor cibálta ki a világra, anyjának mutogatta, széles mosollyal. Lány lett, visítós egészséggel, hatalmas, barna szemekkel. A vályogház falának repedésein beszökött a szél, tört lábú konyhaszekrényt bámulva az anyja csak könnyeit nyelte. És káromkodott: kellett a fenének ez a kölök, mentőt se hívtam, szomszéd ordibálta ide az orvost, hogy fojtotta volna meg a szó.
– Ólban lakunk, az uram minden este cefrétől bűzlik, alkalmi munkáért alig fizetnek. Vén vagyok, maholnap negyvenéves, minek ide lány, barna szemekkel. Doktor úr, inkább a nyakára kössön csomót a köldökzsinórral, mint itten emelgeti – nyüszített az asszony, keserű nyál csorgott le az állán.
– Minek születtem? – kérdezte a lány is, copfos hajjal, gerendákkal megtámogatott iskolában, és azt hitte, mesés könyvvel ajándékozták meg, amikor ötödik év végén kitűnő lett a bizonyítványa. Szindbád, írta: Krúdy Gyula, borító hátulján a falu bezárt könyvtárának pecsétje. Belelapozott, letenni órákig nem tudta. Nagyvárosról álmodott, díszkövezett sétálóutcán felállított, kovácsoltvas padról, amire rákuporodhat. Tekintetével ölelné körbe az egyetemistákat - tervezgette, orrával szippantaná a kopogós tűsarkú cipőben siető nők parfümös illatát.
– Nagy leszek hamarosan, a kamraajtóra karcolt vonal már százötven centit mutat. Keskeny derékkal, hosszú combbal, szélben lobogó hajjal futom körbe a Földet, a fiúk virágot küldenek majd, a lányok irigylik tőlem a csókokat – magyarázta szeplőfoltos tükörnek.
És esténként csak ritkán sírt elalvás előtt.
Arcára az apja puszit soha nem nyomott. Nadrágszíjjal verte inkább reggel, verte, ha rájuk zuhant az este, verte, amikor szakadó eső szorította be a szobába, és tudta, aznap már nem tolhatja székét kocsma asztala mellé.
– Nem akartam, ördög bújt belém, higgy nekem – motyogta, és szemérmesen elfordult, meg ne lássa, hogyan mossa kamasz testét lánya a konyha közepén billegő lavórban.
– Még hogy gimnáziumba? Az érettségiddel mégis mit kezdenél? Tavasszal végzel, nyolc osztály éppen elég – hördült rá később, vörös, disznófejével. A lánya úgy látta, mintha a szája szélén moslék is csorogna. Csak halkan könyörgött - Ne már! – amikor az apja keze pofonra lendült.
Ágyba menekült, könyvét a sötétben takaró alatt rejtegetve, ujjai begyével próbálta megfejteni, mit is írt Krúdy úr bizonyos Szindbádról, aki libbenő szoknyák táncát leste, és prémkucsmát húzott fejére, amikor szánon vitorlázott a Tátra hólepte ösvényein. De leginkább az tetszett a lánynak, amikor Krúdy úr vasútállomásokról írt, restaurantban ebédjükre váró vendégekről, mélyen meghajló pincérekről, peronon pocakját kidüllesztő állomásfőnökről, aki büszkén simított pödrött a bajszán, ha pontosan érkezett a pesti gyors, szélről, ami besodorta a váróterembe a pöfögve-zúgva-lihegve induló mozdonyok füstjét.
Mikor iskolás kiránduláson városba tévedt, és könyvesbolt kirakatában meglátta, hogy egy huncut mosolyú öregember – neve Bohumil Hrabal, nemzetisége: cseh – egy egész könyvet szánt a vonatoknak, méghozzá a szigorúan ellenőrzött vonatoknak, átírta a törvényt: a lopás nem bűn. Blúza alatt hozta ki a vékony kötetet. Iskolai nagyszünetben kérdezték, ugyan min nevet, könyvet lapozva.
– Hogyan is mesélhetnék olyan állomásról, ahol Tapicska forgalmista egy sötét éjjelen, unalmában telepecsételi Zdenka távírász lány meztelen ülepét – fordult el durcásan, és gyűlölte Hrabal írót, mert a könyv végén megölte azt a szép, félénk, ábrándos tekintetű vasúti segédtisztet, Milost.
– Vagy talán meg sem ölte? – próbálta felidézni az utolsó sorokat, amikor az anyja üvöltözött: inkább munkát keress! -, és szeme láttára tépte szét Hrabal úr könyvét, és laponként dugdosta a gyújtósnak aprított fa alá, a kályha fekete gyomrába.
– Imádom a vonatokat – súgta bele éjszaka a párnájába, élvezte lehelete melegét.
– Gyűlölöm a vasutat – folyt a könnye, mert tudta, apja akkor vedlette le emberbőrét, felejtett el minden kedves szót, amikor képébe vágták: MÁV szolgálatnak vége, létszámleépítés, vasúti korszerűsítés, ha sietsz, János, találsz még feketemunkát a földeken.
