Kocsis Katalin
Muzsikáló festészet Avagy kis hangszer-, zene- és festészettörténet képekben (Visszatekintés a Somogyi-könyvtár kiállítására)
A Somogyi-könyvtár a zene világnapját (október 1.) megelőlegezendő, kamaratárlatot nyitott szeptember 7-én, Muzsikáló festészet címmel. Ennek apropóján gondoltuk végig, milyen formában jelenhet meg a zene a festészetben. A legszembetűnőbb természetesen a hangszerek ábrázolása, de számos alkalommal előfordul, hogy egy zenemű festőket ihlet meg, vagy fordítva, festményhez születik zene (gondoljunk csak Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művére). Mi most az első témakörrel foglalkozunk, mikor a kép szemlélője első pillantásra is láthatja, hogy a képnek valami köze van a zenéhez. De mi?
Téma és tartalom
A legfőbb kérdés, hogy a festők a különböző korokban milyen indítékkal és milyen tartalommal ábrázoltak képeiken zenei témákat. Másképp fogalmazva a kérdést: milyen szerepet játszhatott a muzsika a képzőművészet sajátos nyelvezetében? A gondolatok közlésére jeleket és jelképeket használ a festészet is. E jelképek, témák és szimbólumok megértésének, értelmezésének kulcsát adja meg az ikonográfia, ami a képek leírását jelenti, a mélyebb összefüggéseket pedig az ikonológia tárja fel az adott kor filozófiai, vallási, irodalmi és művészettörtléneti kontextusának figyelembevételével. Mindig többféle értelmezési lehetőség van, de a képek témáját legegyszerűbben a keletkezésük idején uralkodó szellemi környezet vizsgálata alapján lehet megfejteni.
Istenek és hangszerek
A festő számára a zene és a hangszerek világa a szimbólumok gazdag tárháza. A jelképek keletkezése, eredeti jelentése egészen az antikvitásig, az ókori görög mitológiáig nyúlik vissza. (Ha az európai kultútkörben maradunk). A görögök számára a zene isteni eredeténél fogva rendkívüli hatalommal rendelkezett, ezért ez volt a legtökéletesebb művészet. Ezt a legkülönbözőbb mítoszok támasztották alá, melyeket aztán a művészek ábrázoltak is, mert a művészet feladata, hogy a dolgok nagyszerűségét kimondja és ezáltal igazzá tegye. Ez volt a feladata a múzsáknak is, hogy Apollón vezetésével, isteneik fensőbbségét hirdessék (ahogyan a középkori ikonográfiában az angyalok énekeltek-zenéltek Isten dicsőségére).
Simon Vouet: Parnasszus, vagy Apolló és a múzsák
Apollón hangszere a líra, az első húros instrumentum. A görögök szerint a líra Hermész találmánya, aki Apollónnak adta egy arany pálcáért cserébe. A pálca Hermész, a líra pedig Apollón jelképe maradt, aki a zene, az értelem, a jóslás és a nemesebb érzékek istene. (Hermész pedig többek között a művészetek védelmezője). A líra hangja helyreállította a rendet, és elősegítette a jóslást: a zene hozta a megfelelő emelkedett hangulatba a jósnőket. A hagyomány elosztotta a kilenc múzsa között a különböző művészeteket és tudományokat (innen a későbbi hét szabad művészet), kimeríthetetlen témát szolgáltatva ezzel a művészeknek.
Apolló és a múzsák (mozaik)
Nem csupán a lírának, de más hangszereknek is tulajdonítottak isteni eredetet. Míg az istenek zenéje húros hangszereken szólalt meg, és maguk a hangszerek is méltóak voltak hozzájuk, a fúvós hangszereknek általában véve rossz hírük volt. Több eset is bizonyítja alantasabb voltukat; már keletkezésük körül volt valami zavaró. Az első fuvolát állítólag Pallasz Athéné készítette, de miután az istenek lakomáján Héra és Aphrodité kinevették vele, s a víztükörben maga is meglátta, hogy amikor belefújt, eltorzult az arca, mérgében eldobta a hangszert. A fuvolát felvette Marsyas, egy faun (közkeletű néven szatír), és remekül megtanult játszani rajta.
