Bátyi Zoltán
Külvárosi ária *
Mondja Zoli bácsi, aztán milyen a nagy Szovjetunió? – repült fel a kérdés egészen a függőfolyosónkig. Majer úr küldte, miközben bámult felénk, az irigyelt második emeletre, ahová nem csak szoba-konyha-spájzos lakásokat építettek a háború előtt a mesterek, mint a földszintre, hanem olyan luxust, amibe még fürdőszoba is belefért.
– Milyen lenne? Hát nagy... – válaszolta apám nevetve, és két kézzel emelt fel egy dobozt, de olyan óvatosan, mintha az angol királynő legdrágább kristályvázáját rejtené a ládika, vagy talán még annál is értékesebb kincset. Közben persze azon gondolkodott apám, hogy eléggé megfontolt és átgondolt volt-e a válasza. Ugyanis Majer úr akkoriban éppen ideológiailag pallérozódott a pártiskola alapfokú tanfolyamán, s amikor apám dobozt emelgetett, hazatérvén delegációs útjáról, Majer úr éppen egy sámlin ülve olvasta Lenin elvtárs valamelyik fontos művének kivonatos változatát. Sőt mi több, talán be is magolta a fontosabb részeket, mert a házkezelőségnél tudtára adták: ha nem bővíti ismereteit világnézetből kifolyólag, nagyon könnyen elveszítheti a házmesteri beosztását, és vele együtt azt a lakását is, amit az egyre izmosodó néphatalom utalt ki számára. Már pedig aki Lenint olvas…
– És persze töretlenül fejlődik – tette hozzá apám nagyot nyelve a biztonság kedvéért, miközben a doboz, amiben magam sem tudtam még milyen kincs érkezett a messzi Odessza városából, még mindig ott emelkedett a feje fölött.
– Ki fejlődik? Mi fejlődik? – bukkant elő Ábrahámné Juliska néni szép kövér feje is az első emeleti, udvarra néző ablakból, ahogy Kulcsárék gyönyörű kamasz lánya is megállt egy pillanatra. Mintha arcát kínálta volna a Napnak – Na, ide süss, mert ilyet még te sem láttál! –, pedig csak a tényből – Zoli bácsi megérkezett a Szovjetunióból – szeretett volna lecsippenteni kicsivel több információt.
Két perc sem telt el, már az egész ház népe fontosnak érezte, hogy a gangokról, vagy az udvarról szemlélje apámat, akit a Szegedi Konzervgyár delegált bele egy élelmiszeripari küldöttségbe. Oly erős volt a párttitkár biztatása – Bátyi elvtárs, ennél nagyobb kitüntetés nem érhet ma Szegeden, de egész Magyarországon egy embert –, hogy apám egy szóval sem merte emlegetni szent fogadalmát, miszerint ő ugyan rá nem teszi a lábát ukrán földre. Járt már egyszer ott, bakaruhában, az I. magyar hadsereg besorozott szakaszvezetőjeként 1944-ben. És bizony, ha lehullott Szegedre karácsony táján az első hó, még mindig megrázkódott. Mintha azok a békésen szállingózó fehér pelyhek az ukrán hómezők dermesztő hidegét, a domb mögül földrengésszerű robajjal előbukkanó harckocsikat is hoznák magukkal.
Így aztán utazott, és a mosolyát elnézve, nagyon nem is bánta meg. Vagy csak annak örül, hogy épségben hazaért – magyarázta anyám Kocsisnénak, közvetlen szomszédunknak, aki az ajtófélfának támaszkodva törölgetett egy tányért, és csupán foghegyről vetette oda:
– Zoli bácsi, tegye mán le azt a dobozt, mer' még leejti az udvarra, oszt agyoncsap véle valakit.
– Nem doboz ez Mariskám – fordult apám Kocsisnéhoz, immár felé nyújtva a ládikát –, hanem egy lemezjátszó.
– Nem mondja…! – jajdult a szó Kocsisnéból. – Hallják, emberek, Zoli bácsi lemezjátszót hozott a ruszkik…, szóval a nagy Szovjetunióból – kiabált le az udvarra, az első emeleten alattunk körbefutó függőfolyosóra. Az emberek meg úgy tátották a szájukat, mintha egy szovjet lemezjátszótól elvárnák, hogy sült galambot is röptessen, egyenesen az ő szájukba.
– Nincs ezen mit csodálkozni. A szovjet ipar, így benne a lemezjátszógyártás a világ élvonalába tartozik. Pontosabban a legjobb – kommentálta az ügyet Majer úr.
– Ebben a házban akkor is ez az első – dörrent Ábrahámné hangja.
