Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Andor Csaba

Lyra mundi

Az irodalmi Nobel-díjat odaítélő bizottság 2016-os üzenetét már a bejelentést követő percekben is sokan értelmezték, ám az első reakciók az általánosabb, filozofikus meglátást nélkülözték, maradtak a mindennapok szűk látásmódjánál.

bob.jpgAz üzenet lényege (meglátásom szerint) az volt, hogy minden látszat és baljós előjel ellenére, a világköltészet egyelőre még mindig nem ért véget, pedig egyszer már lezárulni látszott. Érdemes tehát verseket írni, hiszen lám, sok-sok évnyi szünet után, ismét költői művet (amennyire meg tudom ítélni, nem konkrét művet, hanem életművet) díjaztak Stockholmban.

Pedig 1986 nyarán, amikor a Petőfi Csarnokban Allen Ginsberg fellépett, abban a meggyőződésben vettem meg a jegyemet az eseményre, hogy a világlíra utolsó alkotóját láthatom. Akkor már éppen 30 év telt el az Üvöltés megírása óta, és úgy tűnt, hogy többé nem lesz olyan vers, amely hasonló ismertségre és elismertségre számíthatna, s amelynek korszakos jelentősége vitathatatlan lenne. (Az, hogy mennyire jó a vers, ebből a szempontból nem túl fontos.)

Különös volt a mostani kommentároknak az a beállítása is, mintha valami merőben újfajta produkciót díjazott volna az akadémiai testület. Igaz, Nobel egy kései században élt, így aztán a régebbi korok trubadúrjai közül senki se részesülhetett abban megtiszteltetésben, hogy Nobel-díjjal ismerik el a teljesítményét, ám azért illő lett volna észrevenni, hogy Bob Dylan művészete bizonyos tekintetben visszatérés a régi európai hagyományokhoz: az énekelt és hangszerrel kísért verset mint valami merőben új jelenséget beállítani, már csak ezért sem lehet. Ennek ellenére Bob Dylant nem nevezném trubadúrnak, ellentétben Allen Ginsberggel, akinek 1986-os fellépésekor az ginsberg.jpgelső pillanattól kezdve úgy hallgattam őt mint trubadúr költőt. (Utólag visszatekintve: lehet, hogy egyedül én éreztem így a nézőtéren.) Egyébként egy verssel sok mindent lehet tenni, a legrosszabb (és társadalmilag leginkább elidegenült) „használati módja” a költészetnek az, ha elszavalják (felolvassák) a művet: a néma olvasás és a hangos éneklés is jobb, természetesebb. (Kivéve azt a néhány esetet, amikor a szerző kifejezetten felolvasásra szánja a művét.)

Akkor most véget ért a világlíra vagy nem ért még véget? – kérdezheti az olvasó. Nem mernék jóslásokba bocsátkozni. Az, hogy az Üvöltés óta nem született igazán jelentős és nemzetközileg ismert vers, talán nem is olyan fontos. Hiszen az egész XX. században alig volt erre példa. (Az elmúlt század nem annyira a jelentős költői alkotásoknak, mint inkább a jelentős költői életműveknek a százada volt.) Ugyanakkor lehetséges, hogy a Nobel-díj nyomán többen is késztetést éreznek majd arra, hogy verseket írjanak, s ha olvasóik is lesznek, akkor mégis csak folytatódhat a világlíra.

 

 
andorcsaba.jpg
Andor Csaba 1950-ben született Budapesten, 1975-ben végzett az ELTE TTK matematika szakán, 1979-ben szerzett filozófiai doktorátust. Dolgozott az ELTE Filozófiai Tanszékén, az MTA Filozófiai Intézetében, az Országos Pedagógiai Intézetben, a Petőfi Irodalmi Múzeumban és az Országos Széchényi Könyvtárban. 2012-ig a Madách Irodalmi Társaság elnöke, több Madáchcsal foglalkozó tanulmánykötet és monográfia szerzője. Teofília című regényét a Magvető adta ki 1989-ben.