Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Máté Zsuzsanna

Néhány gondolat a harmóniáról és a diszharmóniáról
Kovács Beáta művészeti szakkollégista Képek című önálló kiállításának megnyitása apropóján

 

Kovács Beáta a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Művészeti Intézete Rajz-Művészettörténet Tanszékének képi ábrázolás szakos, harmadéves hallgatója, Szabadkáról. Hiperrealista, fotorealista (100x70cm) képei a valóság apró részleteit kézzel adják vissza papíron. Alkotásai türelmes, elmélyült munkát és rajztehetséget mutatnak, melyet visszaigazolnak eddigi eredményei is. 2013-tól több csoportos kiállításon vett részt, így például Temerinben, Palicson. 2014-ben és 2016-ban a kari TDK-án helyezést elért grafikai művei továbbjutottak az OTDK-ra. 2014-ben az SZTE JGYPK Művészeti, Művészetpedagógiai és Művészetközvetítő Szakkollégiumának tagjaként a Madách 150 szakkollégiumi pályázatunkon, 2015-ben pedig a Dante 750 pályázatunkon szerepelt eredményesen, illusztrációi megjelentek a „XXII. Madách Szimpózium” és a Dante 750 Kiállítás és Tudományos Emlékülés kötetekben. Kovács Beáta Képek című önálló kiállításának támogatói a Somogyi-könyvtár, a Szegedi Tehetségpont és a SZTE Sófi Alapítvány. A művészeti szakkollégium vezetőjeként Kovács Beáta alkotásait már három éve kísérem figyelemmel, s mindannyiszor a harmonikus jelző jut eszembe.

dscf0645-1-.jpg

Művészetfilozófusként jelen írásom a harmónia és a diszharmónia viszonyát vázolja, a Képek kiállításának apropóján. Ismert, hogy a harmónia egyfajta összhangot jelöl; a műalkotás részeinek egybehangoltságát, kiegyensúlyozott arányosságát, rendjét, kifinomult megkomponáltságát jelenti. Voltak korok, melyek kötelezőnek tartották a harmonikus megformálást, ahogy az antikvitás vagy a reneszánsz és a klasszicizmus, majd dominánsan a romantikától kezdődően a 20. század különböző irányzatai inkább a diszharmóniára törekedtek. A harmónia voltaképpen minden értékes műalkotás jellemzője. Az öncélúan csak diszharmonikus forma káosza áttekinthetetlenné, élvezhetetlenné teszi a művet. Ugyanakkor egy bizonyos fokú diszharmónia, az egymástól élesen különböző vagy egymással kifejezetten ellentétes, kontrasztos elemek feszültségkeltő együttese éppúgy jelentős alkotó-elem, hiszen a csak steril harmónia megszünteti az életszerűséget, hideggé kimértté teszi az alkotást. Egy nagyszerű alkotás mindig meg tudja találni a harmonikus és a diszharmonikus elemek egyensúlyát, témájához illeszkedően annak arányát.

dscf0657-1-.jpg

Kovács Beáta képei úgy tudnak harmonikus egészek lenni, hogy alakformálásába, tónushasználatába, vonalvezetésébe diszharmónia keveredik: színei a fekete és kontrasztja, valamint a szürke kombinációi; itt kiállított témáinak gyakori helyszíne az utca, képeinek szereplői pedig gyerekek vagy fiatal fiúk. A részletgazdag harmonikusság ellenpontja a fiatal arcokon kirajzolódó, előrevetített emberi életérzések és sorsok sokfélesége, diszharmonikus elemként némelyik már a megsemmisültség ürességét jelzi, más arcok a korai cinizmust, a kiégettséget, a vagányságot és vadságot, míg megint más fiatalok szemében és arcán, mintegy ellenpontozva az eddigieket, azonban ott a kíváncsiság, a nyitottság, az érdeklődés, a meglepődés, az érzelmek kavalkádja. Művészi alkotásai a finoman kivitelezett harmonikus és diszharmonikus, realisztikus elemek összhangjának eredményeképpen életszerűek, élethűek, olyan emberiek. 

dscf0660-1-.jpg

Kovács Beáta, mintha megfogadta volna a többmint 2000 éve élő római költő és egyben Athénban filozófiai tanulmányokat is folytató Quintus Horatius Flaccus pragmatikus intelmeit a művészekhez, illetve a költőkhöz. Mint például azt, hogy a műalkotás szépsége az egységben és az arányosságban van; vagy, hogy jobb a gondosan kidolgozott kis téma, mint a rosszul kimunkált nagy, és, hogy a tehetség mit sem ér, ha nem párosul szakmai tudással. De legfőképp Horatius jelmondatát: Aurea mediocritas – arany középút azaz „tarts mindenben mértéket, mert mindenben van középszer, melynek vonala a helyeset jelöli, azon innen is, túl is vétkeznek”. A tehetséges pályakezdő Kovács Beáta kis témái kifinomult szakmai tudást mutatnak, mértéket tartva a harmonikus és diszharmonikus elemek arányában, nem esve az eltolódás vétkébe.