– Hát éppen itt volt már az ideje. Az amerikaiak már a Holdra is leszálltak tavaly nyáron, akkor nekünk is kijár egy lemezjátszó – mordult az öreg Dömötör a lépcsőházból.
Meg is állt a levegő az ő mozgásában, mintha még a nyári melegre is ráfagyott volna néhány jégcsap ettől a néhány szótól. Mindenki Majer urat figyelte, de ő egy vállrándítással elintézte az ügyet. Az öreg Dömötör iszákos alak, a múlt csökevénye, észre sem veszi a nagyipari mezőgazdaság hatalmas sikereit. Téeszesített földjét siratja, tanyáról szédült be a városba, vele nem kell törődni – mondta Majer úr korábban már többször is. A vállrándításból az is kiderült: néhány, Amerikát dicsőítő szóval, különösen olyan szóval, ami az öreg Dömötör szájából esik ki, nem lehet felszaggatni a szocializmus szorgos munkával lerakott alapjait.
– És a zenét, a lemezjátszó hangját mikor hallgathatjuk meg? – nevette el magát a Kulcsárék gyönyörű lánya, mint aki egy szép dal reményében máris édes bizsergést érez a fülében.
– Hamarosan. De még nem most. Ahhoz lemez is kell, nem is akármilyen – nevetett apám is, majd eltűntünk a lakásunk gyomrában.
Teltek a napok, de apám lemezjátszója néma maradt.
– Talán irigyli tőlünk a faterod a lemezjátszó hangját? Vagy kiderült, hogy rossz? Esetleg titokban hallgattátok, de már el is romlott? – ütöttek arcon az udvaron játszó kölykök kérdései, amikor délutánonként letévedtem közéjük.
– Még én se hallottam. Azt mondta, nem kell kapkodni, mert a zene ünnep, vagy valami ilyesmi – toltam ki a választ szégyenlős kíntól vörösödő fejemből.
A kölykök persze egy szavamat sem hitték el, mint ahogy apjuk, anyjuk, vagy éppen az öreg Dömötör sem, aki egy este megragadta a karom, borszagú leheletétől eltorzult az arcom.
– Mondd mán mög az apádnak, hogy köllene mán az a zene, hadd táncojjunk.
– Osztályvezető a konzervgyárban. Mégis mit vártál tőle? Lenézi az olyan prolikat, mint mi vagyunk – hallottam meg Soós bácsi szavait, amikor a következő szombaton délután Vígh Janit, a piactéri hentest hívta focimeccsre. Rám nézett közben, mögöttük elsuhanó árnyam nem zavarta. És még köpött is a lépcsőház kövére, mintha egy köpéssel el lehetne intézni minden fájdalmat, megaláztatást, csalódottságot.
– Az én apukám nem ilyen! – kiabáltam vissza, hónom alatt egy Dózsa-pályáról elemelt, rongyosra rugdosott bőrfocival. Majd…
Majd megállt az idő, és megállt az időben minden mozdulat.
Megszólalt a lemezjátszó, méghozzá kristálytiszta hangon kínálva egy dalt. Előbb csak halkan, mintha valamitől tartva, óvatosan szeretne körbelépdelni a függőfolyosókon, alászállni az udvarra, ahol a frissen teregetett ruhákat éppen langyos szellő hívta táncba. Majd mind nagyobb erővel törte szét a szombat délutáni lusta csöndet, csalta ki az embereket a dohos lakásokból.
Az első mondatokat – Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át, s vad förgetegben nem lelé vezérlő csillagát – alig hallottam. De mire az énekes már arról dalolt, hogy az emberszív is úgy bolyong, oly egyes-egyedül, úgy tépi künn az orkán, mint az önvád itt belül – már visszarohantam az udvarra, és szaladt velem Soós bácsi és szaladt Vígh Jani is. Minden ajtón tódultak ki az emberek, az arcok a második emelet felé fordultak, ahol egy kis asztalkán állt az apám Szovjetunióból hozott lemezjátszója, amiből áradt, repült, szárnyalt a zene.
– Simándy. Ez a Simándy József – sírta el magát Ábrahám néni. – Én még láttam, amikor Szegeden volt kezdő operaénekes. Bizony, hogy láttam. Még arra is emlékszem, hogy a Carmenban játszotta Don José szerepét. Nem sokkal a háború után... – magyarázta. De mivel a mi házunkban vajmi keveset sejtettek Carmenről, és még annyit sem bizonyos Joséról, aki Don volt, mint a nagy szovjet folyó, komor tekintetek csöndre intették.
Én viszont tudtam, ezt a nevet, Simándy József, soha nem fogom elfelejteni.
