Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bátyi Zoltán

Három mandarin

Úgy tűnt, a sűrű hóval együtt hullott ránk az este. Ahogy vastagodott a fehér paplan a ház előtti járdán, egyre halványult a fény, mintha korommal kennék be az ablakainkat. De anyám csak nevetett: lesz itt mindjárt olyan világosság, hogy még az angyalok is táncra pördülnek, és már fordult is ki a konyhába, hogy ellenőrizze, ég-e gáz lángja a töltött káposzta alatt, elég piros-e a halászlé, kell-e még só a pörköltbe.

Nehogy már most történjen baj, amikor annyi sorban állás után sikerült darált húst is, halat is szereznem – törölte kézfejével anyám az izzadtságcseppeket a homlokról. 

Apámmal meg álltunk a csupasz fa mellett, a cserépkályhától meleg szobában ásítósra húzta számat a lustaság. Annyira, de annyira szerettem volna kimondani: semmi kedvem a karácsonyfa feldíszítéséhez. Nekem az ajándékot mutassátok, áruljátok el, de azonnal, mit csomagoltatok abba a papírba, amit már két napja megtaláltam a ruhásszekrény alján. De apám morcos volt, csak tekergette a szaloncukrokra a drót akasztót, és noszogatott: szépen, egyenletesen terítsem szét a díszeket az ágakon. Majd amikor elkészültem, kaptam egy órányi időt, hogy az udvaron megvívjam a karácsony délutáni hócsatát.

Talán hatot mutatott az óra, amikor anyám lekiabált értem. Amikor megmászva vagy hatan darab, legalább hatvan éve koptatott lépcsőfokot, és kabátomról leolvadt minden hópihe, fagy marta arcomról izzadtságcseppeket törölve fölértem, bejelentette: már pedig járt itt a Jézuska. És aki jó volt egész évben, mosolygott rám, annak bizony hozott szép ajándékot.

Ugyan mi szépet hozhatott? – húztam el a számat. A kínai bádog géppisztolyt, amit még a börtön előtti piacon fedeztem fel kora ősszel egy harsányan kiabáló árus pultján, és amire annyira vágytam, hogy néha még a gyomrom is görcsbe rándult már a piac szó hallatán is, tudtam jól, nem kapom meg. Dróttal kantározott távirányítós autó? Ugyan, hol lenne nekünk erre pénzünk, meg aztán az bele se férne abba a ruhásszekrény alján kucorgó dobozba – duzzogott még a fülemre tekeredő hajtincs is, amikor előbb leoltotta anyám a villanyt, majd csillagszóró fénye szakította szét a sötétet.

– Boldog karácsonyt! – sóhajtottuk mind a hárman, és mire átrepült a szobán az angyal, már ki is bontottam a csomagot, ami egy könyvet és egy tábla mogyorós csokit rejtett.

– Most már tudsz olvasni, ez legyen életed első regénye – mosolygott rám apám, én pedig halkan szótagoltam a címét: Ro-bin-Ho-od.

– Robin Húd – úgy kell mondani, mert ez angol szó – magyarázta apám. Amikor ujjaim már a könyvhöz csomagolt csokoládé papírját tépte volna, anyám nyugalomra intett:

– Várj, van itt még más is – és a háta mögül előkapott három sárga, gyerekökölnyi golyót.

– Narancs! – tátottam el a számat, és észre sem vettem, hogy a nyálam a csokoládéra csöppen, onnan a könyvre, ami valami angolról szól, akinek a nevét sem tudom kimondani.

– Nem narancs. Ezt úgy hívják: mandarin – magyarázta apám.

– Mandarin? – bámultam rá dereka magasságából. – És az ehető?

– Jaj, de még mennyire! – nevetett anyám. – És sokkal finomabb, mint a narancs.

Finomabb?

És ezt honnan tudja?

Hiszen ebben a szegedi házban, ahol vasárnap délután, de még ünnepnapokon is a zsíros kenyér volt legtöbb családban a 3mandarin.jpgdesszert, ahol a földszinti szoba-konyha-spájzos odúkban kétgyerekes családok szoronganak, ahol a gang végén nyílt a közös vécé deszka ajtaja? És ahol – mint apám mondta – salétrom szívja ki az erőt még a legvastagabb falakból is, ugyan ki evett már mandarint? Narancsot se sokan. Az olvasókönyvből megtanultuk: a világ legfinomabb gyümölcse a magyar alma, talán a szőlő, tavaszi bolyongásaink során megtapasztaltuk: ezeknél is finomabb a félig éretten lopott cseresznye. De a mandarin?

– Megkóstolhatom? – néztem reménykedve anyámra.

– Három mandarin, három ember. Mindenkinek jut egy – osztotta szét a sárga golyókat anyám, rám parancsolva: csakis vacsora után.

