Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bátyi Zoltán

Ki lopta el Fortunát?

 

Anyám azt mondta, „azt ne képzeld, hogy a boldogság az egy folyamat, elkezdődik, éltek, mint a mesében, jönnek a kék hegyek, a rózsavirág   a boldogság a katasztrófák üzemzavara.”

(Szabó Magda)

 

Surran a lepel, lobog a haj, az istennő asztaltól asztalig táncol. Nem látják mosolyát, nem hallják léptét, de a kicsiny teremben mindenki biztosra veszi, hogy köztük jár, elsuhan mellette is, megáll egy pillanatra, megsimogatja fejét, vagy éppen a tollat, mit szétrágcsált már vad izgalmában. Mert izgalom feszül itt, bizony nem is akármilyen, minden nap ikszek, apró pöttyök, kicsiny karikák kerülnek papírra ebben a reménykedő vergődésben. Ki születési évszámokban bízik, és hétszer köpködi meg a tenyerét, ki évek óta ugyanabba a mezőbe karistol, de előtte varázsigét mormol, a Teremtőhöz fohászkodik, netán elátkozza mindazokat, akik helyette nyernek immár negyven éve. És lopva pislant a táblára: mennyi milliót is rakhat a bankba, ha Fortuna őt kéri fel egy csárdásra.

Csönd markában vergődik mind, akárcsak a sorsjegyet kapargatók, és nem titkolt haraggal fúrják pillantásukat a tippmixelőkbe, akik bezzeg levegő után kapkodva kiabálják szomszéd asztalhoz a tuti tippet Csezénáról, Mencseszter Junájtedről, Vijjareálról, és még ki tudja milyen csapatokról, amiknek nevét legfeljebb az ablakon tudnák kiejteni, de a szájukon soha. Angol, francia, spanyol-tanár pörögne tengelye körül, mint a búgócsiga, ha egyszer beszédülne ebbe a hangzavarba. De mit számít ez, amikor tegnap már majdnem bejött, és csak egy, esküszöm, csak egy meccs ment el – bizonygatja mérnök, ügyvéd, lapszerkesztő, munkanélküli, lapát nyelére ítélt segédmunkás.

Fortuna közben tovább táncol, ők pedig már nem a fülledt, kis teremben ülnek, hanem álmok lovas kocsiján repülnek Münchenig Párizsig, Londonig. Szemük bepárásodik, ujjuk szinte görcsbe rándul, néha felkiáltanak: csak egy biztos döntetlent mondjon már valaki, nagyszorzósat. És ezredszer fogadják meg: ha ezen a napon sem jön be a tízezreket ígérő meglepetés hármas kötésben, hát négyeljék fel őket, és tűzzék ki testüket várak fokára, ha még egyszer beteszik a lábukat olyan helyre, ahol lottót, totót, tippmixet árulnak. De addig még bele lesni, de gyorsan a szomszéd szelvényébe egy kis ihletért. Mert az kell ide, meg tudás, és megérzés – kiabálják egymásnak a biztos receptet, esküdöznek, a Tápé is megverheti idegenben az Internazionalét, ha Fortuna úgy akarja.

De Fortuna erre nem válaszol, csak táncol tovább, ki tudja melyik asztalnál jár, amikor az utolsó lapra is rákerül a legeslegutolsó iksz, és a mérnök, az ügyvéd, a lapszerkesztő, a munkanélküli, a lapát nyelére ítélt segédmunkás elindul hazafelé. Boldogan, mert ötszáz forintért, vagy, mondjuk, ezerért megvette az este nyolcig-tízig eltartó reményt. És ha nem is látta Fortunát, de igenis érezte puha csókját az arcán. Éppen ott, ahova eddig az élet, az a rongyos élet csak ököllel mérte a csapást.

Vagy haza sem mennek? Azon a pénteki napon, amikor egy olyan férfi lépett be az ajtón, akinek minden ráncába ijedtség és aggodalom kapaszkodott, aki azt sem tudta, hova forduljon, kitől kérjen tanácsot, de azt sem sejtette, egyáltalán kínálnak-e itt tanácsokat olyan embernek, aki eddig még soha életében nem áldozott Fortuna templomában, nos azon a napon Maczelka úr éppen azt kiabálta: márpedig ők innen addig nem állnak fel, amíg nem töltenek ki egy olyan szelvényt, amin legalább százezer forintot lehet nyerni.

