Bátyi Zoltán
Ezer fontos zsíros kenyér
„Drága Mamus! Örömmel írhatom, hogy most már megtaláltam a helyem Angliában. Szép lakást bérelek, igaz nem túl nagy, de nekem elég, és nem is drága, már az itteni árakhoz képest. Szeretem a munkámat is, a főnököm kedves ember, a kollégáim is jó fejek. Van köztük angol, naná, a főnök mindig az, de dolgozik itt román, szlovák, de még pakisztáni is. Egy szállodában vagyok mindenes, ami nem is igazán szálloda, inkább egy jó nagy panzió London belvárosában. A lakástól, ahol egy szobát bérelek húsz perc metróval, és igazán jó hely. De ami a lényeg, kedves mamus, van már annyi pénzem, hogy minden hónapban tudok küldeni neked is. Na nem sokat, csak száz fontot, de ez is több mint 30 ezer forint, biztos jól jön neked. Szólj a szomszédba Misi bácsi fiának, hogy segítsen neked valuta számlát nyitni, és arra megy majd a pénz. Millió puszi, fiad. Bélus.”
Az asszony nézte, forgatta a levelet, összeszorította a fogait, mint aki pontosan tudja, hogy elsírja magát, mint ahogy minden Londonból jött levél elolvasása után elsírta eddig is. De keménynek kell lenni, mondta Rozika, és nincsen abban semmi különös, ha az asszony gyereke külföldön dolgozik, mert ez egy ilyen világ lett, Irma, mint ahogy ilyen volt az régen is. A fiatalok kalandoztak benne, mi magyarok meg különösen sokat kalandoztunk – nevetett Rozika, de az asszony nem tudott nevetni.
Csak azt a férfit látta, homályosan, mintha zsírral kent üvegen át nézné, pedig csak az eltelt évek koszolták be a képet, akinek a nevét már elfelejtette, de szép formás mondatait nem. Aki kiállt a parlament ablakába, vagy erkély volt talán, és azt mondta, hogy Magyarország most már köztársaság. És hallotta, fülében zúgott a parlament előtt ünneplő tömeg tapsa-moraja, meg a férje hangja is, aki arról beszélt, mamus, most jön ám a szép világ, vége a kommunizmusnak, mi is meggazdagszunk, mint akik Nyugaton élnek, mert ezt hozza nekünk a kapitalizmus, meglásd. Ő meg csak tapogatta a kis Bélus fejét, és nem tudott válaszolni a gyerek kérdésére – De hát miért sírsz anyu? –, mert maga sem tudta miért sír, igaz, észre sem vette, hogy folynak a könnyei, mert miért is folynának, gondolta, hiszen nem érzett különösebb meghatódottságot. Kezében törlésre várt a vizes tányér, a konyhából vacsora illata folyt be az ajtó résein, a falon szülei esküvői képe lógott, a képen apja komoly, férfias arcot vágott, az anyján látszott, nem bírja rejtegetni örömét.
És ez a megfakult kép abban a percben, amikor az a fess ember olyan szép mondatokat mondott, meg azt, hogy Magyarország államformája köztársaság, eszébe jutott apja fojtott dühe. Még két nappal a halála előtt, de tizenöt évvel a téeszesítés után is folyt ki fogatlan száján a szó, milyen szemét világot teremtettek ezek a kommunisták, és mondd már meg lányom, de most már igazán mondd meg nekem, miért kellett elvenni az én földemet, miért kellett betuszkolni a szövetkezetbe. Mondd meg, miért dolgoztam én végig a fél életemet, amikor a világból mást se láttam, csak koszos téesz udvart, meg a földet, amit túrtam én kézzel is, vertem kapával, szántottam traktorral. De az a kurva föld nem szült nekem örömöt soha, mert nem az én földem volt, nem mondhattam meg, mit vessenek bele, mikor arassunk, kinek adjam el a terményt, nem mondhattam én semmit, csak azt, hogy igen, elnök elvtárs, és ezért az igenért se adtak két jó szónál többet. Ezért jöttem be a városba, ezért jöttem koszos-olajos gyárba, hogy az életem másik fel is robotolással teljen, és mi lett belőle, most köpöm ki a tüdőmet.
