Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bátyi Zoltán

Erdődal, forrástánc

 

Ne mondják, hogy megbolondultam. Igenis, pontosan emlékszem, hogy az utca megtelt a házak leheletével. A huszonnegyedik kilométernél egy háromemeletes, bontásra ítélt bérházból dőltek rám a szagok, régen elhalt szolgálólány sóhajának kesernyés illata, az úrfi kölnijének fanyar-édeskés bűze, aki szerelméhez rohant, amikor errefelé még orgona virágzott. De éreztem azt is: ebben házban sok évtizeddel ezelőtt mosókonyhában marta a lúg az asszonyok torkát-tüdejét, ám tízet lépve eltűnt szemem elől szétmosódott arcuk képe, és akkor már egy másik, kicsiny, földszintes, véletlenül itt hagyott házból hatalmas kondérban főzött káposztaleves savanyú párája csapódott le a homlokomon.

Én meg tudtam, le sem törölhetem, mert futnom kell tovább, meg aztán hiába is törölném, mert újabb házak jönnek, és iskolák is jönnek, amikből tornaórán izzadt kölykök szagát sodorja rám a szél, és rohanok panelházak között is, magas testükben hosszú szemétledobó meséli el bűzével, hányszor borítottak gyomrába penészes krumplipaprikást, a kapujuk előtt üldögélők öregség szagától szomorodom majd el, ami keveredik a járdák töredezett aszfaltjára vizelő, nyálukat csorgató kutyák kipárolgásával.

És a zaját is rám lökte a város, talán, amikor a harmincadik kilométert jelző zászlót elhagyva rendőrautó szirénájának hangja csatázott káromkodó sofőrök haragos ordításával, egy bolt előtt tolvajt kiáltva rohant nyurga kamasz után a péksegéd, a mellékutcában rekedt autó tetejéről meg egy hangszóró rikácsolta: megérkezett a világhírű cirkusz a városba, és eddig még soha nem látott produkcióval örvendezteti meg a nagyközönséget. 

Nem embernek való hely, nem... - lihegtem, pedig városban nőttem fel, és tudtam, hogy a futók a várost szeretik, mert úgy érzik, az út mellett integetők, hajrá-hajrá buzdítással ajándékozók új erőt pumpálnak az izmaikba, mert itt megmutathatják, mekkora harcosok, milyen képzett sportemberek, és biztosa vehetik, hogy izzadtságban fürdő arcukról leolvassák az elszántságot, az erőt, amit olyan könnyű irigyelni, és annyira nehéz megszerezni.

A negyvenedik kilométernél rontottam el, de mi mást tehettem? Ott loholt nyomomban a svéd futó, nyakamon táncolt a lehelete, rettegtem, hogy hosszú lábaival egyszer csak elsuhan mellettem, nyomát sem találom. Futnom kellett, bármennyire is kínzott már a város, gyűlölte még a cipőm is az aszfalt érintését, mert ez az utolsó versenyem. Amikor akár nyerhetek is. Igen én, aki soha, egyetlen maraton után nem álltam még dobogóra, de nem is állhatok, ha az utolsó frissítőállomásnál tülekedek azért a pohár vízért. Így aztán elrohantam az asztal mellett, el az ámuldozó tekintetetek, az üdítővel telt poharak elől, pedig egyetlen kortytól biztos új erőre kaptam volna, és nekem is lett volna nyálam, de már szám sem volt, csak egy bőrdarab, arra is cserepet repesztett a Nap, és dörömböltek agyamban a gondolatok. Nem is gondolatok voltak azok, sokkal inkább egymásra zuhanó képek gyerekkoromból, amikor a Tiszában fürödtem, és félpercenként buktam alá a szőke habokba.