– Ha a zárásig kell itt melengetni a fenekem, akkor zárásig fogom – préselte dühét szavakba öntve Maczelka úr. Amikor pedig az idegen, akit soha nem láttak még a teremben és akinek a ráncain a félelem kapaszkodott, éppen Maczelka úrhoz fordult.

– Uram, segítene? - suttogta kérdését, és gyorsan kiderült a düh nem fér el a szavakban, meg sem próbál ilyen szűk ketrecében ficánkolni, ezért inkább robbant, mint a bomba:

– Még hogy én segítsek magának? De hát két hete egy rohadt fillért se nyertem. Mit tudnék én magának segíteni? – harsogta Maczelka úr.

– Legyen szíves, töltse ki nekem ezt a szelvényt. Pontosabban: ha megtenné, ezeket a jeléket kellene bizonyos tippmix szelvénybe beleírni, de én még soha...

És gyűrt papírfecnit nyújtott Maczelka úr felé. Keze remegett, kezében a fecni pedig olyan szomorúan táncolt, hogy Maczelka úr torkában megrekedt a hang, vörös feje lilára váltott színt, de keze azért mozdult.

– Na, mutassa – kapott a cetli után, az asztalra tette, szépen kisimogatta, és hangosan olvasta az üzenetet.

– 104 H, 109 D, 112 V, 115 V, 119 D, 122 D.

– És maga erre akar költeni? De hát ez egy hatalmas ökörség – vetette össze Maczelka úr a tippeket a sportújságban szereplő mérkőzésekkel. Jóember, erre nem hogy ötszáz forintot (ennyit írt valaki a cetli aljára), de még egy likas petákot se költsön. Inkább szórja a pénzt a Tiszába, ha már annyira szabadulni akar a forinttól.

– Vagy adja nekünk megőrzésre – vihogtak hárman is egyszerre, a hosszú Novák, a kövér Belesdi, no meg Potya, a megye kettőből kiöregedett centerhalf, aki szép nevét azért kapta, mert még egy embert sem találtak, akit valaha is meghívott volna egy híg fröccsre, pedig minden meccse után olyan részegre itta magát, hogy többször megkérte ráncukat púderező örömlányok, de néha még magányos kapufák kezét is.

– Legyen szíves adja fel így, ahogy van. Vagy mutassa meg, hogyan kell ezt csinálni, és kitöltöm magam a szelvényt – nézte Maczelka úr lila fejét a férfi, hangját alázatba csomagolta, szemhéja egyet sem rezdült.

– Felőlem... – nyújtotta a szót sértődötten Maczelka úr, aki megszokta már ötvenéves korára, hogy az ő véleményére soha senki nem kíváncsi, megszokta, hogy ő a világ legfüggetlenebb embere, mert tőle nem függött soha semmi. Megszokta a minimálbért, az üzem fürdőjében rozsdásodó zuhanyt, a főnököt, aki köszönését sem fogadta, a feleségét, aki évek óta csak annyit nyögött az arcába, ha ágyba kerültek, és keze simogatásra indult, hogy hagyjál mán, fáradt vagyok. És megszokta Fortuna táncát is, amit ő inkább görcsös rángatózásnak látott, de hogy tippmixben sem oszthat tanácsot, no, azt nem tudta megszokni soha.

– Azért azt elmondom magának – fordult az idegenhez, aki ekkor már egyik szék szélén billegett, és tekintetét ráláncolta a tippmix szelvényre –, hogy megjátszhatja ám ezt hibapontosan is. Az annyit jelent, hogy ha elmegy egy meccs, maga akkor is nyer.

– Kérem, úgy töltse ki, ahogy a papíron van.

– Megtörtént. És ha figyelt, legközelebb egyedül is kitöltheti – lökte oda az ikszekkel díszített papírt Maczelka úr a férfi elé, aki udvariasan megköszönte a segítséget, beállt a sorba, kifizette a szelvény árát, majd meglepődve vette tudomásul, hogy egy gépből kicsorduló papírt kap a pénze helyett, amit – mint megtudta – jól el kell rakni, sőt mi több, csak ezt kell megőriznie, mert ha nyert, erre fogja a pénzt megkapni.