És az apja tényleg kiköpte a tüdejét. Az utolsó hetekben egyre véresebb foltokat hagyott a zsebkendőn, aztán meghalt, mélyből átkozhatja a földet, hiszen most is csak teher neki, koporsót roppant rá a sír mázsás súlya. Majd meghalt a férje is rákban, legalábbis ezt mondta az orvos, de ő inkább arra gyanakszik, mesélte Rozikának, hogy a bánat ölte meg, amikor harminc év után létszámleépítették, és azt se mondták neki, hogy köszönik az eddigi munkáját. Egyáltalán nem mondtak neki semmit, azt meg végképpen nem, mint kezdjen az életével, közel a hatvanadik születésnapjához, meg azt se, ki fogja őt felvenni a műhelyébe, amikor a fiatalabbaknak sem jutott akkor már hely. Mert a gyáraknak se jutott munka, mert hogy gyárak sem voltak, úgy eltűntek, mintha bombát dobott volna rájuk az a szép új világ, amit köztársaságnak hívnak.
– Nekem ilyen létszámleépítés nem kell, inkább körbenézek a világban –, mondta az asszony fia, éppen nyolc évvel a köztársaságos ember erkélyes jelenete után. Csókot nyomott az arcára, és elsuhant, mint akit huzat rántott ki a kapun, és egyszer csak levél jött Angliából. Jött később képeslap is egy városról, amit Londonnak hívnak, és amiről azt mondta az asszony fia, ő itt ünnepli az ezredfordulót, mert ez bizony anyám egy csodálatos város, van itt minden, de leginkább jó fizetés, és ha nem tetszik a munka, hát találok másikat. Mert itt az emberek nem nyavalyognak, hanem továbblépnek a bánaton, és ezt kellene tenni otthon is, írta a fia, de az asszony nem tudta, ő ugyan hova léphetne tovább, hiszen eljött a nyugdíj, csontjában ott mocorgott az öregség, lába is gyakrabban zsibbadt.
– Ne is törődjön vele! A havi száz font meggyógyítja Irma néni minden csontját, a derekából is úgy kiszalad a fájdalom, hogy öt perc alatt elfelejti – mondta az asszonynak a kisebb Misi a bankban, amikor a valutás számlát nyitották. És még azt is mondta: a font bizony jó pénz, nem kell annál jobb. Örüljön, hogy a fia nem Mongóliába ment, mert akkor tugrikot kapna, a tugrik meg ugrik – nevetett a kisebb Misi, a szomszéd fia, de olyan harsányan nevetett saját eszének örülve, hogy a bankban még a pénztárosnak is mosolyvirág nyílt az arcán, pedig olyan komor volt már évek óta, mint aki még soha nem látott faágon csókolózó madarakat.
– Még mindig jó pénz a font? – kopogott be a szomszéd Misi ablakán az asszony, akinek a fia Londonban dolgozott, amikor a rádió bemondta, hogy Nyugat-Európában már sok országnak egyforma lett a pénze, és ezt a pénzt eurónak hívják. De a sok ország között nincs ott Nagy-Britannia, ahol továbbra is a font a hivatalos fizetőeszköz.
– De még mennyire jó! – ugrott az ablakhoz a kisebb Misi, széttárta karját, nyújtózkodott, mintha elhinné, egy lendülettel lekaphatja az égről a Napot, és leültetheti a függőfolyosón felejtett sámlira.