És láttam apámat, aki egy szegedi, vagyis nagyon alföldi bérház félhomályos szobájában állt a festőállványa előtt, nézte a keretre kifeszített fehér festővásznat, de olyan nagy szeretettel, mintha annál értékesebb anyagot még nem látott volna. Majd lassan, kimért mozdulatokkal keverni kezdte a festéket, és mire kinyithattam volna a számat a nagy ámuldozástól, már ott magasodtak a hegyek a vásznon, a fák, amik fölött felhők úsztak el a kéknél is kékebb égbolton. Apám nem szólt egy szót sem, csak száját csücsörítette, mintha fütyörészni támadna kedve, de persze ebből a csücsörítésből nem lett soha füttyszó, csak egy mosoly. De abban a mosolyban elfért közgazdász apám hatalmas öröme, mert miközben festett, ki tudott menekülni a szegedi konzervgyár fülledt irodájából, ahol tervszámok, minisztériumi utasítások, hatályos jogszabályok irataiból emelt labirintusban keringett évtizedeken át, és vissza tudta idézni a Kárpátokat, ahol diákkorában annyit csatangolt. Újra látta a Latorca folyó partján álló fákat, amik ott, Munkács városában, ahol bevetette magát a habjaiba, egy gondozott ligetté álltak össze, de a Vereckei-hágó közelében, ahonnan eredt, a hegyeket még erdő borította, és a vízből ihattál, olyan tiszta volt, hogy ünneplő ruhában jártak bele táncolni a halak - mesélte apám, amikor elkészült a képpel, ami mi mást is ábrázolhatott, mint a Latorca forrásvidékét, ahol apám nem járt soha.

És rám kérdezett – tudod-e, miért szeretik annyira az emberek a tájképeket? Én persze nem tudtam, mint ahogy azt sem, hogy egyszer maratoni futás közben jutnak majd eszembe apám olajfestékből nevelt erdői. De apám elárulta a titkot – hát azért, kisfiam, mert ha a képet felrakják a falra, elfelejthetik, hogy őket falak veszik körül, és úgy érezhetik, kint élnek a természetben, mint őseink tették százezernél is több éven át, és az emberek ilyenkor észre sem veszik, hogy hamis az illúziójuk, mert akkor talán belé is bolondulnának – mondta az apám, és szemében könny csillant.

Nem szabad futás közben, ájulás előtt szomorú dolgokra gondolni - parancsoltam magamra, ezért inkább a felhőkre néztem. Néhány mert csupán beúszni az átforrósodott égre. Ám az egyiken máris megtaláltam anyám mosolyát-arcát, és a felhő felől úgy hullottak rám szavai, hűsítő eső apró csöppjei, esőé, amire már hetek óta várt a puszta Nagykőrös határában, ahol kócos gyerekfejjel bámultam a mezőt, amiről azt hittem, soha nem ér véget, mert valahol a távolban összevarrták az éggel. De még inkább bámultam egy furcsa tákolmányt, amiről anyám nevetve mondta: jaj, hát ez gémes kút, te jó ég, tényleg, te még soha nem láttál ilyet. Bezzeg én, aki itt nőttem fel, én bizony pontosan tudom, mekkora kincs ez a kút, hűs vizével embernek, állatnak a pusztaságban, amikor már a tücskök is kiizzadják a lelküket a nagy forróságban, és olyan bánatosan bőgnek a tehenek, hogy attól még a tanya árnyéka is elsírja magát. Mert a víz, és ezt jól jegyezd meg, az ember legnagyobb kincse, és nincs is annál jobb, mint a kútba eresztett vödörbe meríteni a nagy kanalat, hogy aztán abból csorgasd a szádba, az arcodra a vizet, érezd, ahogy a melleden szétfolynak a cseppjei – mondta anyám, és sírt közben. No, nem nagyon, csak úgy, mint aki ifjúságát siratja el, vagy inkább a gémeskutat, amit szétszárított már a napfény, és miközben haldoklik a pusztán, régen volt pásztorok arcát, széles karimájú kalapját látja apadó vizében.

És iskolai kirándulás emlékét cibáltam elő az évek egymásra dobált rongyai alól, ahol a tanárom zöld erdő közepén, pszt, most figyeljetek, emelte magasba a kezét, mi meg hallgattuk a madarak dalát, zsivajos beszélgetését, a lombok susogását, szellőben rezdülő levelek panaszát, akik abban a nagy nyári melegben is azért sírtak, mert érezték, a hegyek mögül lopózik már az ősz, táskájában szép, őket átfestő, ezer színben pompázó anyagot hoz ugyan, de hozza a halált is, ami az avarnak nevezett levéltemetőbe zavarja őket.

