Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Feledy Balázs
Kass és az Ókor
című kiállítás megnyitója
 
Ez az egészen különös és egyedien kettős, duális kiállítás lehetőséget ad arra, hogy kicsit elgondolkozzunk a muzeológia, a művelődéstörténet, a művészettörténet diszciplinái széttagoltságáról. A múzeumok vagy szakterületek, vagy korok szerint, de erősen differenciáltak. Végső soron, ha egy múzeumot felkeresünk, számítunk arra, hogy teljes érdeklődésünknek csak egy szeletét „kapjuk meg”. A múzeumok bizonyos fontos rendező elvek szerinti zárt egészek, melyekben a kontinuitás, a koherencia fontos alapszabály. Száz szónak is egy a vége: úgy látom, hogy ez a kettős kiállítás nem jöhetett volna létre akkor, ha éppen nem ebben az épületben székel, hosszú-hosszú évek óta a Kass Galéria ÉS, ha ez a fontos kiállítótér nem áll a Móra Ferenc Múzeum gondozásában. Mert itt ma egy olyan kettős kiállítást nyitunk, pontosabban két, önálló kiállítást, melyet másutt semmilyen rendezőelv alapján nem lehetett volna létrehozni.
 
img_3884.jpg
Feledy Balázs a megnyitón
(Szeged, Kass Galéria, 2014. április 11.)
 