A francba! – gyúródott gombóccá a düh a gyomromban, és lett akkora, hogy se halászlé, se töltött káposzta, de még sütemény se kívánkozott bele. A mandarint akarom! – mondtam anyámnak, amikor végre kihordta a tányérok.

– Az egyiket. Csakis az egyiket! – fejtette máris a sárga héjat, és nyomta kezembe a hitvány kis pöttyé zsugorodott gyümölcsöt. Majd megmutatta, hogyan fejtsem szét a gerezdeket, miként toljam be a számba szép lassan, hogy minél tovább érezzem az ízt.

De a kezem nem engedelmeskedett, mint ahogy a szám sem. Nem volt nekem időm lassúságra. Csak haraptam, nyeltem, haraptam, nyeltem, arcomon csorgott az édes lé, én meg kapkodtam minden csöpp után az ujjaimmal, jaj, el ne vesszen, mert a mandarin, amiről azt sem tudtam pár perce még, hogy létezik a földön, olyan finom volt, mintha angyalok cukrozták volna.

– Csuda jó! És ahol ez terem, ott minden nap ezt esznek a gyerekek? – kérdeztem, amikor már hasamban éreztem a nekem jutott mandarint.

– Már aki szereti – vonta meg a vállát anyám. Mert bizony nekem ez csöppet se ízlik – fintorgott hozzá, és úgy tartotta kezében a két gerezdtől megfosztott gyümölcsöt, mint aki azt keresi, hova is dobhatná.

– Tényleg nem olyan nagy ügy. A narancs jobb. Inkább azt kellett volna vennünk – bólogatott apám is, mintha a sarki, deszkapadlós boltban, ahol Mari néni volt az úr, hegyekben állnának a narancsok 1963 telén.

– Nem kéred? – nyújtotta felém, nem titkolt közönnyel az arcán, én pedig kaptam a mandarinért, mint nyúl után az égből lecsapó ragadozó madár.

– Megeheted az enyémet is – lökte elém mandarinját anyám is, és már indult a konyhába, mert fontos mosogatni valója akadt.

Hát ezeknek nincs szájuk? És a szájukban nincsen nyelv, ami érezné ezt a mennyei ízt? – álltam ott döbbenten a mandarinjaimmal, és csak faltam, nyeltem újra, hogy aztán szétterüljek az ágyon. Majd betűket falva olvastam Robin Hood kalandjait (aki ugye Húdnak kell mondani) míg csak össze nem akaszkodott a szegények bujdosó megmentője a marcona Little Johnnal valami kimondhatatlan nevű erdő mélyén.

Korán elnyomott az álom, így aztán olyan korán ébredtem, amikor még fekete pokróc alatt aludt a város. Szaladtam volna apámék szobájába, hogy megkérdezzem, a Jézuska nem hozott-e még legalább egy, csupán egyetlen mandarint, amikor meghallottam, ők is megkezdték már az új napot. Még ágyban feküdve, de már túl ez első cigin. A mandarinról beszéltek, aminél finomabb gyümölcs tényleg nincs a világon, és valami Jóska bácsiról, aki olyan ügyes volt, hogy hármat is tudott szerezni.

– Ha hozna megint hármat, ugye én is megehetek egyet. Na, jó, egy felet – mondta anyám apámnak. Én meg a csukott ajtóm át is láttam, hogy mosolyát aranyra festi az éjjeli szekrényen világító olvasólámpa fénye.

 

 
bz60.jpgBátyi Zoltán Szegeden született 1956-ban. Ebben a városban nevelte, iskoláztatta a Nagykőrösről elszármazó édesanyja, és a kárpátaljai, Munkács melletti Szürtéről érkező édesapja. Itt szerzett jogi diplomát 1980-ban, és itt kezdte újságírói pályáját a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségében. Majd a Reggeli Délvilág főszerkesztő-helyettese, később a Délmagyarország főmunkatársa lett. 2003 szeptembere óta a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkáraként dolgozik. Eddig több mint 7 ezer cikkét közölték és 14 kötet, köztük a Szeged, a palotás város, a Tiszakirálynő, a Táncol a Tisza, a Csillag – börtönkönyv, az Életfogytiglan és a Marinko, avagy a halál zsoldosa szerzője, illetve társszerzője. Írt és szerkesztett könyvet középiskolájáról 50 éves a Vedres és a város egyik legnagyobb cégéről 50 éves a Tisza Volán címmel. A Szegedtől Szegedig antológia-sorozat szinte minden kötetében olvasható egy-egy novellája. Írásai számos újságban, irodalmi lapban jelentek meg itthon és a Vajdaságban. Legutóbbi kötetei:Hóhércsárdás (2015), Hálózsák a felhőn (2016). Írói és újságírói munkásságát Szeged Városa 2016-ban Kölcsey-éremmel ismerte el.