Az anyja konyhában hörgött, cigivel szétmart tüdejét siratta. Az apja ágy lábát rugdosta, lánya fejét kérdéssel hasogatta.
– És a pálinkát hova dugtad?
Nem válaszolt. Töltés mentén kóborolt inkább, leste a lassan döcögő vonatokat, mozdonyvezetők integetésre küldött válaszait, a széles mosolyt, hunyorgós kacsintást eltette legszebb emlékei közé. Hideg szélben dörzsölve melegítette testét, mellét alig találta apró tenyerében.
– Miért nem feszül, gömbölyödik már a blúzom? – gyűlt szájában a düh, összekoccantotta minden fogát. Durcásan döntött, nem megy haza, rettegéssel, nyomorúsággal eltöltött már éppen elég napot.
És azon az estén a művelődési ház falának nyomva szállt ki száján a sóhaj.
– Hát szűzlány, az már biztos nem vagyok.
Koszos törülközővel törölte le lábáról a vékony csíkot rajzoló vért.
Hajnalra kiszaladt a faluból, búcsúzóul útszélén talált követ vágott házuk ablakának üvegébe. Válltáskájában Krúdy úr Szindbádja lapult, arcát szégyen karmolta, mert elemelt öt darab ezrest a konyhaszekrény legfelső polcára eldugott befőttes üvegből.
Országúton talált barátot, kamionsofőr fülkéjében hallotta, uniós már a magyar, lehetőségek világában él, szabad ország, szabad piac, útlevéllel bélelhetik a szemétkosarat.
– Most meg egy kis boldogságot, ajándékba a sofőr bácsinak, mert ingyen fuvar nincs, gyorsan tanuld a leckét, te lány – hallotta a parancsot, hátába volán nyomott mély barázdákat, arcába bagóbűzt lehelt a nadrágját csak térdéig letoló, lihegő férfi.
Anyja ismerőssel üzente Budapestre:
– Vissza ne jöjj, te cafka, mert a beledet ontom.
Tíz albérletben tanulta, pisszenni soha, megtűrt lakó csak halkan és gyorsan fürödjék. Piacon vágták szemébe – csak nem éppen ide jönnél, épp egy gyerekmunkás miatt fizessek büntetést? Éjjel kocsma konyhájában mosta ki koszolt szennyesét. Kukából kiemelt magazinból olvasta: Tahitire nyaralást nyerhet, de legalábbis ingyen dobozos kólát. Boltban tanulta, pénze csak negyedkilónyi kenyérre elég. Sétálóutcán kikerülték, egyetemi klubban, hova éjszakánként menekült, elfordultak tőle a fiúk. Sörtől undorodva rohant a vécé fertőtlenítős szagába.
– Mégis miből tanulnál, és albérletedre ki ad pénzt? – olvasta tanárnője szépen horgolt betűit, amikor egy kis csomagban utána küldték nyolcadikos bizonyítványát. Magyarból jeles, történelemből jeles, magatartása: példás. Továbbtanulásra javaslom – bámult az utolsó lapra, észre sem vette, milyen dühvel tépte apró darabokra.
Anyja kérdésére: mégis, merre élsz te lány? – utcai telefonfülkéből Tabánról, Óbudáról hazudott, ahol az öregurak kezeit csókolommal köszönnek neki, s deres hajuk meglibben a szélben, mikor tisztelettel megemelik kalapjukat. És Keleti pályaudvarról mesélt, annyi sínről, amennyit, anyus, te soha nem láttál, és mindről indul vonat külföldre. Meglásd, hamarosan ott ülök az egyiken, Párizsig meg sem állok. De az is lehet, hogy Prágába megyek, vagy éppen Ceske Budejovicébe.
Diszkóban befogadták, dühöngő zeneszóban tablettával megkínálták.
– Figyelj, lány, óvatosan, ez nem C-vitamin. Csak ásványvizet ihatsz rá – magyarázta egy kövér fiú, aki vaskos ujjaival egy pillanat alatt megtalálta a rést a bugyija és a combja között.
Vasútállomásra menekült, padjáról elrángatták, piros Lada hátsó ülésére lökték. Egy tanyán eladták, iratait kezéből kitépték, lábára reggel neccharisnyát húztak, mire delet kongatott a közeli falu templomában a harang, új mesterségre kitanították.
– A szaxi három, a szexi ötezer. Popószex, külön tarifa. Rajtad múlik, ha bevállalod. Ne bőgj, nálad is marad a pénzből, a minimál bérnél biztosan több – markolták kicsi mellét röhögve ketten is, de undort csak az egyikük arcán vett észre.
Út mellé fuvarozták, út mellett megerőszakolták.
– Nehogy azt mondd, neked nem esett jól! – lihegte arcába a pálinka szagát, földjéről hazafelé tartó, borostás traktoros, aki egy ezrest dobott mellé a sárba. Apró tócsa szélén billegett a pénz, a vízben meg elfért a sliccét gombolgató férfi krákogva köpött nyála is.