A Fáraók Egyiptoma – az egyiptomi sírkamra kiállítás ugyanis tipikusan régészek, egyiptológusok, muzeológusok ügye, s évezredekre pillant vissza. Kass János kiállítása a XX. század képzőművészetével foglalkozók ügye, a művészettörténészeké, tanítványoké, kritikusoké, tisztelőké, s ezt a két kiállítást – végső soron – a Múzeum és – nagyon fontos - a közönség érdeklődése kapcsolja egybe.
img_3916.jpg
Két hatalmas teljesítmény, amely azonban tehát csak itt és most Szegeden, a Kass Galériában találkozhat egymással,  nem azért, mert ütköznek egymással, s nem azért mert nincs közöttük kapcsolat, hanem azért, mert ilyen a magyar múzeumi szerveződés, annak felépítése, struktúrája, szabályrendszere. S valljuk be: hogy ez az elkülönültség ilyen éles, annak bizony nem csak jogi, hierarchikus okai vannak, hanem sokszor emberi indítékai is. A régmúlt ritkán találkozik a közelmúlttal, a régészet, az egyiptológia ritkán találkozik a kortárs, illetve XX. századi művészettel. Nos, ez a mai alkalom ebből a szempontból is jelentős. Értékes, inspiratív találkozás jött létre, amely ha nem is szimbiózis, de dialógus.
Mindkét kiállítás évezredekre pillant vissza. Az egyikben az alkotók névtelenek, s ott a közös, kollektív munka nélkülözhetetlen, a másikban EGY alkotó, méghozzá nagyon is személyes műveiről van szó. Az egyiptomiak az akkori jelen időben az örökkévalóságnak kívántak emléket állítani, az örökkévalóság szolgálata munkájuk egyik célja, Kass János az akkori, saját jelenidejéből tekintett vissza, de a cél számára is valahol az örökkévalóság megragadása volt.
Ha keressük a közös gondolatiságot, eszmét, akkor azt találjuk most meg Thomas Mann kivételesen nagyszabású regénye, a József és testvérei előszava első – közismert – mondataiban: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? Feneketlennek, még akkor is, és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és ómegája és minden szavunkat hévvel és szorongással és minden kérdésünket izgatott sürgetéssel telíti.” (Sárközi György fordítása)
Maga Kass János is a „mélységes mély” kutatója, méghozzá úgy, hogy egész életében, s pályájában mindig az ember, „ez a rejtélyes lény” állt középpontban. Itt Szegeden Kassról nem kell szinte semmi életrajzi adatot ismertetni, hiszen itt életéről (reméljük!), teljesítményéről mindent tudnak. Most csak azt hadd emeljük ki, hogy kivételes az a sokoldalúság, az a sokirányúság, amely őt jellemezte, hiszen persze keramikus szakmai vizsgát tett le tizenévesen, majd grafikus lett, de azon belül is alkalmazott grafikus (plakátok, bélyegek, illusztrációk tervezője, kivitelezője) és képgrafikus (rajzok, metszetek alkotója), s animációs filmtervező is. De legalább ennyire szobrász, ismert fejei megteremtésével és tovább fejlesztésével, s legalább ennyire fotográfus (képei részei a magyar fotótörténetnek), s végső soron író, publicista is, kitűnő, igényes írásai művelődéstörténeti dokumentumok.
S feltétlenül meg kell említenünk születésétől sírig tartó mély szeretetét, szülővárosa, Szeged iránt. Szegedi éveiről (gyermekként kellett elhagynia a várost) mindig így írt, beszélt: „Ez volt az aranykor.” vagy „Szeged számomra az elveszett paradicsom.”. Jövőre lesz, hogy harminc éve létrejött a Kass Galéria (1985). Ma is köszönet jár nem csak a néhai alkotóművésznek, de az akkori múzeumigazgatónak: Trogmayer Ottónak, akinek az érdemei ez ügyben múlhatatlanok.
Kass János életművében természetesen valóban központi helyet foglalt el az illusztrációkészítés. Az a több mint négyszáz (!) könyv, melyet az ő munkái kísérnek külföldön és belföldön egyaránt, szinte páratlan a magyar könyvkiadásban. Éppúgy közel állt hozzá a gyermek- és ifjúsági irodalom, mint a világirodalom, szépirodalom klasszikusai, a prózától a költészetig. Sokféle technikával illusztrált, a tusrajztól, az akvarellen át a rézkarcig, metszetekig.
img_3913.jpg
Az ókor mindig közel állt hozzá, így egyáltalán nem volt erőszakolt a javaslat, hogy az egyiptomi kiállítással együtt nyíljon az ő munkából egy olyan kiállítás, mely az ókorhoz való vonzalmainak vizuális kifejeződését bizonyítja. Már fiatalon foglalkozott a Gilgames eposszal, majd már 1966-ban megjelent 15 rézkarcával Madách Imre Mózes című drámai költeménye, s egy évre rá, 1967-ben ismét 15 rézkarcával Madách Az ember tragédiája. Nagy öröm, hogy ezekből most itt a kiállításon látható három eredeti nyomat.
A Biblia, s elsősorban az Ótestamentum a nyolcvanas években kezdte foglalkoztatni, melyekből 1986-ban kiadvány is megjelent. E művei is bravúros nyomatok, rézkarcok és akvatinták, mely a foltmaratás alkalmazásával különös szemcsés fedőréteg létrehozásával még összetettebb látványú műveket eredményezett.
Illusztrációira általában is, de a ma itt látható művekre kiemelten jellemző, hogy azok ugyan nagyon is kapcsolódnak az eredeti művek cselekményéhez, történéseihez, szellemiségéhez, tehát fel is idézik a műveket, ugyanakkor szinte minden esetben önálló képi igényű grafikák, művek is. A ma itt látható sorozatokkal kapcsolatban pedig fontos éreznünk, hogy azok vissza is vezetnek a múltba, de ugyanakkor ide is vezetnek a mába, s készülésük után évtizedekkel is a mi korunk sugallata is érzékelhető.
Kass János most itt látható kiállításán vannak tehát eredeti művek, s vannak olyanok, melyek kiállítási műtárggyá alakításában nagy segítséget adott a legkorszerűbb digitális technika. Az eredeti műveknek is két csoportja van. Láthatók egyedi rajzok, s vannak sokszorosított nyomatok, persze amelyek ma már unikálisan ritka példányok. Az egyedi rajzok sorsa is különleges. Ezek Jean-Paul Sartre Barjona című írásához készültek, mely mű egy különös atmoszférájú Jézus-születése történet. Különlegességük, egyediségük mellett az, hogy Kass János halála előtt két évvel készültek, ugyanakkor igen biztos kezű, látványos rajzok, s hogy ezek végül eddig még nem jelentek meg kötetben, s hogy e művek még itt Szegeden nem voltak láthatók! A kicsit ironikus-szatirikus rajzok finom rajz technikája, a vékony és vastag vonalak játéka élményszerű a 14 mű megszemlélésekor.