– Na, szakikám mennyi az annyi? – kiabált a férfira Maczelka úr, amikor az elindult a kijárat felé. A férfi megállt, Maczelka úr felé fordult, arcáról vak bányaló is leolvashatta volna, nem érti a kérdést.

– Mennyit nyer, ha bejön, csak ezt szeretném tudni? – vigyorgott Maczelka úr, és vigyorgott  a hosszú Novák, a kövér Belesdi, no meg Potya a megye kettőből kiöregedett centerhalf is, hiszen pontosan tudták, a férfi egyetlen forintot sem nyerhet, mert soha nem táncolt még Fortunával, de még az ujja hegyét sem érintette meg.

– A papír aljára az van írva, hogy 24 ezer 850 forintot – motyogta a férfi. A háta mögül előkerült egy kalap, tétován rázogatta a kezében, majd feje fölött megemelte egy kicsit.

–  Snejder vagyok. Snejder Pál Lajos, tisztelettel. Sajnálom, hogy udvariatlan voltam, és nem mutatkoztam be már korábban – motyogta, és a köszönöm, még egyszer nagyon köszönöm szavak hangjai akkor is ott rezegtek a levegőben, amikor a férfi, akit Snejder Pál Lajosnak hívtak, már becsukta maga mögött az ajtót.

– Hallották? Huszon... négy... ezer forint és még nyolcszáz és még ötven – dadogta Maczelka úr, a lottózó népe meg röhögve viháncolt, a vastag zaj betöltötte a terem minden szegletét, fellökte Fortunát a plafonra, de még a számítógépeket is megállította.

Másnap Snejder Pál Lajos dél körül érkezett, köszönt Maczelka úrnak, köszönt a kövér Belesdinek, beállt a sorba, érezte hátán Maczelka úr fürkésző tekintetét, de érezte hevesen kalapáló szíve minden dobbanását is.

– Ezt a szelvényt a bácsi töltötte ki. Gratulálok! Igazán remek, de igazán... - nevetett rá a lány a pult túloldaláról, miután a szelvény, az a kis hitvány cetli, amit tegnap ötszáz forintért árultak, átfutott a gépen.

– És akkor itt a pénz is – számolta le a  24 ezer 850 forintot.

– Nagyon köszönöm, igazán kedves – hajtogatta a pénzt a férfi egy elkoszolt pénztárcába, majd kalapot emelt, további szép napot kívánt.

– De az aprót, vagyis a vaspénzt itt tetszett felejteni – szólt ijedten a lány. Maga sem tudta: a pulton ücsörgő pénztől ijedt meg, vagy attól, hogy 350 forintot aprónak mert nevezni.

– Ne felejtettem. Legyen ez a szerencsepénz. Meg aztán, ha nekem ilyen szép napom lett, a magáé se legyen csúnya – mosolygott a férfi, megint kalapot emelt, és azon gondolkodott, talán illet volna mégiscsak többet hagyni a pulton.

De hát nem így szólt a parancs.

– Csak nem nyert? Csak nem kapott pénzt azért az őrült szelvényért, amit tegnap töltöttem ki magának? - szorult meg a levegő Maczelka úr tüdejében. Szája inkább sípolt, mint beszélt, és úgy nézett Snejder úrra, mint aki még soha nem mártózott boldogsággal telt teknőben.

– Igen, nyert a szelvény. És ha meg nem sértem, ezt fogadja tőlem hálám jeléül, amiért segített tegnap ikszelni - mondta a férfi, és ezer forintot rakott az asztalra. Éppen Maczelka úr és a kövér Belesdi kezei közé.

– Na ne... – nézte Maczelka úr a pénzt. – Na neeee. Az a szelvény egyszerűen nem jöhetett be. Azon minden meccs meglepetés volt. Az életnek törvényei vannak. A tippmixnek is. Na ne... - fordultak ki a szavak Maczelka úr száját, majd tekintete furcsa táncba kezdett azon a parketton, amit Fortuna, igen, a fejük fölött forgolódó Fortuna épített meg az asztalon heverő ezerforintos és az öreg szeme között.