A XVI. században többször ábrázolták a jelenetet. A fúvós hangszerek sokszor szerepel fallikus szimbólumként; a furulyázó lányok a képeken egyet jelentettek a szümposzionok (zenés mulatságok) duhajkodásával, erkölcstelenségével. A pásztori élet jelképeivé váltak, mely minőségükben pl. id. Pieter Bruegel festményein is megjelennek.
id. Pieter Bruegel: Paraszttánc
A pánsípnak, Pán hangszerének is megvan a maga története: Hermész kecskeszarvú és kecskelábú fia, a vad pásztoristen, szenvedélyes szerelmével üldözte Syrinx nimfát. A rémült lány a Ladón folyóig menekült előle, ahol „sok vízbeli húga” náddá változtatta. Pán e nádszálakból készítette hét sípból álló hangszerét, melynek fokozatosan rövidülő szálait viasszal erősítette egymáshoz. Ez volt a syrinx, az első pásztorsíp. Eredetét Ovidiusnál maga Mercurius (Hermész) meséli el az érdeklődő Argusnak, miközben „összerakott nádsípja dalával megkísérli az őr szemeit nyugalomba igézni”.
A syrinx (pánsíp) és az aulosz felett Apollón egy-egy zenei párviadalban aratott győzelmet. Az isteni húros muzsika (lírával vagy a szintén pengetős kitharával) magasabbrendűségét hirdető két történet, Pán és Marsyas legyőzése szintén Ovidiusnál olvasható, és a reneszánsz és barokk festők is ebből a forrásból merítettek. (pl. id. Pieter Bruegel vagy Rubens).
Peter Paul Rubens: Pán és Syrinx
Tudomány és művészet
A hét szabad művészet (melyek – a zene kivételével – mai értelemben vett tudományok) ábrázolásain Musica nőalakja általában valamilyen húros hangszeren játszik, több más hangszerrel körülvéve. A korai ábrázolásokon még üllő és kalapács is megjelenik a képen, mert állítólag Avicenna ezek segítségével határozta meg a zenei hangok összecsengését és mértékét. A teológiai tudományok és a művészetek együtt szerepelnek Andrea da Firenze freskóján (1365 k.). A freskó A világi tudományok allegóriája című részletén Musica portatívot tart (hordozható orgona), előtte az üllő és a kalapács.
Andrea da Firenze: A világi tudományok allegóriája
Nemcsak a teológia (mitológia), de a kozmológiai tanítások is hatottak a reneszánsz gondolkodókra: a görög zeneelméleteket (elsősorban Pythagorasz alapján) mint az univerzum törvényeinek megfogalmazásait olvasták. A középkori gnosztikusok a szférák zenéjét kutatták, a múzsákat hét angyallal helyettesítették. A szférák zenéjének szimbóluma a héthúrú líra lett.
A világegyetem összhangjának szimbolikája az ókeresztény művészetben Orpheusz alakjában jelenik meg. Mítosza beépült a keresztény ikonográfiába, és Dávid király, sőt, Krisztus előképének is tekinthető egyes esetekben.
Orpheuszt, Kalliopé múzsa gyermekét, maga Apollón tanította zenélni. Muzsikájával elbűvölte a természetet, az állatokat, és gyógyította a lelki bánatot. A héthúrú lanton (lírán, kitharán vagy hárfán) játszó Orpheusz alakjában az isteni harmónia megtestesítőjét, a világegyetem mozgatóját ábrázolták. A 15-16. században visszatér a pogány lantos alakja a zene földöntúli hatalmának szimbólumaként.
id. Jan Bruegel: Orpheusz és az állatok
A felvirágzó legendairodalom hatására a szentek élete és cselekedetei, valamint ószövetségi történetek is a festészet témái közé kerültek, mint például Dávid és Saul (vagy Szent Cecília) története. A Bibliában Dávid hárfán (Kronberg festményén íjhárfán vagy hárfalanton) játszott Saulnak, akit gonosz szellemek vettek körül, és a melankólia tipikus jeleit mutatta. Dávid játéka elűzte a szellemeket, meggyógyította Sault. A líra (hárfa, viola, egyéb húros/vonós hangszer) olykor a királlyá lett idős Dávid kezében látható, aki a bibliai zsoltárok szerzője, és aki saját lelkének vigasztalására és isten dicsőségére muzsikál. Ebben a szerepben vált a középkortól a zenészek és költők védnökévé.
