Zakar István
Finoman formált modern Nasca-vonalak Szekretár Enikő kiállítása a Somogyi-könyvtárban
Szekretár Enikő képeinek olvasásakor nekem az az ijesztő emlék futott át az agyamon, mikor olyan helyen jártam, ahol be lehetett menni az aquárium alá egy üvegcsőben, és egyfelől ott nyomasztott a rengeteg víz a fejem felett, másrészt ott ámított el egy cápa hasának hihetetlen nagyszerűsége, a vízi élővilág csodája. Ezeken a képeken is a test (és persze a lélek) súlytalan utazása tárul elénk. Egyszerre vagyunk benne a képekben, vagyunk azoknak részei, és egyszerre látjuk felülről magunkat és a tájat.
A víz a legváltozatosabb elem a földön. Folyékony állapotában az élet forrása, a megtermékenyítő és a befogadó egyszerre. Gáz halmazállapotában a pára a lélek egyetemes szimbóluma. Szilárd testként a földön az egyetlen anyagként negatív értékű hőtágulása van, vagyis ha hűtöm, térfogata növekszik.
Mi emberek a földi elemek valamelyikéhez tartozunk testben és lélekben. Ezt keressük, e mentén élünk. Enikő, érzésem szerint, a víz állapotát keresi a földön, a víz hiányát tárja elénk képein, és a víz megtalálását az űrben, a bolygókon. Kifejeződik itt e sorozatban a víz jelentette állandóság úgy a szimbolikában, mint a morfológiában. Nem áll meg a tudatunk a sztratoszféra határán, hanem átlép mindenen, és képes felfedezni olyat, amit valójában mindig is tudtunk, csak szeretjük keresni. És persze megtalálni…
A mindenség kifejezéséhez használt szimbólumrendszer legszebb és legsokoldalúbb metaforája a víz. Azonban ennek lefordítása a festészet évezredes, mindig újat kutató nyelvére embert próbáló vállalás. Mégis, a jelenlévő ifjú művésznek sikerül teljesítenie ezt a bátor gurítást. Képein olyan színt választott, mely a vízre csak közvetett módon utal, olyan felületet, mely a víz eltűnését, hiányát idézi. A fehértől a kékes feketéig repedezik a felület a szemünk előtt, azaz a szürke réteges, gazdag hálózatát látjuk. Mint tudjuk, a szürke az egyetlen szín, mely az összes többit tartalmazza, így anyagában, organikusan képes megjeleníteni mindazt a sokszínűséget, mely körülvesz bennünket.
A csend uralja a képeket. A világűr sejtelmes, nagyszerű, fenséges csendje. A biztos tudás csendje. Ősi érzelmek ezek, Nasca-vonalak finom, modern formálásban. Nem emberi, gyarló bűnösség árad a képekből, hanem olyan éteri magabiztosság, mely a teremtés állandó és természetből fakadó tudását birtokolja. Ez a női, a vizes lét, a Hold nem csak felszíni megidézése. Annak a biztos tudása, hogy ami vagyok, az kezdettől fogva van, és a világ végéig lesz. Olyan, mint az univerzumon át jelenlévő víz. Ez a teljes, időtlen, teremtő nőiség az, amivel Enikő önazonos. Ez az, amit a víz jelet az életében, ami mozgatja, élteti és hajtja. Így válik hitelessé, és könnyíti meg a megnyitó dolgát, hogy innen már nincs mit magyarázni…
Zakar István kerámiatervező iparművész, az SZTE JGYPK oktatója.