Nyéki Tamás
JelentÉs
Kovács Gyula András grafikái elé
Azzal kell kezdenem, hogy elmondom, Gyuszival már-már – idézőjelbe téve – alkotópárost formálunk, hiszen második alkalommal részesültem abban a megtiszteltetésben (vagyis megelégedettséggel kell belátnom, hogy máris 100%-kal jobban, de legalábbis többet teljesítek, mint sokan mások ebben az országban), hogy – bár már sok kiállítást vezettem már fel mint házigazda – kiállításmegnyitót tarthattam. Vagyis ő alkot, én pedig megnyitok. Ismeretségünk amúgy jó pár évre megy vissza, hiszen sok alkalommal dolgoztunk együtt az egyetemi kulturális fesztiválok kiállításainak rendezésekor és magukon a fesztiválokon is. És természetesen Gyuszinak többször is volt önálló vagy csoportos kiállítása az egyetemen, ráadásul egy-két éve közös művészeti-történeti projektekben is gondolkozunk, amelyeknek remélhetőleg hamarosan eredménye is lesz.
Kovács Gyula András és Nyéki Tamás
Mielőtt még magáról az itt kiállított anyagról beszélnék, el kell mondanom azt is, hogy Gyuszi munkái között jelenleg elég nagy szerepet játszanak az ehhez hasonló gyáras grafikák – mert ezek inkább grafikák és installációk, mintsem festmények, noha festékkel készültek. Amolyan „ipari absztrakciók”, amelyek kapcsán viccesen akár azt is mondhatnánk, régről visszatérő motívumok. Műhelytitokkal szolgálok, mikor elárulom, hogy a színekben nincs tudatosság, Gyuszi ugyanis olyan színeket használt, amilyen festéke éppen volt: ezért láthatunk ilyen kevés színt. De azt hiszem, egy művész nem csak tudatosan válogathatja a színeket vagy a formákat, hanem a szűkös vagy éppen a tág lehetőségek által is formálódhatnak az alkotásai.
A mostani kiállításnak történeti, történelmi koncepciója van. Ez a koncepció mintegy triptichon-szerűen épül fel: először láthatjuk a gyárak lerombolását. Szinte kettétörnek, mintha egy bomba vágna beléjük. Majd láthatjuk a gyárakat leromboló, kifosztó, megszerző útonállók (talán máig remélt) börtönbe kerülését, végül, visszautalva az első stádiumra, a gyárak mennybemenetelét vagy apoteózisát, csak itt nem egy indivídumot, nem egy embert, hanem egy élettelen, de mégis egykoron nagyon is élő közösséget emelnek az istenek közé. Ez már a múlt dicső (vagy a jelenünkben nagyon is tetten érhető „dicsősített”) emléke, amikor is a keserű régmúltból haladunk az alapjában is pozitív, egyszersmind túlfényesített jövő felé. A tárlat voltaképpen két karakterrel bír: egy pozitív (az első és az utolsó rész), s egy kriminalisztikusan negatív jelleggel (a triptichon közepe).
A képeken természetesen világosan láthatjuk a hazai privatizációt és reprivatizációt, ami nagyon sokaknak a lopás (vagy, finomabban szólva, a potom áron való megszerzés) és a gazdaság, valamint a politika összefonódását jelenti, a múlt tervezett (s egyben elszabadult) pusztítását, azaz rendszerváltás keserű körülményeit az ún. keleti blokkban, így nem más ez a tárlat, mint a rendszerváltás levetülése társadalom-művészeti szemmel. Ebben a kontextusban külön érdekes maga a blokk szó is, ami jelenthet előre gyártott elemet, tömböt, pénztári számlát, de gondolhatunk atomerőműi blokkra, egy lakótelepre vagy gyáregységre egyaránt.
Maga a gyár nem csak a munkavégzés helyét jelentette, hanem magát a munkát, a gyárban dolgozó közösséget is. Janus-arcú egységként egyaránt jelentett felemelkedést (anyagiakban, presztízsben, tudásban, sőt sokszor világlátásban is), de lesüllyedést is (beszűkült lehetőségeket, hiszen a gyár „mindent” megad, ám gondoljunk csak a falanszterszerű, rideg munkásszállókra – amelyeknek ridegségét nekem a képek rögzítésére szolgáló szegek is jelzik –, ahol az eredeti, többször értékesebb közösségükből elszakadt emberek proletárrá, munkássá váltak, hogy attól fogva úgy tengessék életüket). De a sok gyár megszűnése után mégis leginkább az ipar pozitív arca maradt meg az egykori dolgozókban, mert a rendszerváltás után megváltozott körülmények között felértékelődött a közösség (akkor is, ha az a közösség egy brigád volt), a biztos munka, a mégis csak meglévő, amolyan üzemi szintű szociális háló iránti nosztalgia.
A kiállítás másik karaktere az útonálló, aki / ami szintén két- vagy többarcú alak. Egyrészt bűnöző, rabló, másrészt azonban amolyan „szabadságharcos” (betyár, street artos, városi gerilla, vagy – az útnál maradva –, egy stoppos). Határozottan talán itt sem tudjuk eldönteni, melyik értelmezést fogadjuk el. Tolvaj, aki magának szerzi meg a gyárakat, vagy betör azokba és mindent elvisz? Vagy ultraliberális aktivista, aki a rideg, egyirányítású múlttól akarja megszabadítani a jelent és a jövőt azzal, hogy megsemmisíti azokat? A végeredmény azonban Kovács Gyula András világában ugyanaz: börtönbe kényszerül, elhallgat, így végső soron ő is a gyárak sorsára jut.
Összefoglalásképpen azt mondhatom el, hogy a kiállítás címének (JeLentÉs) megfelelően a művész nemcsak magának a nagybetűs Történelemnek jelenti fel az egykori (és sajnálatosan máig ívelő) állapotokat, hanem elszomorító és elgondolkoztató látleletet, jelentést is ad nekünk, kortársaknak. Talán olyan, mint valami beszámoló egy látszólagos, de valójában korszakváltó üzemi balesetről.
Nyéki Tamás a Szegedi Egyetem Kulturális Irodájának munkatársa, Szegeden él.