Julius Kronberg: Dávid és Saul
A muzsika gyógyító erejébe vetett hit szintén a görög gondolkodóktól ered. A zene felemel és inspirál. A neki tulajdonított isteni eredet és hatalom képzetén alapul, hogy a zenei (matematikai) harmóniát a világegyetem harmóniájának feleltették meg (Pytagorasz, majd Szent Ágoston). Mivel a görögök szerint (Platón gondolatai nyomán) az egészséget a testi elemek egyensúlya, harmóniája határozza meg, az egyensúly felbomlása kiegyenlíthető, ha a megzavart egyént a kozmikus Harmónia képmása, vagyis a zene hatásának teszik ki. Ezért lett Apollón a látnokság mellett a gyógyítás és a zene istene is.
Angyalok és szentek
A középkorban tehát a múzsák szerepét az angyalok vették át. A keresztény jelképrendszerben leggyakrabban az angyalok kórusa hirdeti Isten dicsőségét. Az angyalok hierarchikus rendjét jelzik az általuk használt hangszerek. A tubafélék (a kürt és a trombita változatainak megnevezése a középkorban) jelzőhangszerek: a harsona hangjára pl. leomlanak Jerikó falai, kürtszóval vezeti be a hét angyal az Apokalopszist és a hét csapást. Innen erednek az Utolsó ítélet harsonás angyalai, de a hírvivő hangszere is lehet: Jézus születésének hírül adásakor is harsonás angyalok jelentkeznek.
A hangszeres angyaloknál látható zeneszerszámok mindig jel értékűek; elvont gondolatokat fejeznek ki. Ennek érdekében olykor a festő tudatosan tér el a valóságos hangszermodellektől. A genti oltárképen pl. megváltoztatta a művész (Jan van Eyck) a sípok és a húrok számát.
Jan van Eyck: A genti oltár részlete
A szokásoktól eltérően Hans Memling a korban használatos hangszerek élethű másait jelenítette meg angyalainak kezében: a hangszerek természetutánzó ábrázolásával tényszerűen mutatja be a korszak flamand zenéjének fejlődését. A Zenélő angyalok című festményen látható hangszerek a következők: pszaltérium, tengeri trombita, lant, középen fúvósok: két trombita, közöttük egy cink és egy busine, majd a másik oldalon portatív, hárfa és fidula.
Hans Memling: Zenélő angyalok
A realisztikusan ábrázolt hangszerek is erőteljes jelképes tartalommal bírnak. A pszaltérium például formájánál fogva Jézus ember voltára utal: háromszög vagy rombusz alakú, így a keresztre feszített testre vagy a szentháromságra utalhat, a tíz húrja pedig a tízparancsolatra. A pszaltériummal az angyalok kara dicséri az Urat, de néha a gyermek Jézus kezében is látjuk. A kithara (vagy képi megfelelői a hárfa, fidula) a pszaltériummal szemben alacsonyabb rendű zenét képvisel: a halandó ember Isten után kiáltó fájdalmának kifejezésére szolgál.
Szent Cecília a 15. század vége óta az egyházi zene védőszentje. A legenda szerint férjhez akarták adni egy pogány ifjúhoz, de Cecília elfordította fejét a menyegző földi hívságaitól, és csak az angyalok kórusának mennyei muzsikájára figyelt.
Orlai Petrics Soma: Szent Cecília
Egy félrefordítás miatt a történetet úgy értelmezték, hogy Cecília maga énekelt hangszeres, sőt orgonakísérettel a saját esküvőjén, ezért lett az egyik legfontosabb attribútuma (ismertető jegye) a portatív. Az utókor csodálatos zenei tehetséget tulajdonított neki, miszerint nagyszerűen játszott különböző hangszereken.
