Andor Csaba
Kábítószer 1.
A legújabb magyar nyelvben mindennek más a neve, mint korábban. A botanikában járatlan rádiósok és tévések már régóta epernek mondják a szamócát (más néven földiepret, hiszen az igazi eper az fán terem), champignonnak a csiperkegombát (a champignon a gomba neve franciául, mindenfajta gombáé), újabban pedig vadkendernek az indiai kendert. (Emlékeztetőül: a vadkender a parlagfű népies elnevezése volt a közelmúltban.)
Se szeri, se száma az olyan híradásoknak, amelyekből megtudhatjuk, hogy Magyarországon ismét lecsapott a rendőrség egy illegális cannabis-ültetvényre.
Nem is egészen érthető, hogy miért vetemedik valaki arra, hogy ilyesmit termesszen, amikor enélkül is bármelyik boltban hozzájuthat valamilyen kábítószerhez, ha éppen arra vágyik, és szinte bármilyen kábítószert szabadon termeszthet, kivéve ezt az egyet. A fiatalok azt mondják: elegendő, ha három szerecsendiót lereszelek, és belekeverem az italomba, nem marad el a hatás. Nem tudom, nem próbáltam. Amilyen konzervatív vagyok, megmaradnék a klasszikus szereknél.
Emlékszem, gimnazista koromban árgus szemmel figyeltem a virágboltok kínálatát, de akkoriban csak nem akadtam rá a Lophophora Williamsii (ismertebb nevén: peyotl) nevű kaktuszra, pedig tudtam jól, hogy hatóanyaga, a meszkalin (mescaline) felülmúlhatatlan hallucinációkhoz és víziókhoz juttatna, és a hatás eléréséhez semmi egyebet nem kellene tennem, csupán, mint valami citromot, kicsavarnom a kaktuszt, és a levét beleöntenem az italomba. (Az akadékoskodók kedvéért annyit elárulok: gömb alakú és egyáltalán nem szúrós fajtáról van szó.)
Még az is megfordult a fejemben, hogy beiratkozom a (hatvanas évek végén már létező) kaktuszszövetségbe, de aztán letettem róla. Évekkel később, már egyetemista koromban megtudtam: valóban, sokan kifejezetten azért léptek be, hogy az áhított kaktuszfajta birtokába jussanak.
A növénytant és az élettant egyaránt jól ismerők nyilván számos kábítószert ismernek, amelyekhez legálisan hozzájuthatunk, de egy átlagos tájékozottságú ember is ismerhet néhányat.
Annál is inkább, mert az egyiket a gyerekkönyvek is lépten-nyomon reklámozzák. (A beetetést nem lehet elég korán kezdeni!) Persze, a fehér pöttyös piros gombák alá nem írják oda a felnőttek, hogy: „Gyerekek, ezt egyétek, jobb mint bármelyik diszkós tabletta!”, de aki belelapoz egy-két gombáról szóló könyvbe, az hamar rájön, hogy a légyölő galóca (mert hiszen – ki tudja, miért? – ezt reklámozzák előszeretettel a mesekönyveink) hallucinogén hatású. Különben egy vérbeli magyar narkósnak azért is ajánlható, mert ezt a drogot lehet egészen hagyományosan, „sámán módra” használni. Eleink varázslói ugyanis – azt beszélik – a transz elérése érdekében olykor meg nem engedett eszközökkel éltek, és ezek közé tartozott a tűzre vetett légyölő galóca, amelynek füstjét belélegezték.
Valahányszor egy-egy indiai kender ültetvény a hírekbe kerül, mindig elcsodálkozom a magyar bűnüldözés minden képzeletet felülmúló képmutatásán. Miközben a százszor veszélyesebb mákot, az ópium, morfium és heroin alapanyagát ezerszám termeszti boldog-boldogtalan a kiskertjében, szerte a Kárpát-medencében, és soha senkit sem vonnak felelősségre érte (vagy ha igen, hát nagyon csendben, a média megkerülésével teszik), a lágy drog termesztőire látványosan lecsap a hatóság. Persze, ha valaki olyan bolond, hogy hasist termel ópium helyett Magyarországon, akkor meg is érdemli, hogy az ostobaságáért megbűnhődjék! Már csak azért is, mert (ifjú koromban így beszélték) a magyar mák különösen gazdag alkaloidákban.
Andor Csaba 1950-ben született Budapesten, 1975-ben végzett az ELTE TTK matematika szakán, 1979-ben szerzett filozófiai doktorátust. Dolgozott az ELTE Filozófiai Tanszékén, az MTA Filozófiai Intézetében, az Országos Pedagógiai Intézetben, a Petőfi Irodalmi Múzeumban és az Országos Széchényi Könyvtárban. A Madách Irodalmi Társaság elnöke, több Madáchcsal foglalkozó tanulmánykötet és monográfia szerzője. Teofília című regényét a Magvető adta ki 1989-ben. Korábban a SzegediLapon: Szégyenlős férfiak