img_3909.jpg
A sokszorosított művek közül kiemelkednek tehát az ótestamentumi rézkarcok, Az ember tragédiája három ókori színéhez  (Egyiptom, Athén, Róma) készített három mű 1966-ból, melyek alatt ott látható az 1975-ben készült három mini-méretű rézkarc remeklés. Ma is külön hadd hívjam fel figyelmüket arra az illusztrátori mesélőkedvre, amely Kass rajzi hozzá állását jellemezte. A nagyméretű lapok központjában megjelenik egy fő jelenet ábrázolása, s aztán ezt keretezve, mintegy a „bordűrben” további, ehhez kapcsolódó jelenetek villannak fel, egyáltalán nem díszítményként, hanem tartalmi karakterrel. Feltűnő, hogy az egyiptomi színhez alkalmazott jeleinek sora mennyire harmonizál az egyiptomi kiállítás motívum világával.
S akkor megjelennek felnagyított illusztrációi, printek formájában, melyek között A varázskönyv színessége is kifejezetten simul az egyiptomisághoz vagy az Agyagtáblák üzenete a sumér-akkád kultúrához. Újra jelezném, hogy milyen fiatalon vonzódott Kass az ókorhoz, ez a két mű 1961-ben és 1963-ban jelent meg, amikor a művész 34-36 éves volt.
S akkor a tömör, metszetekre, ősiségre épülő illusztrátori felfogással mintegy szemben (?)  itt vannak a hihetetlen könnyedségű rajzokkal illusztrált kötetek kísérő munkái. Ezek: Vergilius eclogái (1963), Odüsszeusz szerelmei (1980), Római elégiák (1982). Itt Kass a legmagasabb szinten képviseli azt a magyar rajzi-képgrafikai iskolát, amely oly kivételessé tette a magyar illusztrációk világát (együtt Reich Károly, Würtz Ádám, Szász Endre, Töreky Ferenc és mások munkásságával). Szárnyaló poézis, finom erotika, biztos és egyedi rajzkultúra jellemzi ókort idéző rajzait.
Kass János e kiállítása, de egész művészi útja attól is különleges, hogy egészen ellentétes képességeket volt képes egyesíteni magában és művészetében. Itt e kiállításon látjuk bizonyítékát annak, hogy a nagy és kis méretekben is milyen otthonosan mozgott (egyáltalán nem jellemző mindenkire!). Már jeleztük, de fontos ismét hangsúlyozni, hogy – hagyományos esztétikai kategóriákkal – egyaránt volt autonóm és alkalmazott művész (ez is ritka), s különös egyedisége személyiségének, hogy a statikus képi ábrázolás mellett (ez a teljes grafikai világ) milyen intenzíven foglalkoztatta a divatos szóval  mobil művészet vagyis a bemozgó, mozgó művészi ábrázolás, melyek animációs, rajzfilmes kísérleteit jellemezték. S ehhez kapcsolódik affinitása a két dimenzió mellett a három dimenzióhoz is. Vagyis a képi megjelenítés sík karaktere mellett döntővé vált a tér megragadásának plasztikai lényege.
Feltűnő különös vonzalma (persze itt már minden mindennel összefügg) a hagyományos technikák mellett a kor, az ő korának technikai vívmányai iránt is (számítógép!). S végül, de nem utolsó sorban, ami a mai kiállítás egyik legjellemzőbb tulajdonsága, vonzalma a történelem mélységesen mély kútja iránt, s ugyanakkor a XX. század emberének létproblémái iránt.
Egyáltalán nem pejoráló attitűddel, sőt kifejezetten pozitív intonációval nevezhetjük őt a XX. század magyar képzőművészete polihisztorának, akit ezzé tesz széles érdeklődése, mély műveltsége, erudíciója, melyhez hozzátehetjük személyisége reneszánsz voltát, aki széles bázisú képességeire, tudására építkezve mindig megújulásra is törekedett. Ez az univerzalitás végső soron egy olyan összművészetiséget hozott létre művészetében, melynek jeleit a mai kiállításon is érzékelhetjük.
img_3906.jpg
Azért, hogy ne feledkezzünk el arról sem, hogy ma van a Költészet Napja, s egyben József Attila születésnapja, engedjék meg, hogy a zseniális költő egy olyan megjegyzését idézzem, amely nem verséből való, hanem esztétikai jellegű írásai egyikének egy rendkívüli megállapítása. Így ír: „Műalkotáson kívül egészet soha nem szemlélünk.” Nos, a mai két kiállításnak ez is az egyik fontos lényegisége. Mindkettőben találkozhatunk az egésszel.
Köszönetet mondok a Móra Ferenc Múzeumnak, s külön köszönetet Gyárfás Gábor és Kiss István grafikusművészeknek, akik – mint néhai Kass-tanítványok – s mesterük emléke folyamatos ápolói, sokat tettek annak érdekében, hogy ez a kiállítás ilyen színvonalon megvalósult, s külön köszönet Bánki Verának, aki az egész kiállítás koncepciója kialakításában döntő szerepet vállalt. S megtisztelte jelenlétével a mai kiállítás nyitását Hajnal Gabriella és Kass Eszter is.
Jól tud tehát a két kiállítás kapcsolódni egymáshoz. A jelenből a történelem mélységesen mély múltja felé. Egymást igénylik és egymást immár – a hely szelleme által – feltételezik. Az ember örökkévalósága és az ember folyamatossága jegyében.
 
Szeged, 2014. április 11.
 
Fotók: Kocsis Alíz
 
 
 

dscn1261.jpg

Feledy Balázs dr. (Budapest, 1947) művészeti író. Felsőszintű jogi és esztétikai tanulmányokat folytatott. 1975 óta dolgozik a képzőművészeti, iparművészeti, fotóművészeti területen. 1978 és 1987 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola főtitkára, 1987-től 1992-ig a Művészeti Alap képzőművészeti szakosztályigazgatója, az 1992 és 1995 közti években a Világkiállítási Programiroda kulturális igazgatója, 1995 és 2004 között a Vigadó Galéria igazgatója, 2004-től 2006-ig pedig a Csók Galéria (Budapest) művészeti igazgatója. A Magyar Iparművészet című lap szerkesztőbizottsági tagja. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Több szakmai alapítvány munkájában vesz részt (Barcsay Jenő, Pirk János, Andrássy Kurta János stb.). Kiállításszervező, kurátor, a kortárs magyar művészettel kapcsolatos cikkei, írásai a sajtóban, katalógusokban, szakmai kiadványokban jelennek meg. Utóbbi könyvei: Koller (Corvina, 2013.), Nyerges Pál (Magyar Képek Kiadó, 2013.)