Zene - szerelem - halál
A reneszánszra a lant vált a zene és a szerelem népszerű jelképévé. A zene ekkor mint a lelkesültség, az inspiráció kifejezője jelenik meg, gyakran ábrázolnak antik isteneket, múzsákat hangszerekkel: a gyönyör és a profán muzsika összekapcsolása megint csak a görögökhöz vezethető vissza. Fontos téma ez az itáliai reneszánszban (pl. Tiziano Gitározó Venus c. festménye), de még a 17. századi németalföldi barokk festőknél is. Azonban míg a reneszánszban a hangszerek jelenléte a festményen az antik mitológiára utal vissza, jelentésük a barokk korra megváltozik.
Jan Vermeer: Nő virginálnál
Vermeer életképet festett, amint egy fiatal nő egy hangszeren játszik. De mint minden képnél a holland (zsáner)festészetben, ennél a műnél is több jelentésréteget fedezhetünk fel. A németalföldi barokk festményeken is erőteljes a jelképes tartalom: a földön heverő gordonka pl. a szerelmi vonzalom jele, ugyanakkor törekszenek a hangszerek realisztikus ábrázolására is. A Nő virginálnál is kínál szimbolikus-metaforikus értelmezést: a rejtett üzenetet (szerelmi évődés a hangszeren játszó lány és az őt figyelő képen kívüli szereplő között) egyrészt maga a spinét (virginál) és az előtérben álló gordonka, valamint a háttérben a falon függő festmény (Dick van Baburen: Kerítőnő című képe) szolgáltatja. A virginál a 18. századi kompozíciókon hagyományosan a szerelmet, a lelki közösséget jelenti (maga a szó a latin virginalis (szűzi) szóból ered, az elnevezés arra utalhat, hogy főként ifjú hölgyek játszottak ilyen hangszeren). A gordonka a szerelmi vonzalom jele, a falon függő festmény címe önmagáért beszél, és az azon látható lant a társas együttlétre és általában a szerelemre utal.
id. Pieter Bruegel: A halál diadala – részlet
A földi örömök megjelenítése lehet pozitív vagy negatív előjelű is. A halállal szembesítve a zene a pusztulás borzalmának ellentéteként jelenik meg, vagy pillanatnyi megnyugvást hoz (id. Pieter Bruegel: A halál diadala). A "Halál diadala"-képek inspirálói Vergilius és Dante pokol-képzetei voltak, mint pl. Hyeronims Bosch: Gyönyörök kertje című festményén (A triptichon jobb szárnya Zenészek pokla címen is ismert). A mű moralizáló tartalmának megfelelően a hangszerekhez az érzékiség és a testi bűnök képzete társul. A megjelenő hangszerek: lant, tekerő, hárfa, dob, harsona és duda. Hasonlóképpen negatív szerepben tűnik föl a zene a Szent Antal- és A tékozló fiú-témájú képeken.
Hyeronimus Bosch: Gyönyörök kertje. Harmadik tábla: Zenészek pokla
Hiúságok hiúsága
A tékozló fiú történetét feldolgozó korai műveken, dorbézolás-jeleneteken még összefonódnak a vallásos és a profán elemek. Később a nyílt didaktikus célzat fokozatosan háttérbe szorul, de rejtetten jelen van még a barokk zenélő társaságok ábrázolásain is. A fiú társaságában megjelenő hölgyek olykor az öt érzék attribútumait hordozzák, mivel az érzékek ábrázolásához hagyományosan a testi gyönyör képzete társul.
A Világasszony-jellegű festményeknél már nincsenek vallásos elemek. A gyönyör (Voluptas) bűnös, könnyű életre csábító nő alakjában jelenik meg, a világi örömöket egyesíti magában és attribútumai gyakran hangszerek. Az erotikus tárgy és a moralizáló célzat összekapcsolódik, ezen képek központi gondolata a halál, az elmúlás. Ennek egyik művészettörténeti megnyilvánulása a 17. századi holland festészetből induló Vanitas- (hiúság-) csendéletek sokasága.