– Csak egy nagy érzés éltett sok gond és gyász alatt, hogy szent hazám és hős nevem szeplőtlen megmarad – röpültek ki az újabb hangok a lemezjátszóból, én meg csak bámultam ki a fejemből. Fel nem foghattam, miért csillognak annyira a szemek, miért áll szinte vigyázz állásban mindenki azon a billegős téglákkal kikövezett udvaron Szeged főzelékszagú bérházában, ahol még soha nem hallottak operáról, Simándyról, de még a szegedi színházról is csak annyit, hogy a belvárosban van, ahol a leginkább csak a Nejlon kocsma teraszán, netán a Cuki presszóban szórakozó rókusi ember igen ritkán koptatja a cipője talpát.
– S míg ott töprenkedem, hazám borítja szemfödél, s elvész becsületem… – énekelt Simándy, de úgy ám, mintha ott állna közöttünk. Amikor pedig felcsendült – Hazám, hazám, te mindenem, tudom, hogy mindenem neked köszönhetem… – az udvart, a függőfolyosókat megtöltők előbb dúdolásba kezdtek. Majd ez a furcsa morajlás egyszer csak átváltott halk éneklésbe. Olyan halkba, ami nem bánthatja meg Simándy Józsefet, és egyetlen hangot sem takarhat el csodálatos dalából. Apám magasra emelt kézzel nézett le ránk. Anyám meg, aki annyiszor elátkozta már ezt a világot, a három műszakot, amikor hullafáradtan hazaért a lecsószagú gyárból, hangtalanul sírt, ahogy sírtak ott még vagy öten.
– Arany mezők, ezüst folyók, hős vértől ázottak, könnytől áradók. Sajgó sebét felejti Bánk, zokog, de szolgálja népe szent javát – énekelt Simándy, és láttam az arcokon, ők már nem egy bérházban bámulnak a függőfolyosónk felé. Színházban állnak, fent egy csodásan díszített színpadon, és apám már nem a lecsó szagú, gumicsizmában rohanó asszonyok vitájától-kacagásától hangos konzervgyár osztályvezetője, hanem egy híres karmester, akinek minden mozdulatát lesi Ábrahám néni meg Kocsis néni meg Marika néni, a Király Feri bácsi felesége, de még a szépséges Kulcsár lány is.
Közben úgy láttam – te jó ég! – a ház emelkedni kezd, mint aminek a kéményeire hatalmas léggömböket kötöztek. Én is emelkedtem vele, mint ahogy emelkedett Majer úr is, kezében a kivonatolt Lenin könyvvel, ami soha nem volt olyan súlytalan, nyomtathatták bármilyen papírra is, mint abban a pillanatban, amikor ama bizonyos Simándy József beleénekelte tikkasztó nyarunkba – Magyar hazám, te mindenem! Szép érted élni, érted halni, Te hős magyar hazám…
A dal végén (amiről megtudtam később, nem dal az, te gyerök, hanem ária...) apám leengedte a kezét, ujjai a nadrágja szárához simultak. A sosem volt léggömbök elfáradtak, kisurrant belőlük a levegő, házunk megint ott állt a Kossuth Lajosról elnevezett sugárút páros számokkal megjelölt házai között.
Az öreg Dömötör meg úgy sírt a lépcsőházi lakásának lépcsőjén ülve, mint aki attól retteg, soha többé nem látja meg hajnalban a ház sarkánál égre kapaszkodó Napot.
* A Simándy József születésének 100. évfordulójára 2016-ban kiírt országos novellapályázat fődíjas alkotása.
Bátyi Zoltán Szegeden született 1956-ban. Ebben a városban nevelte, iskoláztatta a Nagykőrösről elszármazó édesanyja, és a kárpátaljai, Munkács melletti Szürtéről érkező édesapja. Itt szerzett jogi diplomát 1980-ban, és itt kezdte újságírói pályáját a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségében. Majd a Reggeli Délvilág főszerkesztő-helyettese, később a Délmagyarország főmunkatársa lett. 2003 szeptembere óta a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkáraként dolgozik. Eddig több mint 7 ezer cikkét közölték és 14 kötet, köztük a Szeged, a palotás város, a Tiszakirálynő, a Táncol a Tisza, a Csillag – börtönkönyv, az Életfogytiglan és a Marinko, avagy a halál zsoldosa szerzője, illetve társszerzője. Írt és szerkesztett könyvet középiskolájáról 50 éves a Vedres és a város egyik legnagyobb cégéről 50 éves a Tisza Volán címmel. A Szegedtől Szegedig antológia-sorozat szinte minden kötetében olvasható egy-egy novellája. Írásai számos újságban, irodalmi lapban jelentek meg itthon és a Vajdaságban. Legutóbbi kötetei: Hóhércsárdás (2015), Hálózsák a felhőn (2016). Írói és újságírói munkásságát Szeged Városa 2016-ban Kölcsey-éremmel ismerte el.