A tanárunk akkor intett, kövessük, és a fák árnyékában két összezárt tenyerével merített a patakból, mosollyal nyelte a világ legtisztább vizét, itta a patak jéghideg ajándékát, még ujjairól is lenyalta a csöppeket.

Már csak egy kilométer! – üvöltötte valaki a tömegből, de nem hallottam, mert kiszáradt a dobhártyám, könnyezni sem tudtam, mint ahogy sírni sem, mert testemből eltűnt a víz. Haragudtam lábaim mohóságára, mert azok nem vízhez vezettek, nem is erdő fái közé, hanem a győzelem vágyától megrészegülve nyelték a métereket. Átkoztam az álmaimat, amik szomjasabbak voltak életem első nagy győzelmére, mint egyetlen korty vízre, ami nem is víz, hanem csók a szájnak, és balzsamként csorogna le a torkom. De víz már nincs, csak egy város, ezernyi sarokkal, szöglettel, útirányt parancsoló táblákkal, csak egymást követő léptek léteznek, már ha illik a létezés szó arra a szörnyű kínra, ami úgy szorította lábaimat, ahogy szoríthatta az ártatlanul vádolt lábát kínzó spanyolcsizma.

De az ujjongó tömeget észrevettem, minden ember összemosódva, mintha egy hatalmas masinában kevertek-kavartak volna, hogy végül színes ruhában is szürke masszává sűrűsödjenek, kiabáló figurákká, a város elmaradhatatlan kellékeivé, akik a győztest éltetik.

Észre sem vettem, hogy elsőként szakítottam át a célszalagot.

Csak futottam tovább, dehogy érdekelt akkor már arany medál csillogása, ünneplők tapsa, orrom elé dugott mikrofont, hogy beszéljek arról, milyen is a dobogó tetejére állni, mennyit edzettem, és mit üzenek az ifjúságnak. Kiszaladtam a városból, leráztam testemről a házak szagát, az utcák zaját, a tereken körbebetonozott fák jajgatós suhogását, hogy elfussak a hegyekig, amiket zöldre festett az erdők lombja.

Sziklákon loholva kapott görcsöt minden izom a lábamban, de megtaláltam a patakot. Egykori tanárom várt megöregedve, ráncos tenyerében löttyenő patakvízen ugrándozott ezernyi napsugár. Fonnyadt karok emelték az ujjakból formált tálat a szájához, és én, a futó, aki megnyerte élete legfontosabb versenyét, és akit ezrek akartak ünnepelni, de sehol nem találtak, hatalmas kortyokban nyeltem a ki tudja hol fakadt forrás levét még akkor is, amikor már csillagokkal díszített fekete takarót húzott fejem fölé az éjszaka, és egymáshoz bújva szuszogták álomba magukat az erdő fái.

 

                                 

belzoli2-300x269.jpg

Bátyi Zoltán Szegeden született 1956-ban. Ez a város nevelte, iskolázta, itt szerzett jogi diplomát 1980-ban, és itt kezdte újságírói pályáját a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségében. Majd a Reggeli Délvilág főszerkesztő-helyettese, később a Délmagyarország főmunkatársa lett. 2003 szeptembere óta a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkáraként dolgozik. Eddig több mint 7 ezer cikkét közölték és 14 kötet, köztük a Szeged, a palotás város, a Tiszakirálynő, a Táncol a Tisza, a Csillag – börtönkönyv, az Életfogytiglan és a Marinko, avagy a halál zsoldosa szerzője, illetve társszerzője. Írt és szerkesztett könyvet középiskolájáról 50 éves a Vedres és a város egyik legnagyobb cégéről 50 éves a Tisza Volán címmel. A Szegedtől Szegedig antológia-sorozat szinte minden kötetében olvasható egy-egy novellája. Írásai számos újságban, irodalmi lapban jelentek meg itthon és a Vajdaságban. Legutóbbi kötete a Hóhércsárdás (2015).