– Még  egyszer köszönöm – emelte kalapját  Snejder Pál Lajos, és már el is tűnt. Talán Fortuna kapta föl, és szállt el vele a főtér platánjai felé, talán az ajtón ballagott ki, de az is lehet, hogy elolvadt, mint egy jégkocka – mesélte Maczelka úr másnap, és hitetlenkedőknek mutogatta az ezer forintos, amiről azt állította, nem válik meg tőle soha, mert ő még pénzt nem kapott, és bolond ember pénze csakis szerencsét hozhat.

Hozott is. Nem nagyot, vékonyan csorgó kis hasznot kis tétekre. Maczelka úr úgy érezte, ez éppen bele is illik apró örömökre épített életébe. El is mondta Snejder Pál Lajosnak, de a férfi, aki egyre gyakrabban tűnt fel a lottózóban, leginkább csak egy zavart mosollyal nyugtázta, ha megszólították. Már nem szorult segítségre. Előbb a magával hozott kis cetliről másolta át a tippeket, majd idővel már kitöltött szelvénnyel lépett be az ajtón, aprót biccentett amikor kalapot emelt, beállt a sorba, feladta a mixet, a pult mögött ülő hölgyeknek további szép napot kívánt, amikor elbúcsúzott, és észre sem vette, hogy Fortuna már nem táncol, amikor Snejder Pál Lajos lassú mozdulatokkal begyűri nyereményét kopott tárcájába.

Fortuna ugyanis kerekre nyílt szemekkel bámulta a férfit, és még szája is tátva maradt. Snejder Pál Lajos ugyanis tíz estből kilencszer biztosan nyert. Volt, amikor ötszáz forintra 6 ezret, volt, amikor 26 ezret, és még egy kis aprót. Majd emelte a férfi a tétet – azt motyogva maga elé – „Jól meggondoltad ezt?” – és a pultos lány már apróbb sikollyal nyugtázta: a férfi nyereménye túllépte az 50, majd a 100 ezret is.

– Azt mondja, hogy most 133 ezerrel ment ki? Azt mondja? – támaszkodott a pulton Maczelka úr, amikor egy napfényes vasárnap délelőttön Snejder Pál Lajos kalapot emelve lépett ki az ajtón, és nevetve köszönt a városháza tornyának.

– Nem én mondtam. A kedves vendég – mutatott a lány Potyára, aki kicsit szédült, és úgy érezte, az irigységtől hányinger támad a gyomrára.

– Egyébként meg semmi köze hozzá. Ez üzleti titok, meg diszkréció – mondta a lány, nem is titkolva, mennyire utálja Maczelka urat, Potyát, a kövér Belesdit, az egész asztaltársaságot, amiért napról napra megtömi  szeszes-füstös lehelettel, nyálazós káromkodással a kicsiny termet.

– Bassza meg a diszkrécióját – pottyant ki Maczelka úr száján a dühös mondat, de azonnal elnézést is kért, mert tudta, ha innen is kitiltják, egyetlen hely sem marad a világon, ahol elhiheti magáról, otthon van.

Snejder úr meg csak jött, nap mint nap bemutatott egy-két szelvényt, felvette a nyereményt, megemelte a kalapját, sok sikert kívánt mindenkinek, majd elköszönt, hogy eltűnjön a vizslató szemek elől.

– De ne tűnjön el! – csikorgatta a fogát Maczelka úr, és bedugta a fejét az asztal közepére, ahol egy szemvillanás múlva még három fej bujt össze. Suttogva gerjedt a gyűlölet, irigységből csiszolódott a terv: mégis csak meg kellene lesni, hova vándorol az a rengeteg pénz, ami már akár rúghat egy millióra, de talán többre is.