Edward Collier: Önarckép Vanitas-szimbólumokkal
A hiúság attribútumai között is sokszor szerepelnek hangszerek (mint a földi hívságok szimbólumai), melyek az érzékek közül a hallás ábrázolására is szolgálnak, így gyakran összekapcsolódik a két témakör.
Johann Friedrich Grueber: Csendélet
A vanitas a legszorosabban irodalmi (bibliai) vonatkozású témák egyike. A klasszikus vanitas-csendéletek három csoportja a tudomány és művészetek, a gazdagság és dicsőség és az élvezetek. A zene (és a hangszerek) mindhárom összefüggésben megjelennek, más-más jelentéssel. A zene átmeneti és tünékeny jellegénél fogva válik az idő könyörtelen elmúlásának, az emberi lét törékenységének, az öregedésnek a szimbólumává. A csendéleteken nincsenek már emberi alakok, csak tárgyak, ahol a hangszerek is a múlandóság jelképeivé váltak a gyertya, homokóra, koponya stb. mellett. A vanitas-képektől már csak egy lépés a tisztán zenei tárgyú csendélet megjelenése. Ennek első képviselője az itáliai Evaristo Baschenis volt.
Evaristo Baschenis: Hangszerek szobrocskával
Némaság és hangzavar
A festményeken szereplő hangszereknek még a 17. században is szimbolikus jelentésük volt: a művészi ihlet hordozóiként jelennek meg, és arra is céloznak (például a festő műtermét ábrázoló képeken megjelenő hangszerek), hogy a festészet a mesterségek sorából az isteni sugallatot feltételező művészetek rangjára emelkedett. A 18. századra a hangszerek jelentése a képeken fokozatosan eltávolodik a jelképes utalásoktól, és egyre erőteljesebben törekszik a szorosabb értelemben vett zene világának ábrázolására. A festők sokszor maguk is muzsikusok, ezért elsősorban a pontos zenei gyakorlat képi megjelenítésére törekszenek (Baschenis).
Baschenis zenei csendéleteinek illuzionisztikus jelleget kölcsönöz a lineáris perspektívának és a tömegarányok klasszikus kánonjának merev alkalmazása. A hangszerek ábrázolásával megjeleníti ugyan a hallást, de ezek "holt" hangszerek, melyeket a zenészek már elhagytak, nincsenek használatban. Egyértelműen harmóniára törekszik a festő: a kép szerkezete tiszta, kiegyensúlyozott, mint egy barokk operáé.
Georges Braque: Hangszerek
A csendélet új értelmezésének köszönhetően kerültek vissza a hangszerek a festészet érdeklődésének középpontjába a 20. században. A Cézanne munkásságából ihletet merítő kubisták közül soknak lettek fő motívumai a hangszerek. Braque, Picasso és Juan Gris tárgyai kiemelkednek a kép felületéről: a kubista hangszer él, arra hívja a nézőt, hogy érintse, szólaltassa meg. Itt már nincs harmónia, legalábbis nem abban az értelemben, mint Baschenisnél; ezekben a képekben inkább a kor zenéjére is jellemző dinamikusságot, izgalmat, olykor diszharmóniát fedezhetünk fel.
Marc Chagall: A tánc
Újra többletjelentéssel telítődnek a hangszerek (miután a 19. században inkább csupán dekorációs szerepük volt a festményeken, vagy a korábbi – antik vagy középkori – jelentésben tűntek fel). Érzékelhetővé, anyagszerűvé válnak, gondolatokat ébresztenek, és a legkülönbözőbb közegekhez (kávéház, lokál, cirkusz, hangversenyterem) kapcsolódó dallamokat idézhetnek fel. Ez a tendencia folytatódik a 20. század folyamán a későbbiekben is, Marc Chagall festményei például a zsidó vallási és a klezmer zenei hagyományokat állítja a néző elé: a hangszerek újra szimbólumokká válnak, mint minden más is a képeken.