– Nagyon is jó, Irma néni fontja meg mind közül a legjobb, mert már... No, mennyi is jött eddig? – nevetett a kisebb Misi, de az asszony, akinek a fia Londonban élt, erre a kérdésre nem válaszolt. Azt meg végképp nem akarta kisebb Misi orrára kötni, hogy nem száz, hanem kétszáz már az a font, ami minden hónap ötödik napján a számláján koppan, mert attól tartott, irigykedni fog rá a ház, már pedig őrá eddig még soha senki sem irigykedett, és talán meg sem tudná szokni ezt az érzés.
– Kétszáz fontot küldesz? És minden hónapban? – kérdezte talán éppen ekkor egy nő Anglia fővárosában, mint Londonnak hívnak, és a férje, aki keresztelőkor a Béla nevet kapta azt válaszolta, hogy igen, kétszáz fontot, de az is lehet, hogy a jövő hónaptól már háromszázat fog, mert megteheti. Ismét előléptették, egy kategóriát lépett a fizetési rangsorban. De a nő, aki a Béla nevű magyar férfi Mary nevű angol felesége volt, és pontosan tudta, hogy Béla havonta, az adó levonása már több, mint négyezer fontot keres, és karácsonyra tizenötezer font bónuszt kapott, erre elhúzta a száját, megvonta a vállát, és arról beszélt, hogy igazán lehetne takarékosabb is.
– Minek egy öregasszonynak annyi pénz, hiszen van rendes nyugdíja is, vagy nem? – kérdezte Mary, a kérdés pedig megfagyott a szobába, mint ahogy megfagyott a csönd is, a vázában a virág, de leginkább Béla fagyott meg, undor forgatta a gyomrát.
– A jövő hónaptól négyszáz fontot utalok – morogta, és nem érdekelte Mary, akit az anyja csak fényképen látott, mint ahogy őt is, mert Béla, aki Londonban élt, de Magyarország Szeged nevű városában született, ekkor már hat éve nem volt otthon, mert kifolyt kezéből az idő. És Béla, aki gyerek korában külvárosi futballpálya kerítése mellett majszolta a zsíros kenyeret, megtelt a pénz utáni mohó vággyal, de annyira, hogy abban a testben már csak az anyjának maradt egy csöppnyi hely, ahonnan minden hónapban kipottyantak a száz, kétszáz, háromszáz, négyszáz fontok, de nem pottyant ki a vágy, hogy haza látogasson. Sok a munkám, ebből a mókuskerékből nem lehet kiszállni, morogta Béla, aki néha azért érezte a szájában a sóval, paprikával megszórt zsíros kenyér ízét. És megborzongott, mert éppen ilyen kenyérbe nem akar soha többé beleharapni, és gangos-körfolyosós házba sem akar belépni, ahol fanyar macskahúgy szaga keveredik vasárnap délelőtt a rántott hús, mindig csak rántott hús illatával, az ajtajuk mellett üldögélő öregek arca meg szomorú, mint rozsdásodó pléh Krisztusé a falusi út mellett, mert tudják, hogy ők már megszámoltak minden csillagot.
Az anyja leveleit – hidd el igazán jól vagyok, itthon is sok szép dolog épült, már autópálya is fut Pestről Szegedre, a belváros is gyönyörű, képzeld, díszkő borítja a Kárász utcát, és oroszlános kút is van a Klauzál téren – csak futva olvasta át két számítógépes utalás között. És csak egyszer, igazán csak egyszer szeretett volna kiállni a szegedi ház betonozott udvarára, hogy belekiabálja a világba: nézzétek emberek, ki lett a Bélusból, aki pálya kerítése mellett falta a zsíros kenyeret. Ez akkor történt, amikor egy tőzsdei akcióval több mint százezer fontot keresett. A második százezernél, ami egyébként százkilencezer és még hétszáz forintot tett ki, már csak a tenyerét dörzsölgette, amikor pedig megvették a London melletti házukat egy millióért, kifejezetten bosszúsan toporgott a teraszon, mert úgy vélte, esőben csúszósak lesznek a márványlapok.