– Két millió az, de inkább három – szuszogta a hosszú Novák, a kövér Belesdi, no meg Potya a megye kettőből kiöregedett centerhalf, amikor egy péntek délutánon, amikor a városháza tornya felől zene jósolta: öt perc múlva öt óra lesz, és a hosszú Novák, a kövér Belesdi, no meg Potya úgy lépdelt Maczelka úr nyomában, követve Snejder Pál Lajost, mintha egy gyilkos után vetné szimatuk, de méghozzá milyen gyilkos után. Egy olyan embert követnének, aki nem csupán minden reményükből forgatta ki őket, de magához láncolta Fortunát is, elrejtette a világ elől a szerencsét, hogy csak neki táncoljon, neki, a vén kujonnak, aki nem tisztelt sem istent, sem embert, sem hagyományt. Aki nem tudja, hogy a szerencsejátékon a pénzt illik el is veszíteni, és most hatalmas pénzeszsákon ülve bámulja Fortuna táncos lábait, talán meg is simogatja, akár még csókot is lehel a bokájára, mert mindent megtehet, hiszen akié a pénz, azé a hatalom, a dicsőség, annak jövője van, de bánata semmi, mit tud ő arról, mennyi számlát nem fizetni ki havonta a hosszú Novák, hány embernek tartozik a kövét Belesdi, miért rúgta ki a közös lakásból Potyát az asszony.

– Nem tud ez semmit, csak megy, csak halad, csak emelgeti azokat a rohadék lábait – fújtatott Maczelka, attól rettegve, hogy Snejder úr egyszer csak megáll, hátra tekint, a szemükbe nevetve kérdi: ejnye, uraim, hát ennyire nehéz örök vesztesként élni? Majd meglobogtatja a nyertes szelvényt, meglobogtatja a húsz-ezreseket, amiket fél órája söpört be a táskájába, nevetése visszapattan a házfalakról, kötéllé csomósodik, rátekeredik a nyakára, a hosszú Novák, a kövér Belesdi, de még Potya nyakára is, és ott fognak megfulladni az utca közepén hánykolódva, mint a partra vetett halak.

De Snejder úr nem fordult meg. Csak amikor Alsóvároson, túljutva egy rozzant fakapun, udvari lakás ajtaja előtt állt meg, hogy kulcsát illessze a zárba. Igen, csak akkor fordult meg, és akkor rajzolta át az arcát a rettegés, mert látta, hogyan tombol a düh a hosszú Novák, a kövér Belesdi, no meg Potya a megye kettőből kiöregedett centerhalf lelkében, hogyan vörösödik az arcuk, és ha Maczelka úr széttárt kartokkal, mint egy áldást osztó Krisztus, nem állja útjukat, talán már rá is támadnának, bőrét is lenyúznák, hogy eleven testéről tépjék le csontjáról a húst.

– Mit akarnak tőlem? Mégis mit? – hátrált a lakásába Snejder úr, négy üldözője pedig üvöltve kiabálta, hogy Fortunát akarják, a táncos lábú istennőt, igen őt, és senki mást, de őt nagyon ki akarják szabadítani, mert az mégsem lehet, hogy egyetlen ember kapjon meg az élettől minden örömet és minden boldogságot, csak egyetlen ember találja el az egész városban minden nap, ki nyer, és ki veszít, és az az egyetlen ember mindig abba a sorban álljon, ahol a nyerteseknek osztják a forintot, őket meg szíjjal, korbáccsal verje a sors - tódult a konyhába a hosszú Novák, a kövér Belesdi, no meg Potya a megye kettőből kiöregedett centerhalf, mert Maczelka úr akkor már nem Krisztushoz hasonlított, hanem a bosszú angyalához. És ez az angyal egy kést is fölkapott az asztalról, no nem ölni, csupán abban a reményben, hogy egy késsel mégiscsak könnyebb felfeszíteni azt a kincsesládát, amibe Snejder úr a Fortunát, meg a tippmix titkát rejtette el.

– Ide nem! – üvöltötte akkor Snejder úr, és egy szobába menekült, de a hosszú Novák, a kövér Belesdi, Potya a megye kettőből kiöregedett centerhalf és persze Maczelka úr dehogy törődött tiltással, akkor sem hátrált volna, ha abban a szobában egy géppuska csövének nyílásával kellett volna szembenézni, csak tolták maguk előtt a levegőt, de olyan erővel, hogy a tüdejükbe már egy szippantásnyi sem jutott.

– Ide ne, kérem... – motyogta Snejder úr, majd lehajtotta a fejét.

Az ablaknál, egy tolószékben görnyedt test próbált mozdulni, de csak a feje fordult néhány centit.

– Apa, te...vagy..az? – csordult a hang a szájból.