dscf0661-1-.jpg

Horatius Ars poeticájából, az idős fővel írt, levélformájú hexameteres, esztétikai tematikájú tankölteményéből néhány olyan sort idézek, melynek különös áthallása van kétezer év távlatából: 

„Hogyha egy asszonyi főt lónyakra helyezne a piktor
és rikító színű tollakkal díszítené az
összedobált testrészeket, úgy, hogy a fönt takaros nő
halfarkat kapjon, csúfat, feketét, legalulra;
látva barátaim ezt, tudnátok-e nem kinevetni?
Higgyétek, Pisók, ily tákolmány az a könyv is,
Melyben, mint lázálomban, kavarognak az olcsó
Cafrangok, s hol a láb meg a fej nem tartozik össze.
Mit? Hogy a festő és költő bármit kiagyalhat?
Hogy joga van, s volt is, hogy képzeletét eleressze?
Tudjuk, s ezt a jogot számunkra is követeljük.
Csakhogy azért nem kell sóst s édest összekavarni,
Kígyóhoz hattyú, s tigrishez birka nem illik.”

„Végül: akármibe fogsz, legyen egyszerű, váljon egésszé.”

Nem tudhatjuk meg, hogy Horatius tudná-e nem kinevetni Picasso, Dali, Miro kanonizálódott képet? Vagy végig bírná-e olvasni Joyce Ulisses-ét vagy Kaffka Átváltozását? De azt tudjuk, hogy kétezer éves kérdését „Mit? Hogy a festő és költő bármit kiagyalhat? / Hogy joga van, s volt is, hogy képzeletét eleressze?” a 18-19. század fordulójától lassan egyre több költő és festő jelentette ki, majd a 20. század avantgardistái manifesztumaikban harsogták tovább, hogy végül napjainkra már egyfajta mantraként zsongjon körbe bennünket. Részben e ’bármit kiagyalni’ eredményeképpen a 20. század második felétől mára egy szinte átláthatatlan eklektika és pluralizmus van jelen a kortárs képzőművészetben. A már másfél évszázada érvényesülő követelmény, miszerint a művész alkosson újat, eredetit, kreatívat, olyat, ami még nem volt, posztmodern korunkra egy disszonanciát is létrehozott, hiszen ezen   újítások sokszor valamely korábbi korszakra rímelnek, egyfajta játékos plagizmusban, felidézve a reneszánsz tökéletességtől az impresszionista kifejezésmódon keresztül az avantgárdig (stb.) a legkülönbözőbb stílusjegyeket, képi nyelveket, egy mérhetetlen eklekticizmusban. Már nem feltétlenül az elénk táruló alkotás a lényeg, hanem néha azon gondolatok, melyek körbefonják azt, akár az alkotó által mondottként, akár egy kurátor, egy a művészettörténész, vagy a kritikus által. Bármi jelenthet bármit, az ötlet vált fontossá. Ahhoz, hogy valaki például festőművész lehessen, nem elengedhetetlen, hogy mint a reneszánsz korában, valósághű, helyes anatómiájú embert tudjon megfesteni vagy hogy a perspektivikus ábrázolásban jeleskedjen. A kreatív ötletek, az innovatív megfogalmazások és az egyediség, emellett pedig a középpontba állított szubjektum kifejeződése az, amely elsődleges szempontként van számon tartva egy műalkotás minőségének megítélésekor. Már nincs feltétlenül szükség a milliméterpontosságú rajztehetségre, ám ha van egy jó és elképesztő ötlet, az már félsiker.  A Horatius versben elutasított, kinevetett geg is ilyen (szürrealista) siker lehetett volna a 20. században azaz, ha egy levágott „asszonyi főt lónyakra helyezne a piktor/ és rikító színű tollakkal díszítené az összedobált testrészeket.” A posztmodern műértők és befogadók az újra, az újszerűre, soha nem látottra fókuszált ingerküszöbét már nem éri el a szép, a harmonikus, mivel azt populárisnak, netán giccsesnek vagy éppen design-nak minősítik. Hanem ehelyett a furcsa, a meghökkentő, a megdöbbentő, a harsány vagy éppen a visszataszító, a provokatív, a torz, netán az elvont, azaz a diszharmonikus elemek túlsúlya vált érdekessé és értékelhetővé. A sok-sok ilyen erőltetett újdonság eklekticizmusa közegében azonban lassan úgy tűnik, mintha a művészet, határait folyton feszegetve és különböző médiumait egymással vegyítve, kitolva terét a természetbe vagy éppen az emberi élő testet használva művészeti anyagként, szép lassan megszűnik a hagyományos értelemben vett művészetnek lenni, mivel a megannyi újdonság kivitelezése révén, amit szinte produkálnia kell a művésznek, hogy észrevegye az élményéhes befogadó, egyszerűen felszámolja régi önmagát. E tendenciát többen észrevették már, mely a művészet vége koncepciók megszületését, vagy a műalkotás, illetve a művészet meghatározhatatlanságát egyaránt eredményezte napjainkra (a kortárs Danto teóriájáig).

