Andor Csaba
Szégyenlős férfiak
Adventkor csak az utazik, akinek nagyon sürgős dolga van, vagy aki bolond; mivel az utóbbiak közé tartozom, úgy érzem, Bécsben a helyem. Sejtem ugyan, hogy éppen a szombatot választani az utazás napjául meggondolatlan cselekedet, de nem tehetek ellene semmit sem, mert az elkövető nem én vagyok, hanem az utazási iroda, amely a hét minden más napját alkalmatlannak ítéli meg az utazásra. Nekik az sem tűnik fel, hogy hat busznyi a jelentkező csak náluk; ha tehát más irodák is hasonló mértéktelenséget tanúsítanak, akkor gond lesz az utakon, a parkolásnál, mindenütt.
Már Mosonmagyaróvárnál kiderül, hogy sokan vagyunk. Ráadásul az építészek Magyarországon sohasem tanultak anatómiát. Ami még nem lenne baj, ha legalább időnként megnézték volna maguknak, hogyan „működik” egy nő, pl. hogyan pisil? Ezt azonban már Ybl Miklós is elmulasztotta megtenni, így aztán az Állami Operaházban is kígyózó sorok állnak a szünetekben a női WC-k előtt, míg a férfiak illemhelyénél hasonló tumultus nem tapasztalható. Aminek oka szerintem mindenki előtt világos, csak építészeink nem értik évszázadok óta. Elárulom tehát nekik a titkot: egy női WC-t kb. kétszer-háromszor akkora méretűre kell tervezni, mint egy férfit, akkor lesz nagyjából azonos a kapacitásuk. (Akit a részletek is érdekelnek, azoknak a mester, Szentágothay János: Functionalis anatomiáját tudom ajánlani.)
Az M1-esen, a mosonmagyaróvári benzinkútnál lévő étel-ital és pisilési központ (nem is értem, miért nem „in/out centrum” feliratok hívják fel rá a figyelmet, hogy mindenki értse, mire valók; piktogramja egy férfi–női stilizált pár lehetne, szájuknál befelé, derék alatt kifelé mutató nyilakkal) építői sem tudták ezt, így aztán egy kb. 100 méteres sor végére kell beállnom. Azt azonban sokáig nem értem, hogyan lehetséges, hogy a mi sorunk ugyanolyan lassan halad, mint a nőké? Máskor, a hét normális napjain (mondjuk, szerdán vagy csütörtökön), amikor jóval kisebb a forgalom, mindig azt tapasztalom, hogy csak a női WC előtt kígyózik asor. Már alig állnak előttem, és még mindig nem értem, hogy mi történhetett. Azt végre látom, hogy a szükség törvényt bontott, a leleményes nők bementek a férfi WC-be is. Igazuk van, sokan elférünk odabent: mi a fal mellett, állva, ők a kabinokban, ülve. Mi lehet itt a gond?
Amikor húszperces várakozás után végre belépek, elképedek. Egyetlenegy férfi sem állva végzi a dolgát. Akkor hát világos, hogy miért nem haladt a mi sorunk sem! De mi történhetett? Mindenkinek hasmenése van? Egy pillanatra eltűnődöm, amíg – szégyenszemre magányosan – odaállok a fal mellé, és lehúzom a cipzárt a sliccemen. Hiába, lassú a felfogásom. Azért pisilés közben rájövök, hogy nem ez lehet az ok, és majdnem elnevetem magam – ami ilyen művelet közben vétkes könnyelműség lenne (aki próbálta már együtt a kettőt, tudja, hogy miért) –, amikor megértem, hogy valójában mi is történt. Hiába állunk háttal a nőknek, úgy látszik, mi férfiak még így is szégyenlősek vagyunk. Annyira, hogy kis híján én is elszégyellem magam, amiért odaálltam a fal mellé.
Andor Csaba 1950-ben született Budapesten, 1975-ben végzett az ELTE TTK matematika szakán, 1979-ben szerzett filozófiai doktorátust. Dolgozott az ELTE Filozófiai Tanszékén, az MTA Filozófiai Intézetében, az Országos Pedagógiai Intézetben, a Petőfi Irodalmi Múzeumban és az Országos Széchényi Könyvtárban. A Madách Irodalmi Társaság elnöke, több Madáchcsal foglalkozó tanulmánykötet és monográfia szerzője. Teofília című regényét a Magvető adta ki 1989-ben.