– Igen, én, és....a barátaim. Ne aggódj – válaszolt Snejder úr, miközben a kifakult szőnyeget nézte, és azon gondolkodott, lesz-e még egyszer annyi ereje, hogy szembe nézzen az üldözőivel.

– Jó...napot... kívánok... – indult a hang a tolószékből, de olyan lassan, olyan gyengén, mint tollpihe ring a lusta a szélben.

– A fiam. István a neve. Matematikus. Beteg. Már évek óta. Spinális izomatrófia. De úgy is mondják, hogy gerinc eredetű izomsorvadás. Ez egy ritka betegség, tudják. Azt mondják, öröklődő. És azt, hogy az SMN miatt van. Ez egy gén. Utána olvastam – suttogta Snejder úr. -  Az idegsejtek vagy mik elpusztulnak, amiatt elsorvadnak az izmok. Legelőször a nyak és a törzs tartását végző izmok halnak el, majd a láb és karok izmai, amelyek a mozgásért felelnek, végül a bordákhoz kötődő, légzést támogató izmok. Ezt írták a könyvben.

És akkor mi lesz? – folyt ki a vér Maczelka arcából.

– Megfullad.

– Szerencsétlen.

– Nem igazán. Ő a legenyhébb formájától szenved. Tudják, ezt hármas típusúnak hívják. Nem halt meg gyerekkorában, még járni is megtanult. Mit megtanult? Szaladt is. Aztán egyszer csak azt mondta fáradt. Aztán meg azt, fáj. Aztán lépni sem tudott. A diplomaosztójára már tolószékben ment. Ment? Gurult. Gurult és mosolygott. Azt mondta: apa, semmi baj, olyan gyorsan fejlődik az orvostudomány, hogy egyszer erre is megtalálják a gyógymódot. Mert hogy most nincs. Jár ide gyógytornász, azt mondják, az segít valamit. Tudják, amíg ki nem találják a gyógyszert. Azt is olvastam, hogy már sok ígéretes kutatást végeztek. Igen, így írták: ígéretes. Azt nem írták, hogy drága lesz a gyógyítása, de miért is írták volna. Tudjuk ezt mi magunktól is És arra kell a pénz. Ezért kell tudni, hogyan fociznak Izlandon, ki nyeri meg a norvég második osztály, melyik csapat jó idegenben, és ki szeret döntetlenre játszani. Istvánka mindezt tudja. Mert az agya teljesen ép. Istvánka zseni. És én boldog apa vagyok – mondta Snejder úr.

– Kérnek egy kávét? – emelte fel a fejét, de a szoba már üres volt.

– El...men...tek. Miért...apa? Miért? – nyöszörgött a tolószék.

– Dolguk van biztosan – felelt az apja, a nyitva hagyott ajtón pedig lassan, szótlanul besétált az este. Fortuna, ki más, meg csak annyit súgott Snejder úr fülébe: készítheti nyugodtan a vacsorát, Istvánkát még nem kell pelenkázni.

 

 

belzoli2-300x269.jpg

Bátyi Zoltán Szegeden született 1956-ban. Ez a város nevelte, iskolázta, itt szerzett jogi diplomát 1980-ban, és itt kezdte újságírói pályáját a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségében. Majd a Reggeli Délvilág főszerkesztő-helyettese, később a Délmagyarország főmunkatársa lett. 2003 szeptembere óta a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkáraként dolgozik. Eddig több mint 7 ezer cikkét közölték és 14 kötet, köztük a Szeged, a palotás város, a Tiszakirálynő, a Táncol a Tisza, a Csillag – börtönkönyv, az Életfogytiglan és a Marinko, avagy a halál zsoldosa szerzője, illetve társszerzője. Írt és szerkesztett könyvet középiskolájáról 50 éves a Vedres és a város egyik legnagyobb cégéről 50 éves a Tisza Volán címmel. A Szegedtől Szegedig antológia-sorozat szinte minden kötetében olvasható egy-egy novellája. Írásai számos újságban, irodalmi lapban jelentek meg itthon és a Vajdaságban.
 
A szerző írása korábban a SzegediLapon: Ének a felhőnEzer fontos zsírois kenyérMosolytánc, tavaszi szélben