SzegediLap

Érdekesen vetkőzik a természet ‒ gondolta Veréb az otthon parkjában nézelődve. ‒ Az a fiatal meggyfa alig sárgul, talán még üde zöld levelet is találna rajta az ember, a vén cseresznye meg már csak a csupasz ágait mereszti az ég felé. Az első ködnek odaadta az összes ruháját. Nem akar tovább harcolni a téllel, megadja magát. Akár a vénember, aki már vasárnap se öltözik ünneplőbe, mert neki már a harangszó se üdvözlet, legföljebb a búcsú hangja. Itt meg aztán végképp az, hiszen ebbe a szociális otthonba csak befelé jön a saját lábán az ember, kifelé ketten viszik. Jó lenne hinni, hogy nem így van, de hát ez a világ rendje, nincs mit tenni ellene. Különben is saját ágya van, saját széke az ebédlőben és még ki is szolgálják. Mit kívánhatna még az ember így hetven év körül? – T. Ágoston László elbeszélése

Több mint két éve hajléktalanná lett az a férfi, aki épp sétál az utcán. Nagyon éhes. Már annyi ideje nem evett, hogy akár el is ájulhatna. De tartja magát. Muszáj neki. Hamarosan egy kukához ér. Kotorászni kezd benne. Nem sok mindent talál. Egy kisfiú, talán úgy ötéves, éppen arra sétál, s nem bírja ki, hogy meg ne kérdezze: – Maga mit csinál? A hajléktalan megdöbben. – Hogy-hogy mit csinálok? Hát kukázok! – Dinók Zoltán novellája

Tangóharmonika zenéjét vártam, Edith Piaf kesernyés-rekedt énekét, és dohányfüst maró illatát, ami Maigret felügyelő pipájából bodorodva keveredik „er” hangot ropogtató francia szóval. De csak autók, motorok fékjei csikorogtak, turisták tömegei vonultak át az úton. Szórták a szót angolul, németül, japánul, indultak a Montmartre zegzugos utcái felé, vagy éppen a Sacre Coeur székesegyház fehér tömbjéhez, ahonnan bámulhatják a lábaik előtt heverésző Párizst. – Bátyi Zoltán prózája

Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl, de a sarkon innen, volt egyszer a világegyetemben egy apró pontocska, amit Pathópáliának hívtak. Nagyon szép, nagyon jó hely volt ez a világban. Volt benne folyó, a földje jó, legelőin a fű kövér, olykor megöntözte a honfivér. Tengereiben a hal fürge és ízletes, erdeiben a vad kifogyhatatlan. Lakói boldogok voltak és elégedettek, hiszen napestig sütött rájuk a Nap, éjjel meg a Hold világította meg a tájat. – T. Ágoston László novellája

….a Titanic luxushajó zenekara, mely rendszerint a szalonban játszott vacsoraidőben, majd általában egész éjszaka, ez a zenekar, amikor megindult a mentés és nyilvánvalóvá vált, hogy a hihetetlen mégis hihető – süllyed a hajó! –, fölvonult a fedélközbe és ameddig lehetett – muzsikált. A csillagfényes, borzongatón hideg tengeri éjszakában, ragyogó, néma csillagok alatt, egymás után engedték le az I. osztályú utasokkal megtelt csónakokat, s közben szólt a walzer, keringő, ami, ha kívülállók hallhatták volna, a süllyedő luxushajóról menekülők teljes őrületét jelezte. Később, mint a túlélők mesélték, mind gyakrabban hallottak egy zsoltár dallamára ott készült éneket: közelebb, közelebb hozzád, Uram… És mi mást tehettek volna a zenészek? Mihez értettek még? – Tráser László cédulái

Akkor láttam meg, hogy szarvas. Faragott kőszarvas. Talán felállni, talán pihenni készül. Talán haldoklik. Vagy az a tarsolylemezre vert aranyszarvas volna a formasugalló rokona, amelyet övekre, vagy akár pólókra is fölfestenek? Közel hajoltam, aztán körbejártam, végül melléguggoltam. Hadd bámuljanak a villamosból. – Lukáts János novellája

1956 november 4-én a szovjet hadsereg inváziót indított a magyar forradalom leverésére és kezdetét vette az egy hétig tartó reménytelen, hősies szabadságharc, amely november 11-én, Nagy Imre és kormánya menesztésével és Kádár János Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányának beiktatásával ért véget. Bár harcok elszórtan még ezt követően is folytak, november 11-ével megkezdődött a diktatúra restaurálása. A Kádár János vezette hatalom a magyar történelem legvéresebb és legsúlyosabb megtorlásával indította uralmát, amely túltett Haynau tábornok 1849-es ámokfutásán is. – November 4-ére Radnai István két kisnovellájával emlékezünk

Azt mondta, hogy húszezer forint? Tényleg azt mondta? – hajolt a kézfejét karistoló hideg elől kesztyűbe menekülő asszony arcához. A nő rémülten arrébb ugrott, híres márkaboltban vett sálját igazgatta, koccant aranyláncán az arany medál. Karjait maga elé kapva, kétlépésnyiről figyelte a férfi borostás arcát, a ráncok között megkötött koszcsíkokat, a ki tudja mikor mosott, penészfoltos, bokáig lógó kabátot, és tűrte, hogy áporodott borszag kínozza meg az orrát. De válaszolt is. – Bátyi Zoltán novellája

…Csontszám nem szólhat, csontkezem nem simogathat többé. Mi csak azt tudjuk, amit te is; a benned élő emlékek vagyunk. Addig élünk csupán, amíg ti élők emlékeztek ránk. Láttam, és jólesett látnom, hogy dédapádék sírjára is jutott egy csokor virág. Még ők is élnek, bár az arcuk egyre haloványabb. Itt vannak velünk. Fiad, aki most a füvet tépdesi apró kezével a sírhantunk mellett, emlékezni fog ránk, s mi majd veled, általa élünk tovább… – T. Ágoston László halottak napi novellája

Stróman Peti odaszólt az asszonynak, hogy csináljanak rendet a segélygyűjtő garázsban, mert olyan az egész, mint egy harmadosztályú kupleráj. Aztán meg másnap reggel kenjenek meg néhány szendvicset, bontsanak föl néhány üveg bort, meg ilyesmi. Honnan, honnan? A kenyeret venni kell, mert csak frissen jó. Kolbászt hozott a fűszeres, nézzék meg, nem járt-e le a szavatossági ideje. Vaj is van ott az adományok között. Kannás bort hozott a kocsmáros, az jó lesz a plebsznek, a Tóthnak, meg a polgármesteréknek ott van az a néhány palack, amit a pincészetből hoztak. Néhány szem gyümölcsért át kell ugrani a Fodorhoz. Ha megígéri neki, hogy benne lesz az újságban az adománya, akár két-három láda őszibarackot is képes lesz átküldeni. Hja, aki képviselő akar lenni, annak csipkednie kell magát. – T. Ágoston László novellája