dscf0663-1-.jpg

Ma azonban mintha elindult volna egyfajta ellenfolyamat is, már ami a harmónia és a diszharmónia megbomlott egyensúlyát illeti. Mégpedig a dominánsan szélsőséges diszharmonikus pólusról történő elmozdulás a harmonikus irányába, ily módon egyfajta köztes állapotra törekvés harmonikus és diszharmonikus elemek vonatkozásában; másrészt a bezárt, egykulcsos kódrendszerek világából egy érthetőbb kódrendszerhez, annak a felfedezésnek a lehetőségéhez, hogy az alkotás rólunk is szól, nekünk is szól, hogy akár többféleképpen is értelmezhető értelemmel bír. A diszharmónia, az egymástól élesen különböző vagy egymással kifejezetten össze nem illő elemek nyugtalan, feszültséggel terhes, szinte kaotikus és értelmetlen együttese, mint egyfajta inga, végletesen kilendült e pólusra, egyértelműen jelezve azt, hogy bizonytalan, nyugtalan, kaotikus, értékzavaros, azaz diszharmonikus, instabil korban élünk. Azonban nem biztos, hogy a művészet funkciója abban kellene, hogy kimerüljön, hogy ezt a káoszt, idegenség-érzetet és bizonytalanság-érzetet tovább fokozza, azon túl, hogy az elmúlt másfél évszázadban már megmutatta a világ és az ember diszharmonikus viszonyát, elidegenedettségük legkülönbözőbb formáit valamennyi médiumban, jónéhány (stílus)irányzat nyelvén. Mivel éppúgy szükségünk van, ahogy Sartre erre már korábban figyelmeztetett, a „jövő egy lépcsőfokára is” (A műalkotás című, 1967-es tanulmányaira utalva), az ember és a világ diszharmóniájának feloldási, kiegyenlítő lehetőségére, mely a művészet hatásformájának lényege szerinte. A műalkotás esztétikai hatásmechanizmusa a diszharmónia és a harmónia kiegyenlítettségére épül a sartre-i teóriában (2007-ben megjelent Megérthető műalkotás? című tanulmánykötetem második fejezetében írtam erről).

dscf0665-1-.jpg

Úgy tűnik számomra, mintha napjainkban lassan ugyan, de ismét egyre több olyan alkotás születik, melyre a harmónia és a diszharmónia kiegyensúlyozott aránya a jellemzőbb. Mai, instabil világban, melyben az egykor abszolútnak hitt értékek és viszonyok elvesztették értelmüket és relatívvá, bizonytalanná tették életterünket, nemcsak a diszharmónia további fokozására van szükség (bár az ember és az őt körbefonó világ közötti ellentmondások, szakadékok megmutatására változatlanul szükségünk van), hanem emellett egyfajta megnyugvást, egyfajta stabilitás-érzetet, harmonikusságot nyújtó alkotásokra is. Kovács Beáta képei ezt kínálják számunkra. Alkotásaiból egyfajta nyugodt derű sugárzik. Alkotásai harmonikusak, visszafogottságuk, az alakok és az arcok finom kidolgozása, a részletek ritmikussága, a kompozíció és a mondandó összhangja, egésszé tétele révén, egy kellőképpen szükséges diszharmóniával, néhány ellentétes, feszültségkeltő elemmel együtt, miáltal képei nagyon is emberiek, életszerűek, szinte ismerősek az otthonosság érzetét keltve, ugyanakkor néhol melankolikusak, líraiak és elgondolkodtatóak.

(Kovács Beáta Képek című kiállítása 
2017. április 26. és május 2. között volt 
megtekinthető a Somogyi-könyvtárban.)

 

zs.jpg

Máté Zsuzsanna (Dr. habil., CSc, a filozófiatudományok kanidátusa) művészetfilozófus, irodalmár, az SZTE JGYPK Művészeti Intézetének oktatója, az SZTE Málnási Bartók György Doktori Iskolájának témavezetője és az SZTE Művészeti Szakkollégiumának egyetemi egységvezetője. 8 önálló könyve (valamennyi olvasható on-line formában is az OSZK.MEK-jében), 11 szerkesztett kötete és 143 tudományos közleménye jelent meg. Legutóbbi tanulmánykötete: Transformations of Literary Texts. Comparative and Hermeneutic Studies on the Intertextual and Intermedial Relations in Some Major Works of Dante, Imre Madách and Béla Balázs (Szeged, 2016). Kutatási területe: az esztétikatörténet, a művészetfilozófia és a komparatisztika felől az irodalom, a művészetek és a filozófia kapcsolatrendszere; a bölcselet és az esztétikum relációi; a művészetközi kapcsolatok vizsgálata.

A szerző írása korábban a SzegediLapon: Kass + drámairodalom