Nem sírt, nem is mozdult. Szinbádra várt. Csilingelő csengővel feldíszített, lovak húzta szánra, egy kinyújtott karra, puha bőrkesztyűbe bújtatott kézre, mézédesen csöppentett szóra: hölgyem, tessék felszállni, már röppennek is a paripák kiskegyeddel, elérhetjük a délutáni gyorsot.
De csak a fagy érkezett, talaj menti, vékony jégbőrt varrt a vízre.
Reggelre a lány negyvenhárom kilós teste vasúti töltésen hűlt ki. Fejét, ami a gázolás után, a helyszínelők szerint, éppen tíz méterre gurult el, fekete nejlon zsákba rakták. Rendőr kezét gumikesztyű szorította, miközben arra gondolt, mitől borulhat el annyira az agy, hogy egy ember hideg sínre fektesse a nyakát, és azt hallgassa, hogyan erősödik a közeledő vonat kattogós zaja. Sapkáját levette, dühösen legyintett, kezét a gyomrára nyomta – bámészkodók között csak nem hányhat egy törzsőrmester.
Aztán hír után kutatott. Fülén telefon – „Szóval a mozdonyvezető észre sem vette, na ez szép…” -, morogta, szájából, parázsló cigaretta mellett, néhány durva szó fordult ki csupán.
– Kurva volt, csóró, olcsó kurva. Láttam az út mellett. Mit sirassak rajta?
A lány testéről a sárt le nem törölték, lábáról a cipőt még csak el sem lopták, személyi igazolványát sehol nem találták. Csak egy könyvet, vászon táska mélyén, bizonyos Krúdy Gyula írta, címe: Szindbád.
– Értéke? – hümmögött a rendőr, maszatos orrát kézfejével törölgette. – Elhasználódott – írta végül a jegyzőkönyvbe. És dühösen káromkodott, mert későn vette észre: sírnak a felhők, hatalmas esőcsepptől folyt szét Szindbád neve a hivatalos iraton.
***
Feljegyzés
Készült az K.-i büntetés-végrehajtási intézetben
Címzett: Büntetés-végrehajtási Osztály Vezetője
Tisztelt Osztályvezető Úr!
A melléket levelet. F. Ilona fogva tartott postájában találtunk. A kérdésünkre, kinek szánja ezt az írást, elmondta, egy újságban meghirdetett novella pályázatra küldi be. A büntetés-végrehajtás szabályzata ezt nem tiltja, mégis úgy érzem, kötelességem felhívni a figyelmét arra, hogy – elolvasván a fent nevezett fogvatartott személyi anyagát – arra a megállapításra jutottam: F. Ilona ebben az írásműben a valóságtól eltérő tényeket közöl. Az írásmű utolsó oldalán, vagyis az általa novellaként megjelölt írás befejező részében leírt öngyilkosság nem felel meg a nyomozóhatóság által feltártaknak, és a jogerős ítéletben leírtaknak sem.
Ugyanis a II. fokú bíróság jogerős ítéletében olvasható tényállásból egyértelműen az derül ki, hogy a fogvatartott az őt megerőszakoló, korában mezőgazdasági kistermelőként dolgozó sértettet egy tizennyolc centiméter pengehosszúságú tőrkéssel többször, egybehangzó orvosszakértői vélemények szerint legalább tizenhét alkalommal megszúrta, a szúrt sérülések közül több is olyan súlyos volt, hogy a sértett halálát okozhatta. Ezt követően a fogvatartott (a periratban: vádlott), az általa megölt személyt a vasúti sínpályára felvonszolta, ott magára hagyta, majd a töltés oldalában ülve nézte végig, hogyan halad át a vonat a sértett holttestén, pontosabban annak nyakán, leválasztva így a fejet a törzsről.
Ezt követően a fogvatartott, a mellékelt írásmű szerzője, felhívta mobiltelefonján a rendőrséget, a bűncselekményt bejelentette, majd a kiérkező rendőrjárőrnek azt mondta: tettét saját elhatározásából, kényszer hatása nélkül követte el. Ekkor a rendőrjárőr személyi motozást eszközölt, és az elkövető táskájában valóban talált egy Krúdy Gyula által írt, rendkívül elhasználódott állapotban lévő, Szindbád című könyvet.
Az általam elmondottakkal, mint azt már fent említettem, arra kívántam rávilágítani, hogy a fogva tartott által novellaként megjelölt, és elmondása szerint egy folyóirat novellapályázatára készített mű számos, tényeket elferdítő, ezzel önmagát kedvezőbb színben feltüntető, mások megtévesztésére alkalmas részletet tartalmaz, vagyis nem felel meg a valóságnak.
Tisztelt Osztályvezető Úr!
Kérem, döntsön az ügyben, hogy ennek ellenére a feljegyzésemhez mellékelt írásmű postázását engedélyezhetem-e.
Tisztelettel:
név, nevelőtiszt, aláírás, dátum.