– Ezer font? Meg vagy te őrülve? Hiszen az anyád elvan egy tál levesen. Fogadni mernék, hogy még mindig abban a kabátban jár, amit azon a fényképen visel, amit öt éve küldött – hörgött Béla Mary nevű angol felesége, amikor megtudta, 2008 januárjától már négy számjegyű összeg utazik minden hónapban egy szegedi bérházban lakó asszony számlájára.
– De hát gyerekünk is született, az ő jövőjére nem gondolsz? És a miénkre? A jachtot már három éve ígéred, de még a golfklub éves tagsági díjára sem adtad ide a pénz – üvöltött akkor már Mary, aki egy észak-angliai bányavárosban született, ahol szürke, porszínű házak falának dőlve bámulták a járdát köpködős suhancok, és ahol undorodva fogta az apja homlokát, amikor esténként részegen hányta teli a szobát bánatában, mert elitta a munkanélküli segélyt.
– De gondolok. Rád is, a családra is, a gyerekre is, a jachtra is, de gondolok anyámra is, aki megszült, és azt akarom, hogy élete utolsó éveiben, ha akarja, minden nap libamájat egyen, és Pick szalámit egyen, és a Virág cukrászdában kávézzon, és olyan ruhát gomboljon magára, amilyenről soha nem is álmodott – kiabált Béla. És azt is mondta Marynek, hogy kuss, de Mary nem tudta, mit jelent ez a kuss, mint ahogy a Pick szalámit sem evett még soha, és a Virág cukrászdáról sem hallott, de nem is érdekelte. Csak egy percig haragudott igazán, mert akkor Béla, mocskos szavakkal kísérve egy borítékot vágott hozzá, amit fonttal bélelt ki De tudta, ezek a szavak nem neki szólnak, hanem egy terv pusztulását siratják. Hazamegyek meglátogatni az anyámat, mondta Béla két évvel korábban, de a terv már álomnak is olyan ritka szövésű lett, amilyennél még a lusta pók is szebb, erősebb hálót nyálazik össze.
– Mókuskerék! – vigyorgott Mary Bélára, de Béla akkor már telefonált, ímélezett, dühében ötvenezer fontot utalt az anyjának, és jelezte a bankjának, ezentúl havi ötezret küldjenek Magyarországra. Majd egy konferenciára szóló meghívást fogadott el, ahol Európa tíz legnagyobb utazási irodájának vezérei gyűltek össze, megtárgyalni a jövőt, ami még több pénzt hoz majd, mint amennyit a múlt szült, de ehhez az kell, hogy olyan szállodaláncok üzemeltetői is ott legyenek, mint amilyennek az élén, pontosabban a trón alatt egy lépcsővel Béla dolgozott.
De a jövő nem szült pénzt.
Béla csak annyit mondott Marynek: tönkre mentünk. Mary csak annyit mondott Bélának: dögölj meg. És ültek a London melletti ház kertjében, nézték, hogyan szállítják el az antik bútorokat, nézték a munkások arcát, akik nagyon szerették volna, hogy a szemükből szánalom és sajnálat tükröződjön. De hiába szerették volna, ez nem sikerült, mert az arcukra a káröröm vigyort gyurmázott. Pedig nem is tudták, hogy Béla, aki azt hitte, hogy ha a fák nem is, de a szállodák az égig nőnek, csupán három, de legfeljebb négy rossz befektetésnek köszönheti, hogy elúszott a gazdagsága azon a hajón, ahol boldogsága, reményei, Mary maradék, repedezett szeretete is utazott.
– Semmink nem maradt? – kérdezte Mary, amikor egy West End-en bérelt kétszobás lakásban felállt a székről, megfogta a fiuk kezét, és elindult, hogy soha többet nem lássa Bélát.
– Semmink – mondta Béla, aki nem állt fel, hogy kikísérje őket, mert lábában nem maradt erő. Izmai elhaltak, levegője elfogyott, úgy érezte, a vér is kifolyt a testéből. És csak az emlékei maradtak egy külvárosi futballpályáról, ami egy Hunyadi Mátyás nevű vitéz magyarról elnevezett téren állt, és ahol ő zsíros kenyeret majszolt, amit az anyja szórt be sóval, az anyja szórt be paprikával. És megmaradt a maszatos kölykök röhögésének hangja is, akik fekete salakon kergették a labdát, esténként szomorúan ballagtak haza a macskahúgy szagú házakba, amiknek a falán salétrom virágzott.
– Ez a tiéd. A tegnapi postával jött Magyarországról – hagyott egy levelet Mary az előszoba kis asztalkáján, majd dühösen becsapta maga mögött az ajtót.
Béla leitta magát, és csak másnap nyitotta ki a levelet, amiben két kisebb borítékot is talált.
Az egyikben hivatalos levél összehajtva, és rengeteg szó arról, hogy özv. Vencel Lajosné 81 éves korában elhunyt, a halál okáról a mellékelt orvosi zárójelentésből értesülhet. Egyben kérik, hogy vegye fel a kapcsolatot az örökösödési eljárás lebonyolítása érdekében az ügyvédi irodával, mivel özv. Vencel Lajosné, született Varga Borbála örökhagyó egyetlen örökösének őt, mármint Vencel Bélát jelölte meg. Béla ekkor megszédült, a falat tapogatta, majd leült a földre, és a másik borítékot bámulta. Furcsa, szálkás betűkkel címezték meg – Fiamnak –, olyanokkal, amilyeneket csak az anyja tudott a papírra karcolni.
„Édes fiam! Nagyon köszönöm, hogy gondoltál rám minden hónapban. A pénz mindig pontosan megérkezett, és én gondosan vigyáztam rá. Csak annyi hiányzik belőle, amiből megvettem az önkormányzati lakást, hogy örökölhess utánam valamit, ami régen a tiéd is volt. Én most kórházban vagyok, és attól félek, innen már nem is kerülök haza. De ne aggódj, most volt itt a kisebb Misi, elhozta a banki számlát. Én ugyan nem tudtam elolvasni, mert a mentősök nem rakták be a szemüvegemet, de a kisebb Misi azt mondta, hogy rendesen rávezettek minden kamatot, így most 165 ezer és 755 font van a számlámon. Ha meghalnék is, nincs semmi gond, mert ha hazajössz, könnyen megtalálod az OTP-t, most is ott van a Széchenyi tér sarkán. A kisebb Misi azt mondta, te is felveheted a pénzt, mert úgy nyitotta a számlát. Majd köszönd meg neki, ne felejtsd el. Ölellek: mamus. Ui: csókoltatom a feleségedet és a kis unokámat. Azért egyszer hazajöhettél volna” – írta özv. Vencel Lajosné Magyarország Szeged nevű városának kórházából, ahol ezer éve és két napja egy zsömle és egy kockasajt a vacsora.
Bátyi Zoltán Szegeden született 1956-ban. Ez a város nevelte, iskolázta, itt szerzett jogi diplomát 1980-ban, és itt kezdte újságírói pályáját a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségében. Majd a Reggeli Délvilág főszerkesztő-helyettese, később a Délmagyarország főmunkatársa lett. 2003 szeptembere óta a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkáraként dolgozik. Eddig több mint 7 ezer cikkét közölték és 14 kötet, köztük a Szeged, a palotás város, a Tiszakirálynő, a Táncol a Tisza, a Csillag – börtönkönyv, az Életfogytiglan és a Marinko, avagy a halál zsoldosa szerzője, illetve társszerzője. Írt és szerkesztett könyvet középiskolájáról 50 éves a Vedres és a város egyik legnagyobb cégéről 50 éves a Tisza Volán címmel. A Szegedtől Szegedig antológia-sorozat szinte minden kötetében olvasható egy-egy novellája. Írásai számos újságban, irodalmi lapban jelentek meg itthon és a Vajdaságban.
A szerző írása korábban a SzegediLapon: Mosolytánc, tavaszi szélben