Bátyi Zoltán
Mosolytánc, tavaszi szélben
„E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra”
(Madách Imre)
A mosoly, igen, kérem, az arcát átrajzoló, szinte folyamatos és zavartalan mosoly lehetett volna az első figyelmeztető jel. De bevallom, én akkor erre, eléggé el nem ítélhető módon, nem figyeltem – motyogta a vizsgálat során a beteg egyik közeli ismerőse. Arcát nem titkolható zavar árnyékolta be, szégyellte, hogy az igazságnak még a felét sem merte feltárni. Hogy nem beszélt az asszony szőke hajáról, amin úgy ficánkolt a nap, mint aratás előtt a lengő búzakalászon. És nem szólt a szemekről sem, amik a szemüveg mögül is olyan fényesen csillantak, mint a felhők sikátorából szabaduló csillagok. De nem merte említeni az asszony illatát sem, amit ugyan soha nem érzett, de tudta: egy így mosolygó arcot csakis édes illat lenghet körbe, igen, édes, mint az érett körte maszatos kölyök arcára csorduló leve.
Talán ez nem is fontos, mármint a vizsgálat szempontjából, mentette fel magát titkolt bűne alól, és máris könnyűnek érezte a terhét, mert a doktor szavai megértően csengtek. Az ügyet kivizsgáló pszichiáter csapat vezetője ugyanis azt magyarázta: ilyen lappangó veszélyre korántsem olyan könnyű felfigyelni, mint az ember hinné.
– A deviáns, mondhatnám úgy, az átlagostól nagyon eltérő magatartást mégis mikor érezték már terhesnek a beteg közelében élők? – akart közelebb jutni az igazsághoz a fiatal nyomozó is, akinek rövid szolgálati ideje alatt ilyen cselekménnyel még nem kellett szembesülnie.
– Amikor háromszor is kimondta egymás után, hogy boldog. Igen, kifejezetten a boldogságról beszélt, meg arról, hogy ő jól érzi magát ebben a világban – magyarázta egy szemtanú, és hangján érződött, a beteg által kiváltott sokk nem pottyant ki a lelkéből nyomtalanul.
– És olyat is mondott, bizony, olyat is, hogy…hogy, várjon csak, szeretném pontosan idézni, már csak a vizsgálat kedvéért is. Szóval olyat: az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem arról, hogy megtanuljuk, hogyan kell táncolni az esőben. És még azt is mondta, hogy ember küzdj és bízva bízzál. Ezeket állítólag nem ő találta ki, valami írók könyvében olvasta, de én efféle dolgokban nem vagyok járatos. Csak kérem: ez mindenképp szolgáljon a mentségére, mert én nem akarok rosszat senkinek, különösen ennek a nőnek nem, mert tulajdonképpen nem ártott ő senkinek – zavarta szájából a szót egy öregasszony, kezében szipogva könnyezett a nejlon szatyor.
– Én is csak hasonlókat tudok nyilatkozni – nyomult az időközben adásra kész televíziós stáb közelébe a beteg egyik szomszédja. – Képzeljék, valamelyik szombaton azt tanácsolta a férjemnek, hogy amikor úgy érzi, nagy a bánata, gondoljon zöld mezőkre, hegyek sziklái között bukdácsoló finom vizű patakra. Vagy csak egyszerűen sétáljon ki egy falu határába, szívja magába a széna illatát. Netán telepedjen le a Tisza partjára, integessen a folyón hajózóknak, értse meg rekedt hangú matrózok messziről hozott üzenetét. Maguk szerint egy normális ember mond ilyeneket? – bámult bele a kamerába a szomszéd, nem is palástolta felháborodását.
– Valóban furcsa, hogy egy ilyen zaklatott, felkavaró információktól terhes világban előfordul ez a jelenség – hangzott az orvos szakértők egybehangzó véleménye.
„A beteg kétséget kizáróan boldog, de szerencsére nem ütköznek ki rajta annyira e jelenség jelei, hogy el kellene különíteni. Igaz, hogy kicsit hosszasabb orvosi kezelést igényel, amíg stabilizálni tudjuk az állapotát, ám a tudomány mai állása szerint korántsem reménytelen a helyzete.” – adta ki közleményét a kórház.
A beteg mosolya eközben nevetésbe csapott át. A kérdezősködőknek olyanokat állított, hogy az élet gondjai csupán azért tornyosulnak, hogy megoldjuk őket, meg egyébként: kit fognak már zavarni azok a kátyúk száz év múlva, amin megbotlik autónk is, életünk is. Élvezzük a hétköznapokat, higgyük el, hogy aki felénk közelít, jó szándékkal teszi. És fogadjuk el az ősi bölcsességet: ha a sors bezár előttünk egy ajtót, minden bizonnyal hamarosan ki fog nyitni egy ablakot – ölelt át egyszerre két embert is a beteg. Majd azt kérdezte: nem tud-e valamiben segíteni?
– Ekkor megint beszélt egy emberről, akinek azt mondotta bizonyos Madách úr, hogy küzdjön és bízva bízzon, de hogy miért parancsolt ilyet, és pontosan kinek, erről nem árult el közelebbit – motyogta egy újságíró fülébe valaki. A tudósító – akinek korábban már többször elmagyarázta a szerkesztő, hogy a jó hír nem hír, és olvasottságot csakis véres történetekkel lehet növelni, de legalábbis szerepeljen benne vetkőzős celeb – az elmondottakat nem tartotta elég érdekesnek. Már csak azért sem, mert Madáchról hallott ugyan, de úgy vélte, nem sorolható sem a véres, sem a celeb kategóriába, ezért a hallottakat nem jegyezte fel a jegyzetfüzetébe.
A beteg furcsa, megint csak Madách úrtól idézett szavait – „E földre csak mosolyom hoz gyönyört, Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra” – több televíziós csatorna, nagy megdöbbenést okozva, végül mégis közvetítette. Az asszonyról, aki csalódásait nagy ládába zárta, és virágok közé ültette a reményeit. hamarosan tanulmány is született. Legalább százkilenc. Kihaló embertípus, optimizmusban szenved, nem fertőző – állt a kórházi zárójelentésben. És a beteget – saját felelősségére – kiengedték a zárt osztályról.
Az asszony mosolyogva megköszönte, talán még nevetett is, majd könnyű léptekkel futott át a téren, mosolyát akácvirágok szirmára szórta. A város fölül elszaladtak a felhők, sárga fejű nap hegedült az égen, a parkban táncoló lányokkal ölelkezett a szél, a legforgalmasabb útkereszteződésben pedig egy üvöltöző sofőr pattant ki a kocsijából. Majd a mellette elsuhanó, mosolygó asszonyra nézett, elnyelte a káromkodást, meghajolt, „Bocsánat!”, siklott ki a száján a szó, és bicegő öregasszonyt segített át a zebrán. Mesélik: a mosoly, a betegen megfigyelt furcsa, békességbe, örömbe mártott mosoly nemcsak átrajzolta az autós arcát, de eltüntette az öregasszony mosolyt rejtő ráncait is.
Bátyi Zoltán Szegeden született 1956-ban. Ez a város nevelte, iskolázta, itt szerzett jogi diplomát 1980-ban, és itt kezdte újságírói pályáját a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségében. Majd a Reggeli Délvilág főszerkesztő-helyettese, később a Délmagyarország főmunkatársa lett. 2003 szeptembere óta a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkáraként dolgozik. Eddig több mint 7 ezer cikkét közölték és 14 kötet, köztük a Szeged, a palotás város, a Tiszakirálynő, a Táncol a Tisza, a Csillag – börtönkönyv, az Életfogytiglan és a Marinko, avagy a halál zsoldosa szerzője, illetve társszerzője. Írt és szerkesztett könyvet középiskolájáról 50 éves a Vedres és a város egyik legnagyobb cégéről 50 éves a Tisza Volán címmel. A Szegedtől Szegedig antológia-sorozat szinte minden kötetében olvasható egy-egy novellája. Írásai számos újságban, irodalmi lapban jelentek meg itthon és